Berzsián
költő belebetegedett. Bele bizony. Állig húzta a takaróját, nyomta az ágyat.
Fájdalmas arcát még fájdalmasabbra igazította, mert hallotta, hogy látogatója
érkezik. Zörömbölt valaki odakint a kilinccsel. „Biztosan Zsebenci Klopédia” -
reménykedett Berzsián. Kipp-kopp, léptek az előszobában, és valóban, belibbent
az ajtón Zsebenci Klopédia. „Gondolhattam volna - mormogta magában Berzsián
-, ki más látogat meg engem, mint ez a locska-fecske Klopédia!” Mintha az előbb
még nem ebben reménykedett volna!
Klopédia
kővé meredt a fájdalmas arc láttán.
- Beteg
vagy? - kérdezte.
Berzsián
arca megrándult.
- Klopédia,
nagyon kérlek - mondta síri hangon -, ne mérgesíts föl.
- Isten
ments - mondta Klopédia -, de látom, hogy beteg vagy.
- Na ugye!
Akkor meg minek kérdezed.
- Jó, jó -
mondta csitítóan Klopédia. - Talán lázad is van?
Berzsiánnak
most már nem is megrándult, rángatózott az arca. Fölordított:
- Láz! Láz!
Mit lázazol itt! Mi vagy te, körzeti orvos!? Az embernek lőtt seb van a mellén,
és akkor azt kérdezi, lázas-e! Mindig csak a rohadt tünetek, sohasem a lényeg.
Most már
Zsebenci Klopédia is fölemelte a hangját.
- Hol van
lőtt seb a te melleden? Kutyagumi van, nem lőtt seb! És vedd tudomásul, hogy a
lényeg a tünetekből áll össze.
- Megőrjít!
Megbolondít! - üvöltözte Berzsián, rázta az öklét az ég felé.
- Te
nagyképű fajankó! - mondta dühösen Klopédia. - Egy percig sem maradok tovább.
Elindult az
ajtó felé.
Berzsián
szeme szikrát hányt a dühtől. Klopédia után ordított:
- Csapjon
beléd a...
De itt
elakadt.
- Jaj -
suttogta, és a szájára szorította a tenyerét.
Klopédia
visszafordult az ajtóból, nézte a szájára szorított tenyerű Berzsiánt.
Elpárolgott Berzsián mérge, sápadt volt, szomorú, és ajaj, egy nagy könnycsepp
szánkázott végig az arcán.
- Na -
mondta ijedten Klopédia.
Odament
Berzsiánhoz, megsimogatta.
- Nem lehet
így élni - suttogta Berzsián.
Piff - még
egy könnycsepp.
Most már
kapiskálta Klopédia.
- Ó - mondta
-, hát emiatt! Hogy amit mérgedben kimondasz, teljesül.
Bólogatott
Berzsián. Tízet is gyors egymásutánban.
Klopédia
arca megnyúlt, az ő szemében is megjelent egy könnycsepp.
Sírdogáltak.
- Látod -
zokogta Berzsián -, különben milyen gyönyörűt veszekedhettünk volna. Én azt ordítoztam
volna neked, hogy te locska-fecske, tyúkeszű, szófacsaró, mire te hozzám vágtad
volna, mondjuk a tintásüveget...
- Bizony -
csillant fel Klopédia szeme.
- Én erre
azt mondtam volna, hogy törjön el a kezed szára, mire te azt mondtad volna,
hogy...
- Hogy te
nagyképű fajankó.
- Mondtad
is. Neked lehet - legyintett Berzsián. - De én erre azt ordítottam volna, hogy
csapjon beléd a villám, te meg azt, hogy csapjon énbelém, aztán szépen
kibékültünk volna, és boldogan ülnénk egymás mellett, hogy olyan jól
kiordítoztuk magunkat. Most meg látod, sírdogálunk.
- Tényleg -
mondta Klopédia. - Hagyjuk is abba.
Kitörölte a
szeméből a könnyeket. Kitörölte Berzsián is.
-
Beláthatod, hogy így nem lehet élni.
