Volt egyszer réges-régen egy csodálatos hegedűs.
Szerte bolyongott a világon, és mindig egyes-egyedül járt. Hol erre gondolt,
hol meg arra; vagy a felhők játékát nézte az égen, vagy a napsugarak táncát a
folyó tükrén; sosem unatkozott mindig volt látnivalója.
Vándorlása során egyszer egy rengeteg nagy erdőbe
tévedt. Ki tudja, mióta bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt
csak nagy néha kéklett át az ég, a lomb olyan sűrű volt, hogy csak ritkán
tűzött át rajta a napsugár. A hegedűsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem
aztán végül mégiscsak elunta magát.
"Ideje, hogy pajtást kerítsek magamnak" -
mondta. Fogta a hegedűjét, húzott egyet-kettőt a vonóval, s a húrokról
egyszeriben olyan szép, csengő dallam szállt a magasba, hogy nincs az a
fülemüle, amelyik gyönyörűségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt
a rengetegben; édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman.
Egyszer csak megrebbent a bozót; egy farkas ügetett
elő a sűrűből.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!"
- gondolta magában a hegedűs.
A farkas odament hozzá, és megszólította:
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám
tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! - felelte a hegedűs. - Ha
szót fogadsz, egykettőre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá: amit
mondok neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam!
- fogadkozott a farkas, és a hegedűs nyomába szegődött.
Mentek, mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy
megkezdődjék a zenetanítás. A hegedűs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy
terebélyes tölgyfához nem értek; akkor hirtelen visszafordult hozzá:
- Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén,
farkas koma?
- Látom.
- No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két
elülső lábodat a résbe!
A farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de
nem mert ellenkezni, nehogy füstbe menjen a hegedűtanulás terve. Felágaskodott,
és beledugta a két mancsát a repedésbe. A hegedűs fölkapott a földről egy
követ, s úgy beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott többé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted -
mondta neki a hegedűs, és faképnél hagyta.
Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte
magát; azt gondolta:
"Nem jól van ez így; pajtást kell kerítenem
magamnak."
Álla alá szorította a hangszerét, és elkezdett
hegedülni. Soha senki nem hallott még olyan gyönyörű muzsikát. Talán egy perc
sem telt belé, elő is jött rá a fák közül egy róka.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!"
- mondta magában a hegedűs, és kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban
odaóvakodott hozzá, félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös
képével.
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám
tőled.
- Ha csak ez a kívánságod! De előre figyelmeztetlek
rá: szót kell fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben
semmire nem mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam -
ígérte.
Elindultak, elöl a hegedűs, nyomában a róka. Mentek,
mendegéltek, míg egy gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény
szegélyezte az utat. A hegedűs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy
cserjét, s rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
- No, róka koma, kezdődik a lecke - mondta a hegedűs.
- Add csak ide a bal mancsodat!
A róka már nyújtotta is készségesen; hogyne nyújtotta
volna: előre örült neki, hamarosan milyen nagy művész lesz belőle, mennyi
jércét tud majd terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedűs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal
oldali bokorhoz.
- Most add ide a jobbikat! - mondta.
Adta a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit
kevésbé szívesen, a hegedűs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerősebb
vesszejéhez. Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két
bokrot. Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát: ott
lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted -
mondta a hegedűs, és otthagyta.
Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal
nehezedett volna a szívére a magányosság.
"Hiába - gondolta -, pajtást kell kerítenem magamnak."
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban,
hogy az erdő némaságába belecsendült a zene, előugrott a csalitból egy nyúl.
"Nézd csak, egy nyuszi! - mondta a hegedűs. -
Ilyen pajtást sem kívántam!"
A tapsifüles odaügetett elé.
- De szépen húzod, kedves mester! - szólt. - Szívesen
eltanulnám tőled.
- Nem olyan ördöngös mesterség - felelte a hegedűs -,
szófogadás dolga az egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor
viszed valamire.
- Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod -
bólogatott a nyúl, és a nyomába szegődött.
Csakhamar kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a
közepén. A hegedűs jó hosszú pányvát vett elő a zsebéből, egyik végét a nyúl
nyakába hurkolta, a másikat a fa tövére kötötte.
- Kezdődik a lecke, nyulacska - mondta -, lássuk, mit
tudsz! Először is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül; örült
neki, hogy ilyen könnyű dolog a hegedűtanulás. Körülfutotta hússzor a fát,
hanem a pányva is rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás
fogva maradt; hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult
belé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted -
mondta a hegedűs, és ment tovább az erdőben.
Közben a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig
rágta-marta a követ, míg végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen
kiszabadult a résből.
Dühtől tajtékozva vetette magát a hegedűs után;
megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött.
Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani:
- Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a
hegedűs!
A farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet,
és megszabadította a rókát. Most már ketten loholtak a hegedűs után. Ahogy a
nyomát szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
- Hát teveled mi történt? - kérdezte a farkas.
- Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg,
rászedett a hegedűs! - siránkozott a nyúl.
Most az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem
jutott eszébe, hogy nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és
most már hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A hegedűs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdőben,
megint nagyon magányosnak érezte magát; megállt egy terebélyes bükkfa alatt,
álla alá szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép
hangokat nem csalt elő a húrokból a vonója; benne volt ebben a hegedűszóban a
szíve minden szomorúsága.
Egy szegény favágó dolgozott nem messze az erdőben.
Meghallotta a muzsikát; s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett
neki, akár nem, abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia
arrafelé, ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s
ment, ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga
elől a vesszőket, alig várta, hogy odaérjen a hegedűshöz, és közvetlen közelből
hallgathassa a muzsikálást.
A hegedűs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt
gondolta:
"Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem
én, nem állatokat!"
Eddig is szépen játszott, de most örömében olyan
kedvesen, olyan gyönyörűségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak
hallgatta ámultan, mintha elvarázsolták volna.
"Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó
is lehet a földön!" - gondolta.
Éppen ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A
favágó nyomban látta rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte
villogó fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedűs elé, mintha azt
mondaná:
- Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem
gyűlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk,
és hanyatt-homlok bemenekültek a sűrűbe.
A hegedűs pedig csak játszott, játszott,
gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltűnt az erdőben.