Alig tért
magához a farkas a kecskekaland után, már megint gyötörni kezdte a szörnyű
éhség.
- Rossz
csillagzat alatt születtem, hiába, nincsen szerencsém! - kesergett. - Bármihez
kezdjek is, az mindig balul üt ki, s a végén kizárólag ütlegeket kapok. De hát
mégis csak csillapítanom kell valahogyan ezt a rettentő éhséget, amely egyre
fokozódik bennem, a végtelenségig!
Közel s
távolban semmi zsákmány nem mutatkozott. Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ősei
régen, ínséges időkben állítólag gyökereken éltek. Ő is ehhez a táplálékhoz
folyamodott tehát, de néhány nap alatt egy életre elege volt belőle, és
átkozódva kiáltotta:
- Az ördög
eszik ezentúl gyökereket! Kölyökkorom óta jobb falatokhoz szoktam. Ez igazán
nem étel egy becsületes farkas számára. Végre akárhonnan is, de húshoz kell
jutnom!
De hát
mitévő legyen? Erdőn-mezőn semmi sem akadt, így azután el kellett szánnia magát
rá, hogy veszedelmes vállalkozásra induljon a faluba. Egyszer-egyszer sikerült
szerencsésen megközelítenie a kertek alját, de a kutyák nyomban
megszimatolták, üldözőbe vették, és visszakergették a nyílt mezőre.
Egyszer
aztán a molnár a városba ment a vásárra, és a kutyáit is magával vitte. A
farkas észrevétlenül odalopózott, és látta, hogy a molnár kocája tizenkét
kismalacával gondtalanul turkált a malom fölött az árokban.
- Hej! -
lelkendezett a farkas - tizenkét malac már nem is olyan sovány koszt. Ezzel
kárpótolhatom magamat az eddigi ínséges napokért!
Nekirontott
hát a kocának nagy kiabálással:
- Ahá! Végre
megvagytok! Te meg a pereputtyod túrtátok fel az én krumpliföldemet! Most hát
ide a malacaiddal, elviszem őket túszokul.
A koca
meghökkent. Először arra gondolt, hogy nekitámad a farkasnak, mikor azonban meglátta
az ordas éles fogait, megijedt, hogy ha harcra kerül a sor, valamelyik
malackája veszélybe kerülhetne, így hát azt felelte:
- Úgy? Én
nem emlékszem rá, hogy valaha is megfordultam volna csemetéimmel a krumpliföldeden.
De ha mindenképpen az a meggyőződésed, hogy mi vagyunk a bűnösök, hát vidd el
őket. Egyet kérek csak tőled: szegény kicsikéim még pogányok, mert mostanáig
nem találtam papot, aki megkeresztelje őket. Látom azonban a kabátodról, hogy
te „tisztelendő úr” lehetsz, s így biztosan tudsz keresztelni, kereszteld hát
meg őket!
A farkas
erre nem akarta azt válaszolni, hogy ehhez ő bizony mit sem ért, mert igen
hízelgett a becsvágyának, hogy papnak nézték.
- Rendben
van - mondta. - Mindjárt megkeresztelem őket!
Azzal odament a malomcsorgóhoz, lehajolt, belemártotta a jobb első lábát a
vízbe, és sorra megkeresztelte a malackákat. Mikor az utolsó kismalachoz
ért, és megint a víz fölé hajolt, a koca hatalmasat lökött rajta az orrával.
A farkas beleesett a vízbe, és nyelte-nyelte, addig nyelte, míg a malomkerék
alá került, s az jól megdögönyözte és összevissza zúzta. Átcsapódott a kerék
túlsó oldalára, még egyszer megmerült a hideg vízben, és csuromvizesen, halálfáradtan
került ki végre a szárazra.
Dühösen
gondolt a kocára, és azon nyomban rá akart támadni, az azonban eközben már
bemenekült malackáival a malomba, és jól elrejtőzött.
Nemsokára a
molnár is hazaért a kutyáival. Most aztán újra kezdődött a hajsza a farkas
ellen, és örülhetett, hogy szerencséje volt, és ép bőrrel eliszkolhatott.