Zsebenci
Klopédia mélyen elgondolkozott. Ráncolta a homlokát.
- Láttad a
házam tetejét? - folytatta Berzsián.
- Nem. Mi
van vele?
- Nézd csak
meg.
Klopédia
kiszaladt.
- Egy óriási
lyuk van a házad tetején - mondta ámulva befele jövet.
- Na ugye -
mondta keserű arccal Berzsián. - Mert dühös lettem erre az ócska házra, és azt
ordítottam az udvaron, hogy...
- Csapjon
bele a villám?
- Bizony.
- És
belecsapott.
- Bizony.
- És az
előbb engem is egy hajszál mentett meg a villámcsapástól.
- Bizony.
Egy villanás
Klopédia szemében, elszörnyülködött, rámeredt Berzsiánra.
- Te jó ég!
- mondta. - Akkor a tűzoltóparancsnok is... kitörött a lába!
Berzsián
behúzta a nyakát.
- Rátaposott
a virágomra - mondta.
- Szegény,
és fogalma sincs róla, hogy miattad. Azt hiszi, rosszul lépett... És a városi
tanács! Berzsián! A városi tanács tornyába belecsapott a villám.
Berzsián még
jobban behúzta a nyakát.
- És Sróf
mester! - kapott a fejéhez Klopédia. - Sróf mester a sima aszfalton úgy hasra
esett, hogy máig is nyög. Berzsián!
- Állandóan
az önuralomról prédikál. Mit papol annyit.
- Nahát! -
csapta össze a kezét Klopédia. - És szegény Violin trombitája! Hát ezért
robbant föl!
- Két óra
hosszat ugyanazt a dallamot fújta - mormogta szégyenkezve Berzsián.
- És az én
nyelvem... no nézd csak! Hát ezért bénult meg egy napra a nyelvem. Egy árva
kukkot sem tudtam szólni egy álló napig.
- A
lábtörést meg Sróf mester hasra esését szívből sajnálom - mondta Berzsián. - És
szívből sajnálom Violin trombitáját is. De hogy te egy álló napig nem tudtál
beszélni, abban igazam volt. Egész délelőtt locsogtál-fecsegtél. Ami még
hagyján. De lélegzetet sem vettél közben.
- Igen?!
Szóval akkor te vagy az! Ez a sok lábtörés meg villámcsapás, meg hasra esés,
meg robbanás, meg nyelvbénulás... Berzsián, te rosszabb vagy, mint egy elemi
csapás - szörnyülködött Zsebenci Klopédia.
Berzsiánnak
nagyon nem tetszett ez a mondat. Pirulni kezdett a nyaka. Ami annak a jele,
hogy rögtön dühbe gurul. Fölemelte a hangját is.
- Hogyhogy
elemi csapás - ordította -, amikor...
- Nono -
mondta ijedten Klopédia -, türtőztesd magad!
- Igaz is -
szontyolodott el Berzsián, a hangja a padlásról a pincébe. - Csak azt akartam
mondani, hogy nem én vagyok az elemi csapás, hanem ez az észveszejtő képesség,
vagyis hogy átok, hogy amit mérgemben kimondok, megvalósul.
- Nagyobb
önuralomra van szükséged - mondta Klopédia.
- Na látod,
ezért esett hasra Sróf mester a sima aszfalton.
- Pedig
hiába, Berzsián, nincs más megoldás.
Berzsián
kiugrott a betegágyból, föl-alá sétált a szobában.
- Az
lehetetlen, hogy nincs más megoldás. Láthatod, itt nyomom az ágyat már három
napja, nem merek kimenni az utcára, nem merek emberek közé menni, mert dühbe
gurulok és vége. Pedig én nem akarok senkinek se rosszat. Ordítok valamit és
kész, az ordítással a méreg is kiszáll belőlem. Dehogyis akarom, hogy akárkinek
kitörjön a lába, vagy belecsapjon a villám. Úgy vagyok vele, mint akárki más.
Képzeld el, Klopédia, hogy amit mérgükben ordítanak az emberek, az mind
megvalósul.
