Hajdanában, öreg időkben, élt egy hatalmas császár,
aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon. Arra költötte
minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban pompázhasson.
Nem örült derék hadseregének, színházba sem
kívánkozott, még kocsikázni sem akart az erdőben, ha új ruháját nyomban nem
mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden órájában; ahogy más becsületes
királyról mindig azt hallani: "Most éppen az ország dolgairól
tanácskozik" - erről a császárról mást se mondtak: "Most éppen
öltözködik."
Vidám volt az élet a császár városában; odatódult
messze földről a sok takács, szabó, szövőasszony.
Egy nap aztán két csaló állított be a császári
palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni,
hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak hogy páratlanul szép a színe
meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a
tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme.
"Ez volna még csak a nagyszerű ruha! - gondolta a
császár. - Felölteném, s egyszeribe megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok
a tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Megszövetem azt a kelmét!"
És kiszámoltatott a kincstárából száz csengő aranyat a
csalóknak, megparancsolva nekik, hogy nyomban lássanak munkához.
Azok föl is állítottak két szövőszéket, s úgy tettek,
mintha dolgoznának, de persze csak a levegőt szövögették. Odahordatták a
legfinomabb selymeket, aranyfonalakat, de mindent a zsebükbe gyömöszöltek, és
buzgón dolgoztak az üres szövőszéken, szőtték a levegőt sokszor késő éjszakáig.
- Megnézem, mennyire haladtak a munkával - mondta egy
napon a császár. Bizony egy kicsit furcsán érezte magát, mert eszébe jutott a
kelme bűvös tulajdonsága; neki magának ugyan nem kellett tartania attól, hogy a
kelme tisztségére méltatlannak vagy ostobának mutatja, de azért jobbnak látta,
ha előbb odaküld valakit megnézni, miféle is az a kelme.
A városban, persze, mindenki hallott már a kelme bűvös
tulajdonságáról, s előre várták, hogy megtudják: nem haszontalan vagy ostoba
ember-e a szomszédjuk.
- Előbb az én derék, öreg miniszteremet küldöm be a
takácsokhoz - határozta el a császár. - Meglátja ő mindjárt, milyen az a kelme,
mert nagy eszű ember, és méltó a tisztségére.
Bement hát a derék, öreg miniszter a takácsok
szobájába; ott ült a két csaló az üres szövőszék előtt, és buzgón szőtte a
semmit.
- Uramisten - rémült meg a miniszter, amikor belépett
-, én bizony semmit sem látok! - És meresztette a szemét, meg is dörzsölte, de
hiába. Hanem persze nem árulta el magát.
A két csaló nyájasan közelebb tessékelte, s azt
tudakolta, hogy tetszik a bűvös kelme: szép-e a színe, finom-e a mintája. A
szegény öreg miniszter csak bámulta a szövőszéket; de bizony nem látott semmit.
Nem hát, hiszen a levegőt senki se láthatja!
"Istenem, istenem - töprengett magában a szegény
miniszter -, hát csakugyan buta volnék, mint a föld? Ezt bizony nem
tudtam, de ne tudja meg más se! És hogy méltatlan volnék a tisztségemre? Nem,
nem árulom el, hogy semmit se látok!"
- No, hogy tetszik? - kérdezte az egyik csaló,
miközben fürgén járt a keze.
- Nagyon szép Csodálatosan finom! - felelte az öreg
miniszter, s még a pápaszemét is az orrára biggyesztette. - Gyönyörű a mintája,
páratlanul szép a színe. Majd megmondom a felséges császárnak, hogy nekem
nagyon tetszik.
- Nagy örömet szerez vele - mondták a takácsok, aztán
apróra elmagyarázták a szövés mintáját és a színeit. Az öreg miniszter hegyezte
a fülét, hogy szóról szóra elmondhassa a császárnak. El is mondta.
A csalók most még több pénzt, selymet és aranyat
kértek, azt mondták, szükségük van rá a munkához. Megint zsebre gyömöszöltek
mindent s szőtték tovább a semmit.
Hamarosan egy másik rangos udvari embert küldött a
császár a takácsokhoz, a főhopmestert: nézze meg, mennyire haladtak a munkával,
mikor készül el a kelme. Ez a rangos úr is úgy járt, mint a miniszter: nézett,
meresztette a szemét, de mert ahol semmi sincs, ott semmit se látni, hát ő se
látott egyebet az üres szövőszéknél.
- Ugye, gyönyörű ez a kelme? - kérdezték a csalók, s
neki is elmagyarázták a mintát, ami ott se volt.
"Buta nem vagyok! - mondta magában a főhopmester.
- Akkor hát méltatlan vagyok a tisztségemre. Bizony különös, de ezt nem kell
megtudnia senkinek." Magasztalta hát a kelmét, amit nem látott, nem győzte
dicsérni szép színeit, pompás mintáját.
- Valóban gyönyörű! - jelentette a császárnak.
A városban másról se beszél a nép, mint a csodálatos
kelméről.
