Egy este Mazsola már az ágyban feküdt, tisztára mosdatva, fényesre kefélt
körmökkel, Manócska pedig zsákot foltozott a tűzhely mellett. Csend volt, csak
a víz zümmögött a fazékban.
Úgy látszik, elaludt... - gondolta Manócska, és ettől a gondolattól kellemes,
nyugodt érzése támadt. Most hát háborítatlanul varrogathat, nem kell
minduntalan abbahagynia a munkát, hogy Mazsolának vizet vigyen, zsebkendőt
adjon, odategye mellé a csutkababát, azután két perc múlva elvigye a
csutkababát, mert belezizeg Mazsola fülébe.
Egyszer csak Mazsola megszólalt, és sárgarépát kért.
Manócska emlékezett rá, hogy Mazsola nyolc káposztás lángost kebelezett be
vacsorára, úgy vélte hát, hogy nem lehet éhes, és a sárgarépa biztosan csak
unalmában jutott eszébe. Éppen ezért azt mondta?
- Mára eleget ettél, Mazsola, aludj csak el szépen!
- De igazán, Manócska! - ült fel Mazsola az ágyban. - Hát nem te mondod mindig,
hogy télen sok sárgarépát kell enni, mert a vitaminok megvédenek bennünket a
ferőző betegségektől? És nem te mondogattad azt is, hogy a nyers répa
rágcsálása jót tesz a fogaknak?
- Ez való igaz! - ismerte el Manócska. - Úgy emlékszem azonban, hogy ma már
elrágcsáltál annyi sárgarépát, amennyire egy növésben levő kismalacnak szüksége
van.
- Minél többet rágcsálok, annál egészségesebb leszek! - jelentette ki Mazsola.
Manócska elismeréssel nézett rá.
- Ez valóban megingathatatlan érv. Éppen ezért nem bánom, ha fölkelsz és
keresel magadnak a ládában egy jó dundi sárgarépát. Csak tisztítsd meg, mielőtt
hozzálátnál!
Mazsola tágra nyitotta a szemét. Még hogy ő kiszálljon a jó meleg ágyból? És
saját kezűleg tisztítsa meg a répát? Azt már nem! Akkor inkább elalszik.
El is aludt. Álmában turkált, és talált egy nagy cukorrépát.
A kellemes álom hatására másnap elkéredzkedett egy kicsit turkálni. Édes répát
találni a földben - ez igazi malacboldogság!
Akkortájt már fagyott, és a föld kemény volt, akár a kő. Nem ment a turkálás,
sehogyan sem ment. Mazsola elkedvetlenedett, és haza akart menni.
Ám akkor, mintha csak a földből nőtt volna ki, ott termett Egérke, Mezeiék
legkisebb lánya.
- Mit csinálsz, Mazsola? - kérdezte cérnavékony hangon.
- Turkálok! - válaszolt Mazsola, és orrával odébb lökött egy fagyos göröngyöt.
- Ó, bizony, tud is egy ilyen kismalac a fagyos földben turkálni! - cincogott
Egérke. - A nagy disznók, azok igen! Egyszer láttam egy vén vaddisznót, akkora
gödröket túrt, hogy belefért volna a házatok.
- Az is valami? - röffent rá Mazsola fitymálóan. - Én még nagyobb gödröket
túrok, tudd meg! És akkora cukorrépákat túrok ki a földből, hogy tavaszig sem
bírnád megenni!
Egérke roppant izgatott lett:
- Túrjál ki egy olyan nagy cukorrépát! Most, itt, rögtön! Kell nekem egy olyan
nagy cukorrépa!
Mazsola zavarban volt. Röstellte megvallani, hogy a fagyos földdel nem bír;
nekiállt hát turkálni, de bizony a kemény rögök nem engedtek. Turkált, turkált,
egyszer csak Egérke azt mondta:
- Nini, vérzik az orrod!
Mazsola ijedtében tüstént abbahagyta a turkálást. Egérke gúnyosan cincogta:
- Látod, nem is tudsz fagyos földben turkálni, hihi!
Azzal elszaladt, de még messziről is lehetett a nevetését hallani. Mazsola
sírva ment haza.
- Vérzik az orrom, Manócska, ui, ui! - visította torkaszakadtából. - Kötözd be
Mazsola orrát, kötözd be hamar, ui, ui!
Manócska lemosta Mazsola orráról a földet, és megállapította, hogy már nem is
vérzik. Igen ám, de Mazsola ragaszkodott hozzá, hogy kössék be az orrát. A
békesség kedvéért Manócska be is kötötte.
