Egyszer egy
nagy-nagy bivalytehén egy pici patakhoz ment, és mivel olthatatlan szomjúság
gyötörte, szünet nélkül ivott.
Lakott abban
a patakban egy icipici halacska. Ez a halacska mindig nagyon vidám volt,
ugrált, ficánkolt, és játszott a csillogó kavicsokkal. Most azonban nagyon
megijedt ez a virgonc kis jószág, hogy a bivalytehén az összes vizet kiissza,
ezért odakiáltott neki:
- Miért
iszol ilyen rengeteget? Azt akarod talán, hogy itt maradjak a száraz homokon,
és elpusztuljak? Hagyd már abba, mert különben neked megyek!
Azonban a
bivalytehén csak ennyit mormogott gúnyosan:
- Bah! Te
kis vacak! Mindjárt meg találok ijedni tőled. Vigyázz, nehogy véletlenül lenyeljelek!
- s azzal ivott, ivott, egyre tovább, míg végül egyetlen csepp víz nem sok, de
annyi sem maradt a patakban.
Erre a
halacska szörnyen megharagudott, kiugrott a partra, és egyszeriben lenyelte a
hatalmas állatot.
Ugye, ti is
azt mondjátok, hogy a bivaly azt kapta csupán, amit megérdemelt? Miért itta ki
az összes vizet a szegény halacska elől, s miért gúnyolta ki még ráadásul?!