A farkas
gyomrát nemsokára megint kínozni kezdte az éhség. A gyökereket elátkozta, mert
azok minden jó íz és aroma emlékét tönkretették benne, és megesküdött, hogy
hátralévő életében soha egyetlen gyökérhez sem nyúl többé, fenyegesse bár az
éhhalál. A kocával való kalandja még élénken élt emlékezetében, és ha
rágondolt, majd megpukkadt mérgében.
„Micsoda
pompás kismalacok voltak! És milyen galádul becsapott az anyjuk! Lassan minden
hitemet elveszítem abban, hogy becsület is akad még a világon!”
Ilyen
gondolatok közepette igyekezett a farkas megint a falu felé. Az utcák
legnagyobb ámulatára teljesen kihaltnak látszottak. Barátunk kezdett
megbékélni a gondviseléssel:
- Ha a
látszat nem csal, ez egyszer talán kegyes lesz hozzám a sors - mondta magában.
A falusiak
ugyanis éppen törvénynapot tartottak, a házaknál táncoltak a fiatalok, és
mindenki jókedvű volt, ahogy már ilyen alkalmakkor lenni szokott estefelé - a
kutyák meg folyton a konyha körül ólálkodtak.
A farkas
egyszerre csak észrevette a falu végén az öreg kecskét tíz kis gidájával. A
gidácskák szokásuk szerint most is vidáman és gondtalanul ugrándoztak a
sütőkemence körül.
„Ez aztán a
biztos zsákmány!” - gondolta magában a farkas, és pillanatok alatt ott termett.
- Ejnye! -
kiáltott rájuk. - Most végre megfogtalak benneteket: ti rágtátok le a kertemben
a fákról a virágokat és a lombot! Gyertek csak velem most, azonnal, a foglyaim
vagytok!
- De kedves
farkas, hogy illethetsz bennünket ilyen súlyos váddal, hiszen el sem mozdultunk
innen?! - szólt könyörögve a kecskemama.
- Már pedig
hiába igyekszel, be nem bizonyítod nekem az ellenkezőjét. Kár a sok beszédért!
Mikor a
kecskemama látta, hogy hiába próbál tiltakozni az igazságtalan vád ellen, azt
mondta:
- Kedves
farkas, tudom, hogy nagyon szépen tudsz énekelni, hiszen te vagy a legjobb
kántor az egész környéken. Kérlek, énekelj hát nekünk valamit! Lásd, mi annyira
szeretünk énekelni. Ha aztán egyet énekeltünk együtt, oda vihetsz bennünket,
ahova kedved tartja.
A farkas
keble dagadt a büszkeségtől, hogy őt ilyen jó énekesnek tartják, így nem
utasította vissza a kérést.
- Legyen hát
- felelte.
Erre a
kecskemama a tíz kisgidát beküldte a kemencébe, ő maga pedig felugrott a
kemence tetejére. Aztán megkérte a farkast, hágjon föl a sütődeszkára, mert az
a karvezető díszhelye.
Mikor valamennyien sorba álltak, a farkas verni kezdte az ütemet, és
belekezdett abba a nótába, amelyet a lakodalomban dalolt: „Ullulluh! Jujujuh!”
A kecskemama és a kisgidák vele mekegtek.
Mikor a
falusiaknak a füléig elért a vad „énekszó”, kinéztek az ablakon, s meglátva a
farkast, valamennyien kiszaladtak a házakból. Asszony-ember mind furkósbotot,
vasvillát, söprűt ragadott - ami éppen a kezük ügyébe akadt -, és nekirontottak
a farkasnak. A kutyák is pillanatok alatt előkerültek a konyhákból.
Mikor a
farkas látta, hogy arrafelé tartanak, gyorsan leugrott a kántorszékből. Ez volt
aztán a hajtóvadászat! Egész a szabad mezőig üldözték. Onnan az emberek
visszafordultak, a kutyák azonban még jó ideig ugattak utána, de aztán mégis
inkább visszasiettek a vidám ünnepségre.
A
kecskemamának és kisgidáinak azonban még mindig remegett a szakálla a kiállott
rémülettől. Így hát néhány Hoffmann-cseppet adtak nekik, attól hamarosan
visszatért a jókedvük, és megint olyan vidáman ugrabugráltak, mintha sohasem
látták volna közelről a farkast.