Mi tagadás,
az öreg Lembozó Lengubozó akkor már kisebb lopásokból élt. Nem akarok a bírája
lenni, ítélkezzen fölötte az, akinek ez a dolga. Én csak elmondom, hogy mi
történt. Lembozó Lengubozó valamikor világhírű bohóc volt. Amikor megjelent a
porondon, égig törő bruhahák, öblös hahahák és lenge, szívsajdító mosolyok
keringtek a durva szövésű ponyva alatt. És állítom nektek, egyetlen nézője sem
volt, aki egyhamar elfelejtette volna őt. Hetek, hónapok múlva is fölsejdült
bennük valami megfoghatatlan érzés, amitől másképpen érintették meg a
tárgyakat, s szelídebb lett a szívük.
Tudja minden
gyerek, hogy a bohócsághoz nagy testi erő és átlagon felüli ügyesség kell -
enélkül nem lehet ügyetlenséget mímelni. Csakhogy az erő és ügyesség
fogyatkozik a korral. Lembozó Lengubozó is megöregedett. Igazából ügyetlen
lett, és igazából gyönge. Szép csöndesen kikopott a cirkusz világából, már
ajtónállónak se kellett, jegyszedőnek se. Egy rozzant, elhagyott lakókocsiban
lakott, ráadásul nem is cirkuszi lakókocsiban, építőmunkások feledték ott egy
dudvával benőtt tér sarkán. Egy darabig eléldegélt megtakarított pénzéből, de
aztán ott állt egy vas nélkül, támasz nélkül, egy falat kenyér nélkül. Hiába
ment Szakszervezethez, Tanácshoz, Nyugdíjintézethez. Mindenütt kinyitottak egy
nagy könyvet, keresgéltek benne, és a fejüket csóválták. "Ön itt nincs
följegyezve - mondták -, nagyon sajnáljuk, de nincs módunkban segíteni."
Így aztán amikor már majd kilukadt a gyomra az éhségtől, kenyeret lopott egy
pékségben. Nem is gondolta, hogy ilyen könnyű lopni. Egy karnyújtás, egy
kabátlebbentés és faarc. Nem is gondolta, hogy ilyen nehéz lopni. Hogy ennyire
porig alázóan szégyelli magát érte az ember.
Hosszú ideig
élt már így, amikor egy őszi délutánon belépett egy idegen ház nyitva hagyott
konyhaablakán, mert odabent egy darab kenyeret látott az asztalon, és neki
éppen egy darab kenyérre lett volna szüksége. Az egész nem tartott öt
másodpercnél tovább, már kilépni készült az ablakon, amikor nyöszörgést hallott
a lakás belsejéből, de olyan szívszorítóan segélykérőt, hogy Lembozó Lengubozó
- egyik lába kinn, másik lába benn - mozdulatlanná merevedett. Most mit
csináljon? Újra a nyöszörgés, mintha valaki a halálán volna. Lembozó Lengubozó
nem tétovázott tovább, visszalépett a konyhába, és óvatosan nyitogatva az
ajtókat, elindult a hang felé.
A szobában
egy csecsemőt talált. Tompa fényű szemmel nézett az öregre, beesett arcán
látszott, hogy alig-alig él. Lembozó Lengubozónak soha életében nem volt dolga
csecsemővel, mégis első pillantásra látta, az a baj, hogy a gyerek hosszú ideje
nem evett. Most már, nem törődve a zajokkal, a konyhába rohant, tejporból tejet
kavarcolt, almát reszelt, a tej hőfokát az alsókarja bőrén mérte meg, mintha
örök életében csecsemőneveléssel foglalkozott volna.
Megetette a
gyereket. Kibontotta a pólyából, hogy tisztába tegye. Két dolog derült ki. Egy,
hogy védence kisfiú, kettő, hogy már napok óta nem tette senki tisztába.
Lembozó Lengubozó úgy dolgozott, mint egy szakavatott anya. Megfürdette a Fiút,
tiszta ruhába öltöztette.
A gyerek
rámosolygott. Lembozó Lengubozó megbűvölten bámulta a mosolygó kisfiút, és
abban a pillanatban úgy érezte, azért kényszerült lopkodásra, hogy ezt a
mosolyt megismerje. Mert hiszen ha nem akar ebből a házból lopni, sose
találkozik a Fiúval. Más szemszögből meg, ha nem kényszerült volna lopásra,
lehet, hogy a Fiú már nem is élne.
Járt az
agya, mint a motolla, hátha felmentést kaphat tolvaj életére. Betakargatta az
alvó gyereket, ha nem szégyelli, meg is csókolja, de csak megsimogatta, s
amerre jött - a konyhaablakon át -, távozott.
Persze
örökké a gyerek járt az eszében. Estefelé többször is elnézett a ház felé,
vajon ég-e már benn a villany, otthon vannak-e a szülők. De a ház süketen,
vakon állt a sötétben, a konyhaablak is változatlanul kitárva. Lembozó
Lengubozó behajtotta az ablakot, nehogy huzat legyen odabent.
Másnap már
kora reggel sietett a házhoz. Hallgatózott a konyhaablak alatt. Egészséges,
követelődző gyereksírást hallott. Várt egy kicsit, hallatszik-e bentről másféle
nesz is. De semmi. Beugrott a konyhaablakon. Mindent úgy talált, ahogy előtte
való nap otthagyta. Látszott, nem járt a lakásban senki. Mi történhetett a
szülőkkel? Baleset érte őket? Meghaltak? Lembozó Lengubozó megint megetette,
tisztába tette a Fiút, és vitte magával a mosolyt. Aznap, amikor élelmiszereket
lopott, egy parányi lelkifurdalást sem érzett, hiszen a Fiúnak lop, azért lop,
hogy a Fiú ne haljon éhen.
