Aranypatkót kapott a császár paripája; sárarany patkót
mind a négy lábára.
Minek köszönhette?
Szépséges állat volt, karcsú lábú, okos tekintetű; úgy
lengett a sörénye, mintha fekete selyemfátyol lobogna a nyakán. Sűrű
ágyúfüstön, veszett golyózáporon át röpítette lovasát, nem riadt meg a
csatazajtól; rúgott, harapott, harcolt maga is, amikor körülvette az ellenség.
Egyetlen ugrással átszökkent az elesett ellenfél lován, röpült, mint a
szélvész, megmentette gazdája életét. Márpedig a császár élete többet ért még
rőtarany koronájánál is, ezért kapott hát a lova aranypatkót, sárarany patkót
mind a négy lábára.
Előbújt a ganajtúró bogár.
- Nagyok után a kicsinyek! - állt meg hetykén a kovács
előtt. - Az igazi nagyság nem attól függ, hogy ki milyen nagy! - És már nyújtotta
is a kovácsnak vékony lábait, mind a hatot.
- Hát te mit akarsz? - nézett nagyot a kovács.
- Mit akarnék? Aranypatkót! - felelte a ganajtúró.
- Hiányzik egy kereked! - mérgelődött a kovács. - Már
neked is aranypatkó kell?
- Aranypatkó, igenis! - feleselt a ganajtúró bogár. -
Talán nincs hozzá jussom? Nem érek annyit, mint az a nagy darab állat, aki nem
csinál semmit, csak kiszolgáltatja magát? Mást se tesznek, mint vakarják,
kefélik, csutakolják, abrakolják. Pedig én éppen úgy a császár istállójának lakója
vagyok, mint ő.
- De hát az a paripa megszolgálta az aranypatkót. Nem
érted?
- Dehogyisnem értem! Értem én jól: fölémbe helyezték!
Engem pedig fájdalmas mellőzés ért. Ezt én nem tudom csak úgy lenyelni. Szedem
a sátorfámat, és világgá megyek!
- Hát isten áldjon! - kiáltotta nevetve a kovács.
- Goromba pokróc! - vágta szemébe a ganajtúró, és
sértődötten kilépett az istálló ajtaján. Ott szárnyra kapott, repült egy
darabot, s hamarosan egy szép kis virágoskertbe ért, ahol versenyt illatozott a
rózsa meg a levendula.
- Ugye, gyönyörű itt nálunk? - kérdezte egy pettyes
kis katicabogár. - Milyen édes illatok úsznak, milyen szépek a virágok!
- Én bizony különbhöz szoktam - felelte lekicsinylően
a ganajtúró. - Hogy lehetne itt szép, amikor még szemétdomb sincs nálatok?
Megvetőn hátat fordított, s egy viola árnyékába
húzódott. Fölötte, egy violalevélen kövér hernyó ringatózott.
- De szép is az élet! - kiáltott fel boldogan a
hernyó. - Melegen simogat a nap, boldog vagyok és elégedett; s ha egyszer majd,
ahogy mondani szokás, örök álomra hajtom a fejemet, nem halok meg, hanem
föltámadok: gyönyörű pillangó képében.
- Még mit nem képzelsz magadról! - háborodott föl a
ganajtúró bogár. - Éppen te röpködsz majd pillangó képében! Én csak előkelő
körökben forgok, egyenest a császár istállójából jöttem, de még ott se képzel
magáról ilyesmit senki, még a császár paripája sem, pedig ő aranypatkót hord,
igaz, hogy az én levetett patkóimat. Repülni! Így kell repülni, ide nézz! -
Azzal fölemelte páncélkemény felső szárnyát, kibontotta alatta a vékony hártyás
szárnyat, és felrepült. - Elhatároztam, hogy uralkodom az indulataimon, de ezt
a nyegle beszédet nem hallgathatom!
Nemsokára leereszkedett egy pázsitos ágyásra.
Heverészett egy darabig, lustálkodott, aztán elnