Mély volt a kút, hosszú a kötél, s nehezen forgott a
kerék, ha egy-egy teli vödör vizet fölhúztak a kútkáváig. Olyan mély volt a
kút, hogy a nap se láthatta meg benne fényes arcát, csak sugarai értek le egy
darabig a kútgödörbe, s ameddig leértek, füvet sarjasztottak a nedves kövek
között.
A kút sötét mélyében lakott egy család a békák
nemzetségéből; nem idevaló család, csak bevándorlott: a dédanya, az öreg
anyabéka valamikor fejest ugrott a kútba. A kút őslakói, a zöld békák,
megbarátkoztak ivadékaival, még a rokonságot is kiderítették, s "a kút
vendégeinek" nevezték el őket. Pedig minden jel arra vallott, hogy a
bevándorlottak nem érik be a vendégeskedéssel, véglegesen föl akarják ütni
sátorfájukat a kút mélyében, ahol igen jól érezték magukat a szárazföldön - így
nevezték a kiugró, nedves köveket.
Az öreg békadédanya egyszer nyakába vette a világot;
félig fölhúzatta magát a vizesvödörrel, de már a kút közepe táján olyan vakító
világosság volt, hogy belefájdult a szeme; szerencsére még idejében ki tudott
ugrani a vödörből. Még így is nagy árat fizetett az utazásért: ugrás közben
kificamított a bokáját, s három napig borogatni kellett. A fenti világról így
nem szerzett sok tapasztalatot, de azt tudta, s tudta a családja is, hogy nem a
kút az egész világ. Lehet, hogy a dédanya tudott egyet-mást a világról, de ha
kérdezték, csak ümmögött-hümmögött, nem felelt, végül már nem is kérdeztek tőle
semmit.
- Kövér vagy, buta és fertelmes ábrázatú! - mondták
szemébe a hányaveti, fiatal zöld békák. - A porontyaid pedig valamennyien rád
ütöttek!
- Lehet - mondta rá a dédanya. - De az egyiknek
drágakő van a fejében. A zöld békák maflán bámultak rá, sehogy sem volt ínyükre
a felelet. Aztán elfintorították a képüket, és lehúzódtak a kút mélyébe. De az
ifjú varangyoknak hízott a májuk attól, amit hallottak. Kényeskedve
nyújtogatták hátsó lábukat mórikálták magukat; mindegyik azt hitte, ő az, aki
drágakövet hordoz a fejében. Egyszer csak elcsöndesedtek, tűnődve hallgattak, s
megkérdezték a dédanyjuktól, mire is büszkék, s tulajdonképpen mi a csoda az a
drágakő.
- Tündöklő holmi, fejdelemhez illő! - felelte a
dédanya. - Olyan szép, hogy el se tudom mondani! Valami, amit magunk
gyönyörűségére és irigyeink bosszúságára hordozunk. De többet nem mondok, ne is
faggassatok!
- No, nem én hordozom, az biztos! - mondta a
legkisebbik békaivadék, aki a legszerényebb volt testvérei között, de a
legrútabb is, szegényke. - Éppen nekem jutott volna olyan nagy kincs? Nem is
örülnék olyan holminak, ami másoknak bosszúságot szerez! Cseppet se vágyom rá.
Én csak arra vágyom, hogy egyszer följuthassak a kút kávájáig, és szétnézhessek
a világban. Milyen szép is lehet odafönn!
- Járt utat a járatlanért el ne hagyd! - intette a
bölcs dédanya. - Itt a kút mélyén mindenkit ismersz, eligazodsz mindenben, ez
az otthonod. A vödörtől pedig őrizkedjél, mert agyonnyomhat. S ha még ép bőrrel
kerülnél is bele, kieshetsz belőle, és összetöröd minden csontodat. Bizony, nem
mindenki olyan szerencsés, mint én, aki egy bokaficam árán szabadultam meg a
vödörből.
- Ümm! - ümmögte a kisvarangy, s ez úgy hangzott,
mintha magunkfajta azt mondaná: - Ühüm!
De csak nem ment ki a fejéből: milyen jó is lenne
kipislantani a világba, milyen szép lehet odafönn a zöld fű! Másnap reggel
aztán, amikor a vödröt lebocsátották a kútba, a kisvarangy egész testében
megremegett, izgatottan várta, hogy a vödör telemerüljön vízzel; akkor nagy
elhatározással beleugrott, meglapult az aljában, és fölhúzatta magát.
