Élt egyszer egy király; annak a legkisebbik lánya
olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az már
látott egyet-mást, mióta fent jár az égen.
A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy erdő
sötétlett; sűrű lombos kerek hársfák álltak a szélén, a legvénebb,
legterebélyesebb hársfa alatt pedig volt egy kút. Ha nagyon meleg volt, a
királylány kisétált az erdőszélre leült a kút kávájára, úgy pihent a mélyből
áradó hűvösségben. Volt úgy, hogy elunta magát; ilyenkor fogta az
aranygolyócskáját, földobta meg elkapta, ez volt a legkedvesebb játéka.
Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy amint így
játszadozott, túl magasra találta dobni a golyót; nem tudta elkapni, a fényes
aranygömb leesett a földre legurult a kis lejtőn, be egy lyukba, azon át a
kútba. A királylány már csak a loccsanását hallotta, ahogy elmerült a vízben.
Ijedten hajolt át a káván, de hiába: a kút olyan mély volt, le se lehetett
látni a fenekére. Egy ideig csak nézett, nézett a fekete semmibe, aztán nagy
búsan leült egy kőpadra, szeméből kibuggyant a könny, egyre hangosabban
sírt-rítt, sehogyan sem tudott megvigasztalódni.
Hát ahogy ott sírdogál, egyszer csak azt mondja
valaki:
- Mit búslakodol, szép királykisasszony? Olyan keservesen
zokogsz, a kőszikla is meglágyulna tőle!
A királylány körülnézett, kereste honnét jő a hang, de
senkit nem látott. Hanem amint így kémlelődik, észreveszi, hogy egy csúnya,
kövér béka mászik ki a kút repedezett kövei közül.
- Csak nem te szólítottál meg, öreg sárdagasztó? -
kérdezte csodálkozva.
- De bizony én! - felelte a béka. - Azt tudakoltam,
milyen bánat nyomja a szívedet.
- Úgyse tudsz te azon segíteni! - sóhajtotta a
királylány. - Beleesett az aranygolyócskám a kútba, azt siratom.
- No, csak csendesedjél; inkább azt mondd meg, mit
adnál nekem, ha visszahoznám a játékodat.
- Amit csak akarsz: királyi ruhámat,
gyöngyömet-gyémántomat, még az aranykoronát is a fejemről!
- Nem kell nekem sem a ruhád, sem gyöngyöd-gyémántod,
sem az aranykorona a fejedről. Csak egyet kívánok: hadd legyek a
játszópajtásod; ültess asztalodhoz, etess tányérodból, itass poharadból, altass
az ágyadban; ha ezt megígéred, leszállok a kútba, fölhozom az
aranygolyócskádat.
- Mind megteszem, amit kívánsz, csak hozd vissza a
golyómat! - mondta örvendezve a királylány magában azonban ezt gondolta:
"Ugyan mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan a dolgot? Hogy
lehetne pajtásom, ha egyszer odalent kuruttyol a vízben?"
A béka pedig, amint az ígéretet megkapta, lebukott a
kútba, s alighogy a királylány a gondolata végére ért, máris előbukkant;
szájában az arany-golyóval; odatotyogott vele a gyepre, és a lány elé
gurította: Annak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedves játékát
viszontlátta; fölkapta, és elszaladt vele, ügyet se vetett többet a békára. Az
nagy brekegéssel kiáltott utána:
- Várj csak! Várj csak! Vegyél az öledbe; én nem tudok
olyan gyorsan futni, mint te!
De hiába hajtogatta, ahogy a torkán kifért, hogy
"Kvakk! Kvakk!" meg "Várj csak! Várj csak!" - a királylány
dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle. Attól fogva, hogy hazaért,
eszébe sem jutott többé a csúnya jószág. Hanem másnap, mikor éppen ebédnél
ültek, és a királykisasszony jóízűen falatozgatott az aranytányérjából,
egyszerre csak valami furcsa placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn,
pliccs-placcs, pliccs-placcs, aztán - egypercnyi csend után - kopogtattak az
ebédlőterem ajtaján, és valaki azt kiáltotta:
- Kis királylány nyiss ajtót!
- Neked szólnak - mondta a király -, eredj, lányom,
nézd meg, ki az.
A királylány nem szívesen mozdult a helyéről, de hát
az édesapjának nem mondhatott ellent. Kinyitotta egyarasznyira az ajtót, de
nyomban be is csapta, és halotthalványan szaladt vissza az asztal mellé.
- Mi az, édes lányom? - kérdezte a király. - Mitől
ijedtél meg annyira? Talán egy óriás van odakünn, és el akar rabolni?
- Jaj, dehogy, édesapám - felelte a királylány -, nem
óriás az, csak egy rusnya béka.
- És mit akar tőled az a béka?