Végre a császár is rászánta magát, hogy megnézze, még
szövés közben. Válogatott kíséretével - köztük volt a derék miniszter meg a
főhopmester is - benyitott a furfangos takácsokhoz, akik serény kézzel szőtték
a levegőt az üres szövőszéken.
- Ugye, gyönyörű, felséges uram? - kérdezte a két
rangos udvari ember, aki előzőleg már járt ott. - Látja felséged a páratlan
mintáját, a csodálatos színeit? - S az üres szövőszékre mutattak, mert azt
hitték, a többiek látják a kelmét.
"Micsoda?! - gondolta ijedten a császár. - Hiszen
ez szörnyűség! Buta volnék, mint a föld? Vagy méltatlan a császári trónra?
Rettenetes dolog!" De fennhangon azt mondta:
- Szép, csakugyan szép. Megnyerte felséges
tetszésemet. - Elégedetten bólintott, és meresztette szemét az üres
szövőszékre, nehogy megtudják, hogy semmit se lát. Fényes kísérete ugyanúgy
tett: nézték a szövőszéket, mintha láttak volna rajta valamit, s nagy buzgón
bólogattak:
- Gyönyörű, gyönyörű! - És azt tanácsolták a
császárnak, hogy a küszöbön álló fényes ünnepi körmenetre vegye föl először a
csodálatos ruhát. - Remek, pompás, csodálatos! - járta körbe; mindenki szívből
örült, és a császár nyomban kinevezte a két csalót "császári udvari
főtakácsnak", s lovagrendet tűzött a gomblyukukba.
A körmenet előtti napon hajnalig virrasztott a két
takács; nagy sereg gyertyát gyújtottak, hadd lássa odalenn a nép, milyen nagyon
iparkodnak a császár új ruhájával. Aztán úgy tettek, mintha leemelnék a kelmét
a szövőszékről, nagy ollókkal szabdalták, teregették a semmit, varrótűket
villogtattak a levegőben, s jelentették:
- Elkészült a felséges császár új ruhája!
A császár maga ment a takácsokhoz fényes kísérettel; a
két csaló magasra emelte a karját, mintha tartana valamit, s buzgón
sürgött-forgott:
- Tessék a nadrág! Tessék a kabát! Tessék a palást.
Könnyű, mint a pókháló, aki viseli, úgy érzi, mintha semmi sem volna rajta, de
hát éppen az a nagyszerű.
- Bizony, az a nagyszerű - bólintottak rá a rangos
urak, de nem láttak semmit, mert a levegőt senki se láthatja.
- Kérjük felségedet, kegyeskedjék levetni a
felsőruháit, hadd adjuk fel az újat itt a tükör előtt! - serénykedtek a
takácsok.
A császár levetette a ruháját, s a csalók úgy tettek,
mintha az új ruha darabjait sorra ráadnák; megfogták a derekát, köréjé
csavartak valamit - ez lett volna az uszály.
A császár irgett-forgott a tükör előtt.
- Ó, milyen jól illik, felség! Mintha ráöntötték
volna! - lelkendezett a császár kísérete. - Páratlan a mintája, pompásak a
színei! Sose láttunk hozzá foghatót!
- Odakinn már várnak a szolgák a selyemmennyezettel,
amit majd felséged fölé tartanak a körmeneten - jelentette a császárnak
a fő-főudvarmester.
- Megyek, már készen vagyok! - mondta a császár. -
Ugye, jól festek? - Megint odaállt a tükör elé, s úgy tett, mintha, apróra
szemügyre venné az új ruhát.
A kamarás urak, akiknek az volt a tisztségük, hogy a
császár uszályát vigyék, lehajoltak, mintha fölemelnék az uszályt,
sürögtek-forogtak, úgy tettek; mintha vinnének valamit, mert persze ők se
merték elárulni, hogy semmit se látnak.
Elindult hát a császár a körmenettel, méltóságosan
lépkedett a selyemmennyezet alatt.
A nép pedig mind az utcán meg az ablakokban tolongott,
és azt kiáltotta - Milyen gyönyörű a császár új ruhája! Milyen gazdag az uszálya,
s milyen jól illik neki! - Senki se merte megvallani, hogy nem lát semmit,
hiszen akkor a többiek tisztességére méltatlannak vagy földbutának tartanák. A
császárnak még egy ruháját se csodálták meg ennyire.
- De hiszen nincs is rajta semmi! - szólalt meg
egyszer csak egy kisgyerek.
- Emberek, halljátok, mit mond az ártatlanság? - súgta
az apja a többiek fülébe, amit a gyermek mondott.
- Nincs is rajta semmi! Ez a kisgyerek azt mondja,
hogy nincsen rajta semmi!
- Nincs is ruha a császáron! - rivalgott fel végül a
tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy
igazat mondanak, de azt gondolta "Most már tovább kell mennem, nem
futhatok haza szégyenszemre!"
És még peckesebben lépegetett fényes kísérete
élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát - a
levegőt.