- Hű, az ördög! - mérgelődött a kertészlegény, amikor
kiöntötte a vizet, és megpillantotta a lapuló varangyot. - Ilyen csúf békát
legcsúfabb álmomban se láttam! - Utána hajította a facipőjét, s hajszál híja,
hogy az ifjú varangy ott nem lelte halálát, de szerencsésen megmenekült,
beugrott egy csalánbokor sűrűjébe. Amikor kifújta magát, fölnézett: a széles
csalánleveleken átsütött a nap, s a kis varangyos béka úgy érezte magát, mint
mi a rengeteg erdőben, ahol a lombok résein átszűrődik a napsugár.
- De szép idefönn! Sokkal szebb, mint a kútban! -
állapította meg a béka. - Szívesen itt tölteném akár az egész életemet. -
Csöndesen feküdt egy-két órát, elgyönyörködött a csalánerdőben. De aztán
továbbűzte a kíváncsiság.
- Ugyan mi lehet ezen az erdőn túl? Nem állhatok meg
itt, ha már idáig eljutottam!
Azzal nekiveselkedett, és fürgén továbbindult;
talpalt, ahogy csak inai bírták. Egyszer csak kiért az országútra, ahol jól
megizzasztotta a nap, s fehérre lisztezte a fölverődő por.
- Ez aztán a szárazföld, nem a kút nedves kövei! -
mondta elégedetten a kisvarangy. - Szinte sok is már a jóból.
Megérkezett az árokszélre, ahol nefelejcs meg gólyahír
virágzott, azon túl bodza- meg galagonyasövény illatozott - micsoda pompa!
Lepke csapongott a virágok fölött, s a kisvarangy azt is virágnak nézte,
szárnyra kapott virágnak.
- Ó, ha én is szárnyra kelhetnék! - áhítozott a
kisbéka. - Ümm, de gyönyörű is ez a világ!
Nyolc napot és nyolc éjszakát töltött csendes
gyönyörködéssel az árok partján. Élelemre nem volt gondja, került, amennyi
kellett.
A kilencedik napon aztán azt mondta magában:
"Tovább, tovább!" És útra kelt.
De találhatott-e szebbet a virágos árokpartnál?
Legföljebb egy társat, egy kisvarangyot, vagy néhány jókedvű zöld békát. Egy
éjszaka ismerős hangokat hallott a távolból - azt sejtette belőle, hogy valahol
a környéken atyafiai tanyáznak.
- Ó, de szép az élet! De szép elhagyni a sötét
kutat, csalánerdőben pihenni, forró porban vándorolni, virágos árokparton
elmélkedni! De csak tovább, tovább! Egy kisvarangy, vagy legalább égy zöld béka
hiányzik az igazi boldogságomhoz! A természet szépségei egymagukban nem
boldogítanak. - És megint fölkötötte az útilaput, s ment tovább.
Tocsogós rétre ért, egy nádas övezte tó partjára. Nem
sokáig gondolkozott, fejest ugrott a tóba.
- Attól tartunk, bőrig ázik itt nálunk - mondták a tóban
tanyázó békaatyafiak. - De, persze szívesen látjuk, mondanunk se kell -
udvariaskodtak. - Kegyed ifjú vagy hajadon? De hiszen mindegy, akár ez, akár
az: isten hozta minálunk!
És mindjárt meg is hívták az esti családi
hangversenyükre. Ismerjük jól a békacsaládok esti hangversenyeit: megható
buzgalommal fújják egyhangú kardalukat a vékony kis hangok. A hangverseny
szünetében nem szolgáltak fel frissítőket, de ital volt bőven, kiihatták volna,
ha kedvük tartja, akár az egész tavat.
- Ég áldjon benneteket! Továbbmegyek! - búcsúzott
tőlük egy-két nap múlva a kisvarangy. Nem volt maradása: mindig a szebbet,
mindig a jobbat kereste, mindig más vidékre húzta a szíve.
Látta a fehéren sziporkázó csillagokat, látta a
halvány sugarú újholdat, a felkelő napot.
- Még mindig a kút mélyén vagyok, csak egy sokkal
nagyobb kút mélyén - mondta a kis varangyos béka. - Még magasabbra kívánkozom!
Addig nem lesz nyugtom! - És amikor telőben volt a hold, azt gondolta
szegényke: "Hátha ez is egy vödör, amit leeresztenek a földre, hátha ebbe
kell beleugranom, hogy még magasabbra érjek. Vagy az a másik volna a vödör,
amit napnak neveznek? Milyen nagy és fényes, ez valamennyiünket föl tudna húzni
a magasba. Csak el ne szalasszam az alkalmat, amikor beleugorhatok! Ó, micsoda
fényességet érzek a fejemben! Azt hiszem, a drágakő sem áraszt ennyi fényt! De
az én fejemben nemigen lehet drágakő, nem is bánom: csak fel, fel a magasba, a
fénybe! Bízom az erőmben, mégis félek egy kicsit: nagy fába vágom a fejszémet,
de fő a bátorság! Előre, tovább! Egyenest az országútra!"