Akkor meg kiderült: Mazsola így nem tud vacsorázni. Levették hát a kötést,
Mazsola azonban annyira sajnálta az orrát, hogy mindenáron ápolni akarta.
- Fektess le, Manócska! - nyöszörögte elhaló hangon.
- De hiszen még nem is vacsoráztál!
- Hadd vacsorázzam ma az ágyban!
- Még mit nem, ekkora felfordulást egy malacorr miatt! - zsémbelt Manócska. -
Ülj csak az asztalhoz, és egyél!
Az asztalon hagymás zsírral leöntött köleskása gőzölgött. Mazsola máskor meg
akarta volna az egész tálat enni. Most azonban szótlanul ült a helyén, és
türelmesen várt, míg Manócska tálalt neki.
"Csak nem beteg ez a Mazsola? - nézett rá Manócska fürkészően. - Semmi
sérülés nem látszik az orrocskáján. De hát akkor mi érhette?"
Vacsora után Mazsola azonnal ágyba kívánkozott. Manócska ettől már komolyan
megijedt.
"Talán lázas?" - tapogatta Mazsola homlokát. Mazsola azonban nem volt
lázas, csak szomorú.
- Bántott valaki? - kérdezte Manócska.
- Nem, senki - válaszolt Mazsola -, de úgy szeretném, ha mesélnél!
- Miről?
- A zöld disznóról! - csillant fel Mazsola szeme. Nagyon szerette, ha a zöld
disznóról mesélnek neki. Így hát Manócska letelepedett a szalmaágy szélére, és
mesélni kezdett:
- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy öreg-öreg anyóka, aki már nem
bírta a kapát, s ezért a kertjében mindent fölvert a gaz. Ha a töpörödött kis
anyóka a kertbe ment, ki sem látszott a magasra nőtt paréj, madársóska, bürök,
csalán, vadrepce meg ökörfarkkóró közül.
"Ó, bárcsak volna egy kismalacom! - sóhajtozott szegény anyóka. - Az,
tudom, kitúrná a kertből a gazt, és még ásnom sem kellene, mindjárt elvethetném
a babot, a sóskát meg... meg...
- Meg? - kérdezte Mazsola hirtelen támadt érdeklődéssel. - Még mit vethetne el?
Manócska eredetileg sárgarépát akart mondani, eszébe jutott azonban, hogy akkor
Mazsola rögtön sárgarépát fog kérni. Ezért inkább azt mondta:
- Meg cseresznyepaprikát.
Mazsola ugyanis nem szerette a csípős cseresznyepaprikát. Manócska zavartalanul
mesélhetett tovább:
- Egyszer a sok gyom között, hogyan, hogyan nem, tök is termett a kertben.
Mikor anyóka meglátta, összecsapta örömében a kezét.
"Micsoda szép, dundi tök! Akár egy kis zöld malac! Lám, még kunkori
farkincája is van. Hogy miért nincs nekem egy kismalacom, azt sem bánnám, ha
ilyen zöld volna, mint ez a tök!"
Hát uramfia, másnap reggel, ahogy kinéz az ablakon, mit lát: valóságos zöld
malac turkál a kertben, kunkori farkú kis zöld disznó.
Ez volt ám aztán a nagy öröm! A zöld disznócska mind kitúrta a kertből a
haszontalan gyomokat, és a jó, porhanyós földbe az anyóka ültethetett babot,
sóskát... ejnye, meg még mit is?
- Cseresznyepaprikát! - motyogta Mazsola, aki máskor mindig el szokott aludni a
mese végére. Manócska meg is kérdezte tőle:
- Mi az, Mazsola? Nem vagy még álmos?
- Álmos vagyok, csak gondolkozom - válaszolt Mazsola.
A meglepő válasz hallatára Manócska nagyot nézett.
- Gondolkozol?
- Igen. Azon gondolkozom, hogy Egérke kiállhatatlan, szemtelen, nagyszájú, és
soha többé nem fogok játszani vele.
- Ejha! Aztán miért?
- Mert azt kiabálta, hogy nem tudok fagyos földben turkálni.
- Hát tudsz?
- Hát nem. De azt mondtam, hogy tudok.
- Ahá! Szóval hencegtél!
Mazsola erre nem szólt semmit. Rövid gondolkozás után eltűnt a takaró alatt.
Manócska eligazgatta a takarót, és már tudta, hogy nem az orra miatt volt
Mazsola egész teste olyan kifordított, hanem azért, mert szégyenében maradt a
hencegésével.