Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény
asszony. Volt neki egy Marci nevű fia. Ez a Marci igen becsületes, egyenes fiú
volt. De ráadásul olyan ügyes, okos, világravaló is volt, hogy elterjedt róla a
hír az egész országban, hogy ő mindent, de mindent meg tud csinálni. Még a
királyhoz is eljutott a híre. Ez a király pedig, igen irigy természetű volt:
bántotta, hogy Marci híre elhomályosítja az övét. Magához hívatta a fiút, s azt
mondta neki, azzal a gondolattal, hogy majd kifog rajta:
- Hallom, milyen híres vagy, te híres Marci! Hát ha te
olyan mindentudó vagy, bizonyítsd is be, mert különben elemésztlek! Ha mindent
tudsz, tudsz lopni is, mi?
- Felséges királyom - felelte a becsületes Marci -,
lopni még soha életemben nem loptam. De azt nem is akarok.
Feleli neki erre diadalmasan a király:
- No, ha soha nem loptál, most vagy tudsz azt is, vagy
véged! Szánt nekem a mezőn tizenkét béresem. Vagy ellopod tőlük a mezőről a
tizenkét ekét a tizenkét pár ökörrel, vagy majd én tudok valamit: azt, hogy
karóba húzatom a fejed. De ha megállod a próbát, tied minden kincsem, mert azt
én is úgy loptam.
Megbúsulta magát Marci, de már nem volt mit tenni.
Hazament, s elmondta az anyjának, hogyan járt a királlyal.
- Most csavard föl az eszedet, kedves fiam - mondta az
anyja.
Gondolkozott erősen Marci. Aztán elmosolyodott.
Megkérte az édesanyját, hogy szerezzen neki tizenkét tiszta fekete csirkét s
egy fekete kotlót.
- Mire az neked, édes fiam? - kérdezte az anyja.
De csak megszerezte neki. Marci kiment a csirkékkel az
erdőbe. Annak a szélén szántott a király tizenkét ekése. Ott Marci eleresztette
a tyúkot a csirkékkel, s elkiáltotta magát:
- Né, a vadtyúk a csirkéivel! Fogjátok meg, szerencsét
hoz!
A béresek azon nyomban otthagyták az ekét. Neki mind a
csirkék után! A csirkék ijedtükben beszaladtak az erdőbe, a béresek a
nyomukban. Addig Marci szépen fogta az ökröket, s elhajtotta az ekékkel együtt.
Hazaterelte Marci az ökröket az ekékkel, mert abban is
meg voltak egyezve a királlyal, hogy amit elszerez tőle, az nyomban az övé.
Csak az anyját küldte fel a királyhoz, hogy ne várja az ökreit haza.
Másnap hívatja megint a király Marcit. Nagyon mérgesen
fogadta.
- Hallom, sikerült ellopnod az ökröket meg az ekéket.
- Sikerült - felelt Marci szerényen.
- Most az egyszer szerencséd volt. De most az
éjjel-nappal őrzött csűrömből a gabonát kell ellopnod. Ha nem lopod el holnap
reggelig, tudd meg, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied az
országom, mert azt én is úgy loptam.
- Megpróbálom, felséges királyom.
Elkezd megint gondolkozni Marci, hogy tudná ő attól a
sok őrtől ellopni a búzát a csűrből?
A király aznap még külön is behívta az őröket,
megkínálta őket pálinkával, s jól a lelkükre kötötte, hogy nagyon vigyázzanak
arra az átkozott Marcira, nehogy kifogjon rajtuk. Ha odamegy, csak essenek
neki, s üssék, ahol érik.
Meghallotta ezt a parancsot Marci is, s rögtön
kisütött valamit. Csinált egy szalmaembert, rátette a kalapját, s
szépen-óvatosan éppen a csűr elé állította. Aztán tüsszentett egy nagyot.
Sietnek, jönnek ki az őrök, látják a felöltöztetett szalmaembert. Látják Marci
kalapját! Hajrá, neki! A sok pálinkától már szédültek is egy kicsit; a buzgalom
még jobban föltüzelte őket. Megesküdtek volna, hogy Marci jött lopni a búzát!
Csihipuhi, csak a fejét, a kalapját, hogy meg ne sántuljon! Úgy ellátták a
baját, hogy pora-nyoma se maradt.
És mentek azon pityókosan, tódultak mind jelenteni a
királynak, hogy nem lopja már el Marci a búzát a csűrből! Agyonverték!
A király nagyon boldog volt, leültette, s
etette-itatta őket. Azalatt pedig Marci szépen mind ellopta a búzát.
S küldte az anyját a királyhoz az üzenettel: megállta
a próbát.
A király kékült-zöldült mérgében. Futott a csűrbe, de
bizony Marci nem hagyott egy szem búzát sem. Megint hívatta Marcit. Most volt
csak igazán dühös.
- No, elloptad a búzát, Marci?
- El, felséges királyom.
- Rendben van! De most követelem csak az igazit. Lopd
el a száz kocsisom őrizte aranyszőrű lovamat. Ha nem, karóba kerül a fejed. De
ha megállod a próbát, tied a koronám, mert én is úgy loptam.