Nekivágott hát az útnak; serényen bandukolt, ahogy
csak telt a maga fajtájától.
Hamarosan kiért az országútra, amelynek két szélét
emberek házai népesítettek be, s kertek zöldelltek közöttük, virágoskertek,
veteményeskertek.
Egy káposztaágyás szélén megpihent, kicsit kifújta
magát és körülnézett.
- De sokféle teremtmény él a föld hátán, s én még a
nevüket se hallottam! Milyen nagy és milyen gazdag a világ! Bizony, körül kell
néznem egy kicsit, nem vesztegelhetek egy helyben! - És egy-két ugrással egy
nagy káposztafej árnyékában termett. - Ó de gyönyörű zöld itt minden!
- Felesleges mondania, nagyon jól tudom! - szólalt meg
a feje fölött egy káposztahernyó. - Az én káposztalevelem a legnagyobb messze
vidéken. Igaz, hogy a világ túlsó felét eltakarja előlem, de nekem úgyis jobban
tetszik az innenső fele.
- Kot, kot, kot! - hallatszott egyszer csak a
közelükben. Tyúkok érkeztek a káposztaágyáshoz. Tipegtek, kapirgáltak, mert
éppen ebéd ideje volt. Az egyik tyúknak jó szeme volt: meglátta a hernyót, s
odavágott hozzá a csőrével; a hernyó leesett a földre, ott kunkorgott,
nyújtózkodott kétségbeesetten. A tyúk jól szemügyre vette, először az egyik
szemével, aztán a másikkal, mert elképzelni se tudta, mitől mozoghat.
- Ellenem semmi rosszat nem forral - nyugodott meg
aztán, és már vágta volna szét a csőrével. De a varangy fogta magát, s hirtelen
a tyúk elé ugrott. - Szövetségese is van! - vette fontolóra a tyúk. - Lám, hogy
támogatják egymást a rút férgei! - Gondolt egyet, és faképnél hagyta őket. -
Bánom is én! - vigasztalta magát. - Úgyse lett volna elég a fél fogamra se! -
Így vélekedtek a társai is, és nyomban odébbálltak.
- Ügyes voltam! - dicsérte magát a káposztahernyó. -
Legfontosabb a lélekjelenlét. No de most jön a neheze: fölmászni a levelemre!
Hol is van a birtokom?
A kisvarangy sajnálgatta, együtt sopánkodott vele.
Örült, hogy szolgálatot tehetett neki, amikor fertelmes ábrázatával
elriasztotta mellőle a tyúkot, s ezt meg is mondta.
- Hogy érti ezt? - nézett rá méltatlankodva a hernyó.
- Az ügyességem mentett meg, a lélekjelenlétem! Bár ami azt illeti, ön eléggé
kellemetlen látvány, de hát nem ennek köszönhetem az életemet. De most már
szeretnék zavartalanul pihenni a birtokomon! Érzem már a levelem illatát! Lám,
itthon is vagyok! Nincs nagyszerűbb dolog, mintha saját birtoka van az
embernek! No de feljebb kell kerülnöm.
"Feljebb, úgy bizony! - gondolta a kisvarangy,
amikor a hernyó nagy nehezen fölkecmergett a birtokára. - Mindnyájan feljebb,
egyre feljebb vágyakozunk. De ez a szegény hernyó ma eléggé rosszkedvű,
biztosan az ijedségtől." - Ezen eltűnődött, s megint felnézett vágyakozva
a magasba.
A magasban, egy parasztember háza tetején gólyacsalád
fészkelt; a gólyaapa kinn állt a fészek szélén, és harsányan kelepelt.
"Ó, milyen magasan laknak! - gondolta vágyakozva
a kisvarangy. - Ha én oda fölkerülhetnék!"
A parasztházban két fiatal diák lakott; az egyik költő
volt, a másik természetbúvár. A költő szíve visszatükrözte az egész világot, s
annak minden teremtményét, a természetbúvár pedig kézbe vette, tanulmányozta,
ha kellett, ízeire szedte a legapróbb lényeket is. Jókedvű és derék ifjú volt
mind a kettő.
- Oda nézz, ott lapul egy varangy! - kiáltott fel a
természetbúvár. - Szép példány, ezt spirituszba teszem!
