Másnap
estefelé a Kisfiú ezzel köszöntött be Rémusz bácsihoz:
-
Bugybugy-putypuruty!
Rémusz bácsi
éppen szöget vert egy csizma sarkába. Felnézett a munkájából, és így felelt:
-
Rumkumkumkum-humhumhum! - de még csak el sem mosolyodott.
- Ezt miért
mondtad? - kérdezte a Kisfiú csodálkozva.
-
Teknősnyelven szóltál hozzám - felelte az öreg. - Én pedig kecskebékanyelven
válaszoltam.
- És mit
jelent az, amit mondtál? - érdeklődött a Kisfiú.
- Nem tudom
egészen biztosan - mondta Rémusz bácsi. - A folyó partján hallottam, amikor
legutóbb arra jártam.
- Lehet,
hogy azt jelenti, hogy: szervusz?
- Lehet -
felelte az öreg.
- Hát akkor:
rumkumkumkum-humhumhum - mondta a Kisfiú.
Rémusz bácsi
letette a kalapácsot, és kezet nyújtott.
-
Bugybugy-putypuruty - válaszolta barátságosan.
- Mesélni is
békanyelven fogsz? - érdeklődött a Kisfiú.
-
Embernyelven is, békanyelven is - felelte Rémusz bácsi.
Amikor a Teknős - bugybugy-putypuruty - lemerült az iszapba, a Kecskebéka, aki éppen ott hűsölt, nagyon megörült neki, mert már régen nem találkoztak.
-
Rumkumkumkum-humhumhum - üdvözölte, és mindjárt megkérdezte tőle: - Pumpumvamvam-vamvamvam?
-
Hudrubadra-mutymutykuty - felelte a Teknős.
Meghallotta
a Vöröshasú Béka, és nem állta meg, hogy közbe ne szóljon:
-
Ümmömm-ümmöm.
De ezt már a
varangyos béka sem hagyhatta szó nélkül.
-
Kvákkvákkvákkvák - mondta.
Jól
elbeszélgettek.
A Róka a
parton állt és fülelt. Szerette volna eltalálni, hogy miről folyik a társalgás
odalent a víz alatt, de egy kukkot sem tudott ellesni belőle.
- Pedig az előbb még megértették egymást, a Teknős és a Róka - vetette ellen a Kisfiú.
- Persze -
felelte Rémusz bácsi. - Mert szárazföldi állat-nyelven beszélt, most pedig vízi
nyelven.
- És azt
nem érti a Róka?
- Nem
bizony. Éppen azért hallgatódzott olyan figyelmesen, mert azt remélte, hogy
előbb-utóbb mégiscsak sikerül elkapnia egy-két értelmes hangot.
- És
sikerült? kérdezte a Kisfiú.
- Mindjárt
megtudod - felelte Rémusz bácsi.
Szálltak a buborékok, hozták-vitték a titkos vízi beszédet. A Róka ide-oda fordította a fejét, és egyre beljebb lépdelt a partról a vízbe.
- Brekeke! -
mondta egy apró zöld béka.
De a Róka
így értette:
- Gyere be!
- Menjek be?
- csodálkozott a Róka, és körülnézett. - Ki hív engem?
-
Kva-kvákkvák - szólt a varangyos béka.
A Róka
azonban így hallotta:
- A bátyád.
Nagyon megütődött
ezen a válaszon a Róka, mert eddig úgy tudta, hogy a bátyja éppolyan kevéssé
szereti a vizet, akárcsak ő maga.
Meg is
kérdezte:
- Hát te mit
keresel a vízben?
- Ümmöm,
ümmöm - mondta a Vöröshasú Béka.
A Róka meg
ezt értette:
- Fürdöm,
fürdöm.
Oda néz,
ahonnan a hangot hallotta, vagyis a vízbe, és látja, hogy csakugyan: ott áll a
bátyja, éppen szemben.
(Azazhogy a
saját tükörképe állt ott, azt nézte a bátyjának.)
- Brekeke! -
kiabált megint a zöld béka, s ez most is éppen úgy hangzott, mintha ezt mondta
volna: gyere be!
- Inkább te
gyere ki! - felelte a Róka, és már nyúlt is a saját képmása felé, hogy kihúzza
a vízből.
Hanem egy
kicsit elhirtelenkedte a dolgot, megcsúszott, elesett, és fejjel előre,
belepottyant a vízbe. Alig tudott kikecmeregni belőle.
- Hahaha! -
nevettek a nagy békák.
A kisebbek
meg így:
- Hehehe!
És volt ott
egy egészen pici béka, az így nevetett:
- Hihihi!
- És ez mit jelentett vízi nyelven? - kérdezte a Kisfiú.
-
Olyasfélét, mint szárazföldi nyelven.
- És a
Teknős hogy nevetett?
- Sehogy -
felelte Rémusz bácsi. - Mert addigra már mélyen aludt odalent a folyó fenekén,
a puha iszapban.
Kézbe vette
a kalapácsot, amelyet az előbb letett maga mellé.
- Neked is
aludni illenék már - mondta. - Nem vagy még álmos?
- Egy
kicsit.
- Hát akkor:
bugybugy-putypuruty!
-
Humkumkumkum-humhumhum! - ásított a Kisfiú, és hazament.