A seb,
amelyet a farkas kapott, nem volt különösebben veszélyes. Belefúrta fejét egy
homokkupacba, ezzel megállította a vérzést, és nemsokára már nagyobb éhséget
érzett a gyomrában, mint amekkora a fájdalom volt a fejében.
Akkor
észrevette, hogy az egyik hegyoldalban magányosan legelészik a kanca a
csikajával. Egyenesen odafutott, és még mielőtt a kanca észrevehette volna,
hogy közeledik, már ott is termett.
- No, most
elcsíptelek, hogy a tilosban legelészel! Én vagyok a mezőőr. Ezért elviszem magammal
a csikódat zálogba!
Hiába
könyörgött neki a kanca, a rimánkodás mit sem használt.
- Ó -
sóhajtotta akkor a kanca -, az én szegény, gyámoltalan kicsikém belehalna a
fogságban az utánam való sóvárgásba!
- Hát mennyi
idős a csikód? - kérdezte dacosan a farkas.
- Hát biz
azt én nem tudom neked ilyen pontosan megmondani - felelte a kanca. - De a
születése napját a nevével együtt ráírták a keresztelésekor a lábamra. Te
biztosan el tudod olvasni? Hát persze, hogyan is kérdezhetek ilyen ostobaságot,
hiszen te mezőőr vagy, és mint hivatalbéli embernek, feltétlenül tudnod kell
írni és olvasni!
A farkas
persze nem akarta erre azt válaszolni, hogy: „Dehogy tudok!” Ezt a becsvágya
sem engedte volna.
- Mutasd
csak a lábadat! - kiáltott rá nyersen a kancára.
Erre az
felemelte a jobb lábát, és akkorát rúgott a farkas koponyájába, hogy
egyszeriben se nem látott, se nem hallott, hanem teljes hosszában elnyúlt a
földön.
Míg a farkas
ott hevert élettelenül, a kancának elég ideje volt, hogy elmeneküljön a
kiscsikóval.