Volt egy öreg anyakecske s annak hét gidácskája. Úgy
szerette őket, ahogy csak anya szeretheti a gyerekeit. Egyszer eleségért készült
az erdőbe. Összehívta a gidákat, és így szólt hozzájuk:
- Kedves gyermekeim, kimegyek az erdőre. Vigyázzatok,
óvakodjatok a farkastól: ha beengeditek, szőröstül-bőröstül fölfal. Furfangos
állat a farkas, még azt is megteszi, hogy idegen bőrbe bújik, de ha jól
figyeltek, reszelős hangjáról, fekete mancsáról nyomban ráismertek.
- Vigyázunk, édesanyácskánk, hogyisne vigyáznánk! -
mondták a gidák. - Elmehetsz nyugodtan.
Erre a kecskemama búcsút vett tőlük, és elindult az
erdőbe.
Alig telik el egy negyedóra, kopogtatnak az ajtón, s
valaki beszól:
- Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok.
Mindegyikteknek hoztam valami finomságot!
Hanem a gidák tüstént felismerték a farkast reszelős
hangjáról.
- Nem nyitjuk ki! - kiabálták. - A mi édesanyánknak kedves,
lágy a hangja, a tiéd meg csúnya, reszelős. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a
farkas!
A farkas mordult egyet, bosszantotta, hogy így
túljártak az eszén. Kapta magát, elszaladt a boltba, vásárolt egy jókora darab
krétát.
- Minek neked az a kréta, ordas koma? - tréfálkozott a
boltos. - Talán beiratkoztál az iskolába?
De a farkasnak nem volt kedve a tréfához. Végigmérte a
boltost úgy, hogy annak majd elhűlt a vére; azt sem tudta, hogyan szabaduljon a
kedves vevőtől. A farkas pedig megette a krétát, s attól egyszerre vékony lett
a hangja, szinte maga sem ismert rá. "No - gondolta -, ez így jó
lesz" - azzal visszament kecskéékhez, megint bekopogtatott, s megint
beszólt nagy mézesmázosan:
- Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok.
Hoztam mindegyikteknek valami jó falatot!
De már annyira kívánta a gidahúst, hogy nem tudta
megállni, be ne lessen az ablakon, és szemügyre ne vegye a kívánatos pecsenyét.
Éppen csak egy pillanatig tartott az egész, aztán máris lekapta a fejét, nehogy
észrevegyék, a mancsát azonban meggondolatlanul otthagyta az ablakpárkányon. A
gidák meglátták, és visszakiabáltak neki:
- Nem nyitjuk ki, dehogy nyitjuk! A mi édesanyánknak
szép fehér lába van, a tiéd meg csúnya fekete. Nem is édesanyánk vagy te, hanem
a farkas!
A vén ragadozó dühösen körülszaglászta a házat,
nincs-e rajta valahol rés, amin befurakodhatna; de még egy fia repedést sem
talált. Erre nagy mérgesen elszaladt a pékhez.
- Megütöttem a lábamat, kenj rá gyorsan egy kis
tésztát!
A péktől meg loholt a molnárhoz.
- Szórd be hamar liszttel a mancsomat!
A molnár nem tudta mire vélni a furcsa kívánságot.
"No, ez a hamis jószág megint rosszban töri a fejét" - gondolta.
Hímezett-hámozott, de a farkas rámordult:
- Egy-kettő, vagy nyomban fölfallak!
A molnár megijedt, nem teketóriázott tovább, beszórta
liszttel a farkas lábát, úgyhogy az tiszta fehér lett.
Akkor a rosszcsont harmadszor is bekopogtatott a
kecskéék ajtaján.
- Nyissátok ki, kedveskéim, én vagyok itt,
édesanyátok. Találjátok ki, mit hoztam nektek az erdőből!
- Előbb mutasd meg a lábadat! - szóltak odabent az
óvatos kis gidák.
A farkas nagy bátran föltette csirizes-lisztes mancsát
az ablakpárkányra. Fehér volt, a kecske lába sem lehet fehérebb. Erre a gidák
nyugodtan ajtót nyitottak.
Bezzeg megrémültek amikor meglátták a dühös ordast!
Ahányan voltak, annyifelé menekültek. Az első az asztal alá ugrott, a második
az ágyba bújt, a harmadik a kályhába, a negyedik a konyhába, az ötödik a
szekrénybe, a hatodik a mosdótál alá, a hetedik meg a faliórába. De a farkas
megtalálta őket; éhes is volt, mérges is volt, egymás után mind bekapta. Csak a
legkisebbiket nem lelte meg azt, amelyik a faliórában rejtőzött.