- Hiszen már van két példányod! Hagyd ezt, szegényt,
hadd élvezze a világot! - kérte a költő.
- De amikor ez olyan csodálatosan rút! - mondta a
társa.
- Éppen ezért hagyd a boldogtalant! Még ha drágakövet
találnánk a fejében, akkor nem mondom, magam is segítenék megfogni.
- Drágakövet? - ámult el a természetbúvár. - No te
aztán jól tudod a természetrajzot!
- Tudom, vagy nem: gyönyörű a néphit, hogy némelyik
varangyos béka, a legrútabb istenteremtménye, drágakövet hordoz a fejében.
A béka csak ennyit hallott, ezt is csak félig-meddig
értette. A két jó barát továbbment, s a kisvarangy megmenekült a
spirituszhaláltól.
- Lám, ők is a drágakőről beszéltek - tűnődött el. -
Szerencse, hogy az én fejem nem rejt ilyen kincset, mert még bajt hozna rám.
A háztetőn a gólyaapa hangos kelepelésbe kezdett:
oktató előadást tartott fiainak, akik tátott csőrrel bámulták a kertben sétáló
két ifjút.
- Az ember a legelbizakodottabb teremtmény a földön! -
kezdte előadását. - Hallgassátok csak, hogyan jártatják a csőrüket, pedig semmi
veleje annak, amit mondanak, hiszen még csak kelepelni se tudnak! S még azt
merik állítani magukról, hogy jó szónokok! Pedig micsoda nyelv, amit beszélnek!
Egynapi repülésre már nem értik egymást, mert ott más nyelv járja. Mi pedig az
egész világon boldogulunk a nyelvünkkel, északon éppen úgy, mint a meleg déli
országokban. Aztán az emberek repülni se tudnak, valami vonatnak nevezett
tákolmányon robognak, s a nyakukat szegik rajta. Ha csak rágondolok, végigfut a
hideg a csőrömön! Bizony, meglenne a világ emberek nélkül is! Semmi szükségünk
rájuk! A béka meg a giliszta sokkal fontosabb teremtmény!
- Megkapó beszéd volt! - lelkesedett a kisvarangy. -
Milyen hatalmas férfiú az odafönn, s milyen magasan trónol! Még senkit sem
láttam ilyen magas polcon! S még úszni is tud! - kiáltott fel elragadtatással,
amikor a gólya elrugaszkodott a háztetőről, és kiterjesztett szárnnyal szelte a
levegőt.
A gólyaanya ottmaradt a fészekben. Mesét mondott a
fiainak a déli meleg országról, Egyiptomról, a Nílus vizéről meg a pompás
iszapról, amely valóságos terített asztal a gólyanépnek. A kisbéka álmélkodva
hallgatta a mesét: sohasem hallott még arról az országról.
- El kell jutnom oda! - mondta sóvárogva. - Talán
elvinne a gólya vagy valamelyik fia. Meghálálnám a szívességét. Ó, hogy vágyom
Egyiptomba, s el is jutok bizonyosan, hiszen mellém szegődött a szerencse! A
vágy, ami a szívemben lakik, százszor többet ér, mintha drágakövet rejtene a
fejem!
Igaza volt a kisvarangynak: az volt az ő drágaköve, a
szüntelen vágy, a sóvárgás fölfelé, mind magasabbra! Fénylett, tündöklött a
szívében a vágyakozás.
Még végig se gondolta, amikor mellette termett
a gólya, a hatalmas férfiú. Megpillantotta a fűben üldögélő békát, vágott egyet
a csőrével, s nem éppen gyöngéden megragadta. A kemény csőr belevágódott a szegény
kisbéka testébe, sivított mellette a szél, félelmetes volt a repülés, - de
repült! A magasba repült, Egyiptom felé bizonyára; fénylett a szeme, mint az
eleven láng.
- Kvak! Jaj!
A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a
szeméből?
Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis
varangyos béka fejéből. Hová vitte?
Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt: ő
majd mesél neked a hernyóról, mesél a gólyacsaládról. Gondolkozz csak! A
hernyóból, a rút hernyóból, tündérpillangó támad; a gólyacsalád hegyeket,
tengereket repül át, a messzi Afrikában megtelepszik, s onnan megtalálja a
legegyenesebb utat haza, az északi országba, a maga falujába, a maga
háztetejére! Olyan ez, mint a mese, pedig való igaz! Ha megkérdezed a
természettudóst, ő se tud mást mondani, mint amit magad is tudsz, amit tulajdon
szemeddel láttál!
És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a
napban! Nézz bele, ha tudsz!
Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy
meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a
legszebb mese.