- Ajaj -
mondta Klopédia -, akkor ma reggel például már rászakadt volna az ég Vinkóci
Lőréncre. Mert azt ordítozta neki Szőrénszőr Tejbajszán.
- Aki azt
állítja magáról, hogy egy mongol herceg unokája?
- Az.
- Na látod -
mondta Berzsián. - És ez csak egy a sok közül. Itt vagy például te - csillant
föl Berzsián szeme.
- Én?
- Te bizony.
Légy szíves, mondd el, miket kívántál ma mérgedben.
- Hát... -
hápogott Klopédia. - Tulajdonképpen... Annak az embernek, aki sohasem veszi le
a könyvtárban a kalapját, annak azt kívántam, hogy...
- Hogy?
- Nőjön a
fejéhez a kalapja.
- Nagyszerű
- mondta Berzsián. - És?
- Mit és?
Ennyi volt az egész... azazhogy... annak a némbernek, nem tehetek róla,
Berzsián, annyira utálom, annak a némbernek azt mondtam, hogy fulladjon meg.
- Ez az! -
mondta diadalittasan Berzsián. - Egy fejhez nőtt kalap és egy fulladásos halál!
A szelíd Zsebenci Klopédia mai termése. Na és hol vannak akkor a többiek? Vedd
tudomásul, hogy kő kövön nem maradna, ha csak úgy szíre-szóra mindenki dühös
kifakadása valóra válna. Lecsapna ránk a kólika, dögvész, lepra, kolera, rosseb
és franc. Törött végtagok röpködnének a rommezőn botorkáló süketek, kukák és
vakok fölött, akikbe ráadásul egytől egyig belecsapna a mennydörgős ménkű. Na!
- Jé,
tényleg - szontyolodott el Zsebenci Klopédia -, mi emberek mennyi rosszat
kívánunk egymásnak.
- Most ne az
emberiségen morfondírozz! - förmedt rá Berzsián. - Mindenki azt ordítozhat,
amit akar, a többiek csak egészségesebbek lesznek tőle... Rajtam morfondírozz!
Mert én aztán meg vagyok áldva!
Klopédia
lehajtotta a fejét, magába roskadt. Hallgatott, hallgatott.
- Mi van
veled? - kérdezte ijedten Berzsián.
- Rajtad
morfondírozok - mondta Klopédia.
- Kisütöttél
valamit?
- El kell
mennünk a Hörpentőbe - jelentette ki Klopédia. - Ott ül Sróf mester meg Violin.
Berzsián már
éppen biggyeszteni akart, mert hát hogyan segíthetne rajta Sróf mester meg
Violin, de szerencsére még a biggyesztés előtt fölébredt benne a vak bizalom:
miért ne segíthetne rajta Sróf mester meg Violin.
- Gyerünk -
mondta lelkesen, és megragadta a kilincset.
De csak a
kilincsig jutott. Ott aztán elszállt a lelkesedése. Fogta, fogta a kilincset
Berzsián, és nem mozdult. Csak éppen bikaválla leereszkedett, bikamelle
behorpadt, bikatérde megroggyant, bikafeje lehorgadt.
- Hej,
Berzsián, össze ne ess! - kiáltott rá Zsebenci Klopédia.
- Pedig az
lenne jó - motyogta Berzsián -, elnyúlni itt, és föl se kelni többet.
- Most meg
mi a baj?
- Mi a baj,
mi a baj! Képzeld el: kimegyünk az utcára.
- Már rég
elképzeltem, van nekem képzelőerőm - hadonászott Klopédia. - Vedd tudomásul,
már azt is elképzeltem, hogy ott ülünk a Hörpentőben Sróf mesterék asztalánál.
- Ebből
látszik, hogy egy fikarcnyi képzelőerőd sincs - bólogatott lemondón Berzsián. -
Már ott vagy az asztalnál képzeletben. Haha. Én meg még csak az utcán tartok,
nem is messzire innen, csak itt a saroknál.
- Akkor
siettesd a képzeleted - sürgette Klopédia.