Mikor jóllakott, odébbállt. Lefeküdt kint a réten egy
fa alá, és elaludt.
Nemsokára megjött az erdőből a kecskemama. Majd
meghasadt a szíve attól, amit látott! Az ajtó tárva-nyitva, asztal, szék, lóca
egymás hegyén-hátán, a mosdótál összetörve, vánkos, takaró lehúzva az ágyról.
Kereste a gyerekeit, de hiába. Sorra kiabálta a nevüket, de nem felelt senki.
Végül, amikor az utolsót hívta, megszólalt egy cingár hangocska:
- Itt vagyok, édesanyám!
- Hol? - kiáltotta kétségbeesetten szegény kecskemama,
és föl-alá szaladgált a romok közt. - Hol vagy, édes lelkem?
- Itt, az órában! - cincogta a gida.
A kecskemama fölágaskodott, és kiszedte az órából a
csemetéjét; a többit siratta, ennek az egynek meg úgy örült, hogy csak úgy
potyogtak a könnyei.
- Hát még akkor hogy potyogtak, amikor a legkisebbik
gidától megtudta, mi történt! Azt sem tudta, hová legyen bánatában; már-már
azon volt, hogy nekiszalad keservében a világnak. Kifordult a házból, neki a
rétnek, a kis gida meg sírva-ríva a nyomában.
Hát ahogy a rétre ért, szinte gyökeret vert a lába.
Ott feküdt a farkas a fa alatt, és horkolt, hogy csak úgy remegtek belé az
ágak! Az öreg kecske nézte, nézte, mint aki kővé dermedt. Addig nézte, míg
észre nem vette, hogy valami fickándozik a farkas kövér hasában. "Uram
teremtőm, csak nem az én szegény gyerekeim mozognak ott?" - gondolta.
Hazaszalasztotta a gidát ollóért, tűért, cérnáért, aztán nekilátott, kezdte
fölvágni az ordas bendőjét. Alig nyisszantott egyet, máris kidugta a fejét egy
gida.
- Csakhogy látlak, édesanyám! - kiáltotta, s örömében
már-már a nyakába ugrott kecskemamának. De az most nem ért rá az ilyesmire;
szaporán csattogtatta az ollót metélte a farkas irháját, míg csak mind a hat
fia ki nem ugrott a bendőből, s ott nem táncolt körülötte. Mert hát a mohó
fenevad egészben nyelte le valamennyit!
Mikor mindnyájan együtt voltak már, s alaposan ki is
örvendezték magukat, azt mondta a kecskemama:
- Menjetek, keressetek jó nagy köveket! Belevarrjuk
ennek a tűzre való állatnak a hasába, amíg alszik!
A gidák egész halom követ hordtak össze, aztán
nekifogtak, s annyit tömtek az ordasba, amennyi csak belefért. Mikor a
rakodással elkészültek, kecskemama sietve összevarrta a farkas irháját. Észre
se vette a gonosz, olyan mélyen aludt, meg se moccant közben.
Késő délutánig horkolt, akkor elfordult az árnyék,
rásütött a lemenő nap és fölébresztette.
Ásított egy nagyot a koma, aztán föltápászkodott, hogy
igyék egyet a kútnál, mert rettenetesen megszomjazott.
- Úszni akarnak a gidák! - mormolta kedélyesen. Csak
azt nem értette, hogy lehet ilyen átkozottul nehéz az a hat gyenge csontú
gidácska. Lépett egyet-kettőt, imbolyogva, mint a részeg; a kövek meg
összekocódtak, zörögni kezdtek a hasában.
Mi csörög, mi zörög?
A hasamban mi görög? Azt hittem, hat gidát nyeltem, mégis csak kő kocog bennem... |
dünnyögte bosszúsan, s alig várta, hogy egy jót
kortyolgasson a jéghideg vízből. Áthajolt a káván, s abban a pillanatban a sok
kő mind előrelódult a hasában. Fejest bukott a kútba, és szánalmasan
belefulladt.
A gidák a sövény mögül lesték, mi történik. Mikor az
ordas eltűnt a kútban, nagy vidáman előszaladtak, körbe fogództak, nótára
gyújtottak, azt énekelték:
Kellett neked kecskegida?
Odalettél, farkas koma! |
És örömükben anyjukkal együtt körültáncolták a kutat.