Töpreng, gondolkozik Marci. De csak kifőzött megint
valamit. Egy üveg pálinkát vett magához, felöltözött rongyos embernek. Este
odament az istállóhoz, s bezörgetett az istálló ajtaján. A kocsisok nem akarták
beengedni, mert a király lelkükre kötötte a vigyázást. De mikor látták, hogy
csak egy rongyos ember zörget, méghozzá pálinkás butykossal, beengedték
magukhoz. Leültették a jászol mellé, s Marci addig ügyeskedett, mígnem rávette
őket, hogy igyanak a pálinkájából. Ittak, ihattak, be is rúghattak, még el is
aludhattak bátran, mert úgy is bizonyosak voltak, hogy megőrzik a paripát. Mert
egy közülük a ló kötelét, egy másik meg a ló farkát fogta, egy harmadik meg
rajta ült. De annak, aki a ló farkát fogta, annak a kezébe Marci egy fő kendert
adott. Azt pedig, aki a lóra volt ültetve, azt fogta szépen Marci, s ráültette
a lovak jászlára. S amelyik a ló kötelét fogta, annak a kezében hagyta a
kötelet, de a lovat eloldta róla, s szépen kivezette az istállóból, s
hazavitte.
Másnap megy a király nagy biztonságosan az istállóba.
Rettenetesen mérges lett.
Rákiáltott az emberekre:
- Hát úgy vigyáztok a lovamra, hogy Marci elvihette?
Azok még mindig italosak voltak. Azt mondja az egyik:
- Sze fogom a farkát!
A másik:
- Sze rajta ülök!
A harmadik:
- Sze fogom a kötelit!
A király jól összeszidta őket. Elhatározta, hogy most
már ő fog vigyázni valamennyi holmijára, de Marcit elpusztítja, ha addig él is.
Töprengeni kezdett, hogyan is fogjon ki rajta. Hopp,
megvan!
Hívatta rögtön Marcit, s megparancsolta neki, hogy ha
másnap délben nem lopja el előle az ebédjét, karóba kerül a feje.
- De ha megállod a próbát, tied a királyi kardom, mert
azt én is úgy loptam.
Erre Marci is gondolkozni kezdett.
Másnap délben a király az asztalnál ült, s várta az
ebédjét. A szakácsné már ki is tálalta s tálcára tette, s készült bevinni. De
hirtelen beszaladt, mert a konyhaablakon egy kéz nyúlt be.
Marci ugyanis előző este, mikor senki se látta, egy
kezet csinált fából, befestette, s a végire egy kötelet akasztott. A kötelet a
kút kerekére kötötte. A konyha ablaka alatt meg egy lyukat vágott, s azon
betolta a kezet, éppen az asztalig. Ezt látta meg a szakácsné. Ezért szaladt be
a királyhoz, hogy itt van Marci, bedugta a kezét!
Kifut a konyhába a király s a királyné, és elkezdik
húzni a kezet. Húzzák, húzzák, míg a kötél el nem szakad, s mindnyájan hanyatt
nem esnek. Mire föltápászkodtak és körülnéztek, Marci ellopta az ebédet.
Aztán anyjával együtt meg is ette.
A király azt sem tudta, mit csináljon mérgében. Most
már igazán végez vele! Másnap megint hívatta Marcit, s megparancsolta neki,
hogy reggelre lopja el a felesége aranygyűrűjét az ujjáról.
- Ha megállod a próbát, tied a lányom. Azt ugyan nem
loptam, csak nálam különb emberhez akartam feleségül adni. Ezért is volt eddig
mind a próba.
Marci estefelé odalopózkodott a király szobájához.
Most aztán összeszedte igazán az eszét. Egyszerre csak hallja, hogy a király
azt mondja a királynénak:
- Én most alvás előtt még kimegyek egy kicsit. Ha
visszajövök, szívem, akkor majd add ide gyorsan a gyűrűt, mert énnálam jobb
helyen lesz.
Kimegy a király, alaposan körülnéz, hogy nincs-e a
közelben Marci. Addig egy ajtónyílással Marci benn termett a szobában.
Elváltoztatott hangon azt mondja a királynénak:
- Szívem, add ide gyorsan azt a gyűrűt, mert az az
átkozott Marci minden percben itt lehet.
A királyné átadta a gyűrűt a sötétben. Marci
meghúzódott az ajtóban, s mikor a király kinyitotta az ajtót, s bejött, Marci
szépen kisurrant.
Fekszik vissza az ágyba a király, s mondja a
királynénak:
- Szívem, add ide a gyűrűt!
- Hogy adjam - mondja ingerülten a királyné-, mikor
már odaadtam! Az előbb kérted el, én magam húztam az ujjadra!
A király olyan mérges lett, hogy majd széthasadt
mérgében. De most már nem szólt. Akkor sem, amikor nem Marci édesanyja, hanem
maga Marci ment fel a palotába a királykisasszonyért, a kardért, a koronáért,
az országért.
Megülték a lakodalmat, volt minden, mi kellett, mire
csak tellett, vendégeknek tál lé - cigánynak is kávé.