- Nem
ártana, ha te is siettetnéd. Akkor nem kellene annyit magyaráznom. Mert képzeld
csak el azzal a teknősbéka-képzeleteddel, hogy itt a sarkon jön velünk szembe
egy ember és...
- Jézusmária
- kapott a szívéhez Klopédia. - És az az ember valami rosszat mondana neked...
vagy... vagy csak egyszerűen nem tetszene...
- Vagy netán
rálépne a virágomra - vette át a szót Berzsián.
- És máris
ott heverne kitört lábbal.
- Vagy villámcsapottan.
- Vagy
nyakaszegetten.
- A
nyakaszegett az szemenszedett hazugság! Ezt én még nem mondtam senkinek.
- Jó, jó -
bólogatott Klopédia -, de most nem erről van szó, Berzsián. Csupán arról, hogy
amíg odaérnénk a Hörpentőbe, utunkat lábatöröttek és villámcsapottak
szegélyeznék. Még rágondolni is rossz.
- Na látod,
ezért nem tehetem ki én innen a lábam - szomorkodott Berzsián. - Várhatnak
engem a Hörpentőben.
No de nem
olyan fából faragták a locska-fecske Zsebenci Klopédiát, hogy egykettőre
feladja a harcot. Nem bizony! Betömte Berzsián fülét viasszal, hogy ne halljon
semmit, a szemét meg bekötötte, hogy ne is lásson semmit.
Így
ballagtak a Hörpentő felé. Klopédia belekarolt Berzsiánba, úgy vezette. És
amikor egy elhagyott, csupa virág parkon mentek át, Klopédia hirtelen megállt,
Berzsián elé penderült, és így szólt:
- Berzsián,
már régen akartam neked valamit mondani. Szeretlek!
És hirtelen
olyan szép lett Zsebenci Klopédia, mint egy virágzó galagonyabokor.
- Mi az,
miért álltunk meg? - kérdezte Berzsián, mert persze se látott, se hallott a
szerencsétlen, pedig valljuk be, úgy lett volna szép, ha ezt a szót viasszal
betömött füllel is meghallja, s a fekete kendőn keresztül is meglátja Klopédia
virágzó galagonyabokorságát.
De miért
éppen most, amikor különben nyitott szemmel s nyitott füllel sem volt képes rá.
- Semmi,
semmi - motyogta Klopédia, nagy hirtelen elhullajtotta virágait, és már mentek
is tovább a Hörpentő felé.
Oda is értek
volna baj nélkül, csak az a fránya járdaszegély ne lett volna. De ahol járda,
ott járdaszegély! Persze hogy belebotlott Berzsián. No mondta is! Amit szokott,
a mendergetős ménkűt. Le is csapott.
Klopédia
alig győzte elrángatni előle a hirtelen haragú költőt.
„Nagy hibát
követtem el - gondolta magában -, a száját is be kellett volna kötnöm... Meg a
magamét is” - tette hozzá magában, és elpirult.
Na de
odaértek végre. Volt ám hejehuja! Megjött Berzsián! Örvendeztek a kedves kocsmatöltelékek,
a csivirgők és csavargók, a jobb- meg balfácánok. S persze legjobban
örvendezett Sróf mester meg Violin.
Nosza
lekapták Berzsián szeméről a kendőt, ki a füléből a viaszt.
- Ehhez a
jókedvhez leginkább a szivárványszörp illik - mondta Vinkóci Lőrénc korcsmáros,
aki mint tudjuk, kilencvenkilenc-féle szörpöt mért a Hörpentő nevű szörpentőben.
Mindenki
szivárványszörpöt kért. Kiccentek-koccantak a poharak. Koccintgatott boldog és
boldogtalan. Addig, amíg Berzsián el nem bődült.
- Virulunk
itt, vidulunk itt. Eregetjük lefele a szivárványszörpöt. Holott velem... holott
nekem...
No nézd
csak, már pirul is a nyaka.
- Csak
lassan a testtel, Berzsián - mondta neki gyorsan Klopédia. - Azért jöttünk
össze, hogy kitaláljunk valamit.
