Volt egyszer egy léghajós, aki nagyon megjárta:
kipukkadt a léggömbje, ő pedig lezuhant, és összetörte minden csontját. Inasát,
a léghajósinast, két perccel előbb küldte le ejtőernyővel, ez volt a fiú
szerencséje, mert hajaszála se görbült meg. Gazdája mellett sok tapasztalatot
szerzett, fölcsaphatott volna maga is léghajósnak, csak éppen léggömbje nem
volt, s pénze se, hogy szert tegyen rá.
Hogy eltengődjék valahogy, bűvészmesterségre adta a
fejét, megtanult a hasából beszélni, s attól fogva hasbeszélőnek nevezték. Ifjú
volt és daliás, s amikor kiserkedt a bajusza, és szép ruhákat vett magának,
akár grófnak is nézhették volna. Tetszett a hölgyeknek; egy hajadont úgy
megbolondított daliás külsejével és bűvészetével, hogy az mellé szegődött, és
elment vele idegen országokba. A bűvész ott tanárnak mondta magát - szerényebb
már nem is lehetett volna.
Folyton azon törte a fejét, hogyan szerezhetne
léggömböt magának meg ifjú feleségének. Akkor aztán járhatnák a világot!
Csakhogy nem volt módja hozzá. - Majd lesz! - vigasztalta magát.
- De mikor! - sóhajtotta az asszony.
- Ne búsulj, még fiatalok vagyunk. Én még sokra
vihetem a tanári pályán. Addig pedig morzsákon is megélünk.
Az asszony hűségesen segített neki, ott ült az ajtó
előtt, és árulta a jegyeket az előadásra, márpedig ez didergető mulatság télvíz
idején! Egyik bűvészmutatványban is segített a férjének. A tanár egy jókora
asztalfiókba zárta a feleségét, s amikor a következő pillanatban újra kihúzta a
fiókot, üres volt - az asszony egy másik, rejtett fiókba bújt át hirtelen. A
közönség ámult, szemfényvesztő mutatvány volt.
Egy este aztán, ahogy a fiókot kihúzta, ő sem látta a
feleségét, nemcsak a közönség elől tűnt el - nem volt sem az első fiókban, sem
a mögötte levőben, de még a házban sem. Ez már az asszony bűvészete volt.
Megelégelte a fiókokban bujkálást, s nem is tért vissza soha többé. A szegény
bűvész attól fogva csak szomorkodott, elfelejtett nevetni, s nevettetni se
tudott többet. Így lassan elmaradozott a közönsége, a bűvészmesterség alig
hozott valamit a konyhára. A tanár lerongyolódott, végül már nem maradt
semmije, csak a jókora bolhája, amit még a felesége hagyott rá, s ezért igen
nagy becsben tartotta. Szelídítette, oktatgatta, megtanította kecses táncot
lejteni, puskával tisztelegni, ágyút elsütni, persze csak afféle játékágyút.
Büszke volt nagyon a bolhára, a bolha is büszke volt a
maga tudományára, lehetett is! Tanult bolha lett, méghozzá emberi vér
csörgedezett az ereiben, bejárta a nagy városokat, hercegek, hercegnők kegyes
tetszését nyerte meg. Újságok írtak róla, falragaszok hirdették sokféle
tudományát. A bolha tudta magáról, hogy nagy hírű személyiség, aki kenyeret ad
egy tanárnak, de akár egy egész családot is el tudna tartani.
Büszke volt, és híres volt, mégis, ha utaztak a
tanárral, harmadik osztályra váltott jegyet, mert azt tartották, hogy az éppen
olyan gyorsan jár, mint a többi. Hallgatag megegyezés volt köztük, hogy halálig
együtt maradnak, soha meg nem házasodnak, a bolha agglegény marad, a tanár meg
özvegy. Ami majdnem mindegy.
- Ahol az embert egyszer szerencse érte, oda ne térjen
vissza többé - azt tartotta a tanár. Jó emberismerő volt, s ez is nagy
tudomány.
Teltek az évek, lassan már minden országot bejártak,
egyedül a vadak földjén nem voltak még. A tanár tudta a vadakról, hogy
keresztényhúst esznek, de hát ő nem volt igazi keresztény, a bolha még úgyse, s
ő nem is lett volna valami kövér falat. Így hát bátran nekivágtak az útnak,
remélve, hogy nagy sikereket aratnak a vadak országában.
Utaztak gőzösön, utaztak vitorláshajón; a bolha
mindenütt szerepelt, s ezért ingyen utazhattak. Végre megérkeztek a vadak
országába.
Egy ifjú kis hercegnő uralkodott itt, alig tizennyolc
esztendős, de már egy ország gondja nyomta a vállát. Igaz, maga akarta, mert
elvette a hatalmat királyi apjától meg anyjától, ilyen erőszakos kis teremtés
volt: Páratlanul szép és páratlanul neveletlen.
Amikor meglátta a bolhát puskával tisztelegni meg
ágyút sütögetni, úgy belehabarodott, hogy azt mondta: - Vagy ő, vagy senki! -
Valósággal tombolt a szerelemtől, pedig azelőtt is elég tombolós természetű
volt.
- Kedves, okos, megnyerő ifjú ez! - mondta a bolhára
az apja is: - Bár emberré lehetne!