A gyerek
szülei napok múlva sem kerültek elő. Lembozó Lengubozó elhatározta, hogy a
végére jár a dolognak. A bejárati ajtó felől közelítette meg a házat, mintha
látogatóba jönne. Az ajtóra csavarozott névtáblán egy nő neve virított. Ez
lehet az anyja - gondolta, és nyomta a csengőt. Nem azért, mintha arra számított
volna, hogy ajtót nyit neki valaki, arra várt, hogy előkerüljön valamelyik
szomszéd. A sokadik csöngetés után a szomszéd házból előjött egy öregasszony.
- Ott hiába
csönget - rikácsolta -, keresse a barátnőjét valamelyik kocsmában. A Fekete
Pillangóban vagy a Hörpentőben. Ott esetleg beszélhet vele. Ha még nem itta le
magát a sárga földig.
Lembozó
Lengubozó elment a fölemlegetett kocsmákba, a Hörpentőben meg is találta a Fiú
anyját.
- Asszonyom
- mondta neki szemrehányóan -, ön már napok óta nem volt otthon.
A nő
kócosan, ködös tekintettel rámeredt.
- Na és, ha
száz napja nem voltam otthon - mondta akadozó nyelvvel -, mi köze magának
hozzá?!
- A fia éhen
hal!
- A fiam?
Szegény fiam! - Előreesett a feje, lekoppant az asztalra. - Nem érdekel a fiam,
kérek még egy féldecit! - motyogta.
Lembozó
Lengubozó kihátrált a kocsmából. Egyenesen a házhoz ment, bemászott a
konyhaablakon, összecsomagolta a Fiú holmiját, karjára vette a gyereket, és
vitte. Először maga sem tudta, merre menjen, aztán valami azt súgta neki, hogy
arra kell menni, arra, arra!
Ha valaha is
nyomoz utánuk a rendőrség, talán néhányan emlékeztek volna rá, hogy egy
rongyos, borostás öregember, a hátán batyuval, a karján egy csecsemővel
merrefelé ment. De tudtommal soha nem nyomozott utánuk senki. Így aztán
zavartalanul gyalogolhatott az öreg éjjel és nappal, nappal és éjjel, amíg
végre egy hatalmas erdőbe nem ért. Na, ez kell nekem - gondolta magában, és
ment beljebb, egyre beljebb a rengetegbe. Egy kis patak partján talált egy
embert. Először azt gondolta, elkerüli, de arról az emberről messziről is
látszott, hogy nem árt a légynek se. Megszólította hát Lembozó Lengubozó:
- Mondd,
emberfia, kié ez az erdő?
Egy nagy
orrú, világszomorú arc fordult feléje.
- Hogyhogy
kié? - kérdezte mélán. - Hát mindenkié. A tied is.
- És kik
laknak errefelé?
- Nagyjából
senki - mondta a nagy orrú, akiről persze mi már tudjuk, hogy Bab Berci volt,
de az öreg bohócnak még sejtelme sincs róla -, ha engem meg Rimapénteki Rimai
Péntekhet nem számítasz.
- Akkor én
is lakhatok itt ezzel a fiúval?
Bab Berci
most vette észre, hogy az egyik batyu tulajdonképpen kisgyerek. Földerült az
ábrázata, és közelebb ment.
- Ne bámuld!
- mondta Lembozó Lengubozó, és úgy fordította a Fiút, hogy Bab Berci ne
láthassa. - Csak úgy vagyok hajlandó itt lakni, ha megfogadod te is meg az a
Rimai is, hogy soha a közelembe se jöttök.
- Hát, ami
Rimapénteki Rimai Péntekhet illeti, attól nem kell, hogy fájjon a fejed. Nagy
ívben elkerül ő mindenkit. És mindenkinek ajánlatos, hogy őt is nagy ívben
elkerülje... De én... ha nem tudnád, én Bab Berci vagyok... én a magam részéről
szívesen játszanék néha a fiaddal.
- Nem és
nem! Hogy aztán majd csalódjon benned! Nem fog találkozni senki emberfiával
rajtam kívül. És így nem is fog csalódni senkiben. Ez úgy igaz, mint hogy
Lembozó Lengubozó a nevem.
Így tudta
meg Bab Berci az öreg nevét, és így szerzett tudomást a lehetetlen
elhatározásról.
- Hej, te
nekikeseredett ember, megbánod te még ezt a balga fogadalmat!
De Lembozó
Lengubozó feleletre sem méltatta. Hátat fordított, meg sem állt egy távoli
tisztásig. Körülnézett.
- Na, itt
lesz a házunk - mondta a Fiúnak -, itt fogunk élni.
Így került
az erdőbe a Fiú.
Bab Berci
betartotta az egyezséget, a Fiúnak sem kicsi, sem nagyobbacska korában fogalma
sem volt arról, hogy rajtuk kívül is van ember a világon, azt meg végleg nem
sejtette, hogy a bokrok mögül gyakran kedvtelve nézegeti őt egy nagy orrú,
bánatban pácolt ember, akinek az lenne a legnagyobb boldogsága, ha játszhatna
egyet vele.