- Ki is
találunk, ne félj! - rikoltoztak a többiek.
Mély csend
borult a Hörpentőre. Mindenki ki akart találni valamit. Végül még a csendet is
elűzték, annyira zúgott-búgott az eszük kereke.
Legelsőnek
Sróf mester emelte fel az ujját.
- Én amondó
vagyok... - mondta.
Mindenki
feszülten figyelt, hogy mimondó, végig is hallgatták volna, ha Zsebenci
Klopédia nem érzi meg a vészt, és közbe nem vág:
- Kedves
Sróf mester - mondta gyorsan -, egyre nagyon kérlek. Azt a szót ki ne mondd,
hogy „önuralom”.
- Bizony,
bizony - bólogatott Berzsián.
- Miért ne
mondanám - háborgott Sróf mester -, amikor ez az egyetlen megoldás.
- Ha ez az
egyetlen megoldás - ordított Berzsián -, akkor most...
Nem tudta
tovább ordítani, mert Zsebenci Klopédia rávetette magát, és befogta a száját.
Nem is engedte el addig, amíg Berzsián már majd megfulladt. Mély lélegzetet
vett Berzsián, Klopédia meg ugrásra készen állt mellette. De nem kellett
ugrania, mert a mély lélegzet után azt mondta Berzsián:
- Köszönöm,
Klopédia.
- Villám? -
kérdezte suttogva Klopédia.
Berzsián
bűnbánóan bólintott.
-
Önuralomról szó se esik, Berzsián - ugrott elő ekkor Vinkóci Lőrénc. - Csak
nyugodtan gurulj méregbe, szikrázzon a szemed, ne törődj semmivel, csak ordíts!
- Jó, de mi
változik akkor? - kérdezte Sróf mester.
- Egy a
fontos - folytatta Vinkóci Lőrénc -, hogy mérgedben mindig azt kiabáld:
Teljenek meg szörppel Vinkóci Lőrénc üres hordói!
Na, lett ám
erre zenebona. „Átkozott kapitalista, harácsoló nyerész, nyerészkedő harács”
meg ilyesmiket kiabáltak a Hörpentőben. Még hogy a Vinkóci Lőrénc hordói!
De Violinnak
felcsillant a szeme.
- Mond
valamit ez a Vinkóci Lőrénc! - kiáltott. - Ide figyelj, Berzsián, csak annyi az
egész, hogy akire dühös leszel, annak mérgedben ne rosszat, hanem jót kívánj!
Egyszerű, nem?
Tényleg,
egyszerű ez? Vagy mégsem egyszerű? Mindenki mélyen elgondolkozott. Egy
pillanatra Berzsiánba is belevillant: van még remény. De a másik pillanatban
már azt érezte: még sincs remény. Violinhoz fordult.
- Mégis,
Violin, hogy képzeled? Mondd el részletesebben.
Violin
virult, mert azt hitte, nyert ügye van.
- Mondjuk -
magyarázta -, egy kopasz ember rálép a lábadra. Te dühbe gurulsz, és azt mondod
neki: Nőjön ki a hajad!
- Ez az,
nagyszerű! - rikoltozta a Hörpentő.
Megdobbant
boldogan a kopaszok szíve. Na, mindjárt kinő a hajuk.
Berzsián
elszomorodott.
- Mondd,
Violin, ha neked egy kopasz ember rálép a lábadra, mit mondasz neki?
- Hát... hát
- hápogott Violin - azt mondom neki, hogy...
- Hogy? -
kérdezték tőle kórusban.
- Hát azt,
hogy - vallotta be szégyenkezve Violin - verje ki a ragya azt a kugligolyó
koponyádat.
Na, igen.
Bólogatott mindenki. Mert épp annak kívánunk valami jót, aki a lábunkra lép.
Hogyisne! Ki kívánhatja ezt Berzsiántól? Senki. Bólogattak a kopaszok is.
Hát ez kútba
esett. Gondolkodtak megint, zimm-zümm az eszük kereke. Zimm-zümm Tejbajszán
esze kereke is. Mind az öt. Vagy mind a három. Mert eggyel kevesebb vagy eggyel
több volt neki. Különben nem mondta volna Berzsiánnak:
- Berzsián,
mielőtt kitalálunk valamit, kérlek, gurulj méregbe.
- Már mért
gurulnék? - kérdezte Berzsián, és már gurult is.
- És mondd
azt - folytatta Tejbajszán -, hogy vigyen el az íz. Vagy egyen meg a süly.
Nagyon szeretném megtudni, mi az az íz. Meg mi az a süly.
De most
kivételesen Zsebenci Klopédia gurult igazán méregbe.
- Ördög
bújjék a tudományos érdeklődésedbe! - kiabált. - Ki ne mondd, Berzsián! Mert az
íz rossz szellemet, kísértetet jelent, a süly meg kelést, sebet. Ki ne mondd,
Berzsián!
- Dehogy
mondom - legyintett Berzsián -, hiszen egyik se a szavam járása.
- És honnan
tudod te, hogy mi az az íz meg a süly? - akadékoskodott Tejbajszán, és szúrósan
nézte Klopédiát.
- Mit
gondolsz, miért tanulok én annyit? Miért járok olyan sokat könyvtárba? -
replikázott Klopédia, ám ekkor Sróf mester fölkiáltott.
- Megvan!
Feléje
fordultak valamennyien.
- Mit
mondtál az előbb, Berzsián? - kérdezte diadallal Sróf mester.
- Mit? -
tekergette a nyakát Berzsián.
- Azt, hogy
nem a szavad járása.
- Na és?
- Hát mi a
szavad járása?
Berzsián
szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Hát
sajnos... hogy csapjon belé a mennydörgős ménkű... meg hogy törjön ki a lába
szára...
- Na látod -
örvendett Sróf mester -, csak a szavad járását kell megváltoztatni.
Zsebenci
Klopédia elszontyolodott.
- Mire
megyünk, ha a csapjon beléd a villám helyett azt mondja, hogy egyen meg a süly?
- Valami
olyan szavajárást kell neki kitalálni, ami nem árt senkinek - mondta Sróf mester.
Csakhogy
van-e olyan? Nosza nekiállt az egész Hörpentő ártatlan szavajárást keresni
Berzsiánnak. Röpködtek ott a szavajárások, mint a denevérek. Egyik
kacifántosabb, mint a másik. Aki hallotta, bizonyára sohasem felejti el azt a
szavajárásos délutánt. De bizony egyik szavajárás is ártott, meg a másik is.
Már-már föladták a harcot, amikor újra kivirult Violin, a fülrepesztő zenész
arca.
- Azt a
fűzfán fütyülő rézangyalát! - kiáltotta.
És boldogan
felrivallt a kocsma, boldogan felrivallt Berzsián is. Ez az! Ezt aztán
mondhatja!
Neki is
láttak mulatni. Csapra vertek még egy hordó szivárványszörpöt. Aztán meg a
többi kilencvenkilencet.
Aztán persze
hazamentek. Aludni tértek. De hiába tértek, aludni egy se tudott. Mert fütyült
valami kegyetlenül. Mit fütyült?! Vonyított, zengett, fütyörészett. Nyitják az
ablakot, kinéznek, ej, a fűzfán fütyülő rézangyalát, minden fűzfa tele van
fütyörésző rézangyalokkal.
- Ej,
Berzsián, Berzsián! - kiabáltak, de mindhiába.
Egy perc
nyugta sem volt senkinek a fütyörésző rézangyaloktól. Pár nap múlva meg már
majd megőszült az egész város. Mert a fütyörésző rézangyalok átterjedtek az
akácokra, át a hársakra, át a juharokra, át a platánokra.
De akkor
szerencsére az összes rézangyalba belecsapott a villám. Zengett-zúgott az
orkán, csavarta a fákat, röpültek a háztetők, hullott a jégeső, az ég meg úgy
zengett, majd kihasadt.
Ajaj,
Berzsián!