- Azt csak bízd rám, öreg! - mondta a lánya; bizony
csúnya dolog, hogy vérbeli hercegnő létére így beszélt az apjával, de mondom,
páratlanul neveletlen volt. Azzal a keze fejére ültette a nagy hírű bolhát.
- Ember vagy, tudd meg, és velem együtt uralkodol! -
mondta neki. - Csakhogy azt kell ám tenned, amit én akarok, különben
agyonütlek, a tanárodat pedig megeszem vacsorára.
A tanárt egy nagyteremben szállásolták el. Különös
terem volt az: cukornádból rakták a falait, a tanár hát torkoskodhatott volna
kedvére, de ő nem szerette az édességet. Nem közönséges ágya volt, hanem
függőágya; abban ringatózott egész nap, s azt képzelte, hogy léghajón utazik,
amilyet mindig kívánt magának.
A bolha ottmaradt a hercegkisasszony mellett, hol a
kis kezén ült, hol a fehér nyakán. A hercegkisasszony kitépett egy szál hajat,
annak egyik végét a bolha lábára köttette a tanárral, a másik végét maga
erősítette oda nagy korallfüggőjére.
Szép napok voltak azok, a bolha is boldog lehetett -
legalább a hercegkisasszony azt gondolta. Csak a tanárnak volt keserves:
csavargó természete már vitte volna tovább, egyik városból a másikba, szerette
volna újra még újra olvasni az újságokban, hogy neki mennyi türelemre és észre
volt szüksége ahhoz, hogy a bolhát emberi tudományokra tanítsa. Itt egész nap
csak a függőágyban himbálta magát, hevert, lustálkodott, és nagyszerű ebédeket
evett: friss papagájtojást, zsiráfsonkát meg elefántszemet, mert az emberevők
nem mindig esznek ám embert, csak ünnepnapon; csemegének.
A szegény tanárt majd elemésztette a szörnyű unalom.
Rég otthagyta volna már a vadak országát, de a bolha nélkül nem mehetett,
hiszen hogyan bűvészkedett, hogyan élt volna meg nélküle? Vissza kell szerezni
a bolhát! Az pedig nem könnyű. Sokáig törte a fejét, amíg kisütötte, mitévő
legyen. Akkor felkiáltott: - Megvan!
- Felséges uram - állt a hercegkisasszony apja elé -,
nem ülhetek tovább tétlen! Hadd tanítsam meg tisztelegni minden alattvalótokat!
Ez az, amit a világ legnagyobb országaiban műveltségnek neveznek!
- És engem mire tudnál megtanítani? - kérdezte a
felség.
- Legnagyobb tudományomra: elsütni egy ágyút, de úgy,
hogy megrendüljön a föld, s a legízesebb madarak sült pecsenye alakjában
potyognak eléd. Akkorát dörrenjen az ágyú, s olyan magasra csapjon a lángja.
- Ide azzal az ágyúval! - adta ki a parancsot a
hercegkisasszony apja. Hanem a vadak országában nem volt egyetlenegy ágyú sem,
csak a bolha ágyúja, az pedig kicsi volt a mutatványhoz.
- Öntök én egy nagyobbat - ajánlkozott a tanár. - Csak
adasd hozzá, ami kell: finom selymet, tűt meg fonalat, kötelet meg zsinórt,
aztán gyomorcseppeket a léggömb számára, hogy könnyebben fölemelkedhessék.
Akkor dörren csak igazit az ágyú.
Megkapott mindent hiány nélkül.
Összesereglett az egész ország népe, mindenki látni akarta
a nagy ágyút. De a tanár nem engedett egészen közel senkit, amíg a léggömb útra
készen nem állott.
A bolha ott ült a hercegkisasszony keze fején, onnan
bámészkodott. A tanár most már egészen megtöltötte a léggömböt; alig tudta
féken tartani, olyan mehetnékje volt.
- Igen tüzes - mondta a tanár -, magasabbra kell
vinnem, hogy lehűljön. - Azzal beleült a léggömb alatt függő kosárba.
- Nem boldogulok egyedül! - kiáltott ki aztán. -
Léghajósinas kellene ide, hogy segítsen nekem! De erre csak egyvalaki alkalmas:
a bolha.
- Nem szívesen engedem - aggódott a hercegkisasszony,
de azért odanyújtotta a bolhát a tanárnak, aki a keze fejére ültette.
- Oldjátok el a köteleket! - kiáltotta. - A léggömb
most felszáll egy kicsit!
Azt gondolták: most jön az ágyú!
A léggömb pedig emelkedett, szállt, szállt egyre
magasabbra, végül eltűnt a felhők között, s örökre elhagyta a vadak országát.
A neveletlen hercegkisasszony meg az apja meg az anyja
meg a vadak egész népe csak állt és várt. Ma is ott állnak, és várják vissza a léggömböt,
a tanárt meg a nagy hírű bolhát. Ha nem hiszed, utazz el a vadak országába, ott
mindenki csak róluk beszél. Azt remélik, hogy ha az ágyú lehűl, visszatérnek
közéjük.
Csakhogy nekik több eszük van ám! Dehogy mennek
vissza; itthon vannak a hazájukban, most már első osztályú jegyet váltanak a
vasúton, mert a nagy léggömb sokat hoz a konyhára. Nem kérdi tőlük senki, hol
tettek szert a léggömbre. Békében élnek, jómódban: nagy hírű és megbecsült
emberek ők - a bolha meg a tanár.