Mit tehetett mást a királykisasszony? Elmondott mindent
töviről hegyire: hogy hogyan vesztette el az aranygolyóját, meg hogy mit ígért
érte cserébe a békának.
Mire végére ért a történetnek, a szeme tele lett
könnyel, és úgy rebegte:
- Jaj, ha én ezt tudtam volna! De sosem gondoltam,
hogy kibúvik a kútból, és utánam jön!
Akkor a béka megint kopogtatott, és másodszor is
bekiáltott:
Kis királylány,
nyiss ajtót! Elfeledted, mit ígértél tegnap künn a kút vizénél? Kis királylány, nyiss ajtót! Én vagyok itt, nem hallod? |
Hogyne hallotta volna szegény! Hiszen éppen az volt a
baja, hogy hallotta. Hát még mikor az édesapja ráparancsolt:
- Amit megígértél, meg is kell tartanod! Menj, és
engedd be!
A királylány ajtót nyitott, a béka meg nyomban
beugrott, és a lány nyomában egészen a székéig placcsogott. Ott leült és rákiáltott:
- Végy föl magad mellé!
A királykisasszony tétovázott, de a király megint
rászólt:
- Ígéret szép szó ha megtartják, úgy jó!
Erre aztán, bárhogy utálkozott mit tehetett? -
fölvette. Hanem a béka nem érte be ennyivel: a székről fölkívánkozott az asztalra,
mikor pedig az asztalon ült, így szólt:
- Told közelebb a tányérodat, hogy egy tálból
ehessünk, ahogy megígérted.
Azzal jóízűen nekilátott a falatozásnak, nem sokat
törődött vele, mit szól hozzá a királylány. Evett a tányérjából, ivott a
poharából, s mikor már jóllakott, azt mondta:
- Ettem-ittam eleget, most aztán pihennék egyet.
Vigyél a szobádba, vesd meg nekem a selyemágyad, hadd aludjam.
A királylány sírva fakadt; úgy irtózott ettől a hideg
békától, hozzá sem mert nyúlni, és most belefektesse a szép habos ágyba! A
király azonban haragosan ráncolta a homlokát:
- Ha a bajban jó volt, ne vesd meg a baj múltán sem!
Szegény kis királylány megfogta két ujjával a békát,
fölvitte a szobájába, és letette a sarokba. Igen ám, de a béka megszólalt:
- Én is olyan kényelmesen akarok aludni, ahogyan ti
alusztok, jó puha ágyban, nem itt a sarokban.
Erre a királylány kénytelen-kelletlen felemelte a
békát, és akárhogy is irtózott tőle, ágyába fektette.
- Nesze rusnya jószág! De most aztán nyugton maradj!
A béka befeküdt a szép fehér selyemágyba. S abban a
szempillantásban híre-nyoma se volt többé békának; a királykisasszony egy
takaros, szép szemű, mosolygó királyfit látott maga előtt.
- Egy gonosz boszorkány békává varázsolt; te vagy az
egyetlen a világon aki megszabadíthatott a varázslattól - mondta. - Most aztán
felelj: állod-e, amit ígértél, elfogadsz-e pajtásodnak; nem is pajtásodnak, de
hites társadnak?
A királylány igent mondott. Még aznap este
megtartották a lakodalmat, és úgy határoztak, hogy másnap hazatérnek a királyfi
országába.
Ahogy a nap fölkelt, fényes nyolclovas hintó gördült a
palota elé, mind a nyolc ló habfehér, arany a szerszámjuk, strucctollas csótár
a fejükön; hátul a hágcsón pedig ott állt a királyfi szolgája, a hűséges
Henrik.
Ez a derék szolga úgy elbúsult, mikor a boszorkány
békává varázsolta a gazdáját, hogy hármas vaspántot kellett a szíve köré
kovácsoltatnia, nehogy szétrepedjen bánatában.
A hintó előállt, a hűséges Henrik besegítette az ifjú
párt, aztán visszakapaszkodott a hágcsóra, onnét tekingetett széjjel a vidéken,
s közben halkan fütyörészett, mert hát azt sem tudta, hová legyen örömében,
amiért a gazdája megszabadult a varázslatból.
Amint így mennek, egyszerre csak reccsenés hallik,
mintha kettéroppant volna valami. A királyfi hátrakiáltott:
Tengely törik, rúd szakad tán?
|
A hűséges Henrik meg azt felelte:
Egyiknek sincs baja, gazdám;
csak a szívem pántja pattan: bánatomban rávonattam, mikor a kút vizében béka voltál a mélyben. |
Még kétszer hallották útközben a reccsenést. A királyfi
mind a kétszer azt hitte, a kocsival történt valami baj.
Pedig csak a vaspántok pattantak le a hűséges Henrik
szívéről.