Rutoldó
fölmászott a Nagyszederfára és átnézett Tupakka kertjébe.
- Nahát, ez
vérlázító - morogta. - Még mindig jókedvű.
Valóban,
Tupakka, odaát a nagy kontyú fák meg a hetyke vetemények között, eléggé vérlázítóan
derűs volt. Vérlázító mosoly virágzott vérlázító bajsza alatt, és kilométeres
szakálla is vérlázító-vidáman fodrozódott a szélben. S ha mindez csak ma volna
így?! Ki bánná! De hogy háromszázhatvanöt éve egyfolytában?! Kedvtelve
tesz-vesz a kertjében, kever-kavar, fütyörészik, brummog, dalokat döngécsel,
ás, kapál, veteményez, szüretel, olt, nyes, forgat, tölt, hurul... és derűs,
mint egy szeptemberi délután.
- Na, ebből
elegem volt! - mondta magának Rutoldó. - Hogy valaki, aki eredendően
mirgő-morgó, zsörtölődő, házsártos vénség, háromszázhatvanöt évig derűs legyen,
az mégiscsak sok! Majd teszek én a te jókedvedről!
Rutoldó arca
villogott, mint egy nyári zivatar, aztán hangosan elnevette magát, macskaügyesen
lekúszott a Nagyszederfáról, fölkapott egy icurka-picurka kavicsot, és dolgozni
kezdett: az icurka-picurka kavicsot beletekerte egy papírszalvétába, s
szalvétástul beletette egy gyufásdobozba, a gyufásdobozt ragasztószalaggal
körültekerte, nehogy egykönnyen ki lehessen nyitni, elővett tíz ív hófehér
csomagolópapírt, beléjük csomagolta a gyufásdobozt, az egészet jó erősen
átkötötte tíz méter cukorspárgával, előkotort egy papírdobozt, belehuppantotta
a tíz méter cukorspárgával átkötött csomagot, a papírdobozt leragasztotta,
beletekerte húsz lepedő nagyságú, ultramarinkék műanyag fóliába, a műanyag
fóliára rátekert vagy ötven méter alumíniumdrótot, s az összedrótozott batyut
betette egy jókora vékába, a vékát leborította egy lazsnakkal, a lazsnakot
zsákvarró tűvel hozzávarrta a véka szájához, s egyúttal boldogan sóhajtott
egyet. Nna! Aztán előkeresett egy tintaceruzát, megnyálazta, és nagy ákombákom
betűkkel ráírta a lazsnakra: TUPAKKA. És kisebb ákombákom betűkkel: Tartalma:
kincs!
És már vitte
is a postára.
Másnap viszi
ám a postás a csomagot Tupakkának. Rutoldó, usgyi, föl a Nagyszederfára.
Dörzsölgette a kezét, jókat vihorászott. Na, majd mindjárt elpárolog a te nagy,
háromszázhatvanöt éves derűd!
Tupakka a
csomagot letette a kertje közepébe, megnézte jobbról, megnézte balról, aztán
hozzákezdett: fogott egy nagy ollót, levágta a vékáról a lazsnakot, kiemelte az
ultramarinkék műanyag batyut, letekerte róla az ötven méter alumíniumdrótot,
lehámozta a húsz műanyag lapot. Na, most üti meg a guta - gondolta Rutoldó,
amikor Tupakka a leragasztott papírdobozhoz ért, de Tupakka, oda se neki, szép
nyugodtan levagdosta a ragasztószalagokat a papírdobozról, kiemelte belőle a
cukorspárgával átkötött csomagot, türelmesen kibogozta a csomót, és a tíz méter
cukorspárgát takaros gombolyagba tekerte, egyenként leszedegette mind a tíz ív
hófehér csomagolópapírt, még arra is vigyázott, nehogy beszakadozzanak - na
most, reménykedett újra Rutoldó, csak elfutja a pulykaméreg, amikor megtalálja
a ragasztószalagokkal körültekert gyufásdobozt, de ezúttal is tévedett.
Tupakka a legnagyobb nyugalommal bajmolódott a skatulya kiszabadításával,
kinyitotta, kiteregette a papírszalvétát, és máris ott feküdt a tenyerén az
icurka-picurka kavics.
Na, durranj
már szét a méregtől! - biztatta Rutoldó, és majd szétdurrant a méregtől odafent
a Nagyszederfán, mert Tupakka nemhogy szétdurranni nem akart, hanem éppenséggel
fülig ért a szája, olyan boldogan mosolygott, hogy ahhoz képest az elmúlt
háromszázhatvanöt év derűje kókadozásnak tűnt.
- Na végre,
csakhogy megvagy! - kiáltott Tupakka, és a szívéhez szorította az öklébe zárt
kavicsot.
- Mi az
ördög van meg? Mit örül ez ennyire egy kavicsnak?! - dühöngött Rutoldó, és
majd’ leesett mérgében a Nagyszederfáról.
Tupakka
fogott egy ásót, gödröt ásott, beleejtette a kavicsot (vagy talán nem is kavics
volt?), betemette, a lajt nagyságú öntözőkannájában hozott egykútnyi vizet,
rázúdította az elvetett kavicsra, és Rutoldó döbbenten látta, hogy megmozdul a
kavics fölött a föld, kidugja a fejét egy zöld hajtás, szemmel láthatóan nő,
már Tupakka térdéig ér, már magasabb is, mint Tupakka. Semmi kétség, ez egy fa,
odanézz, már magasabb, mint a kert legöregebb fája, már magasabb, mint a
Nagyszederfa, odanézz, csak nő szakadatlan, már majdnem az égig ér, karéjos
levelein csodák világítanak, mesék szikráznak, nevetés hallik felőle, sírás,
folyók csobogása, erdők zúgása, városok villannak fel a leveleken, kastélyok,
udvarházak, hegyek, völgyhajlatok. Zúgott a fa diadalmasan.
- A fene
egye meg - morgott Rutoldó -, már a kavicsokban sem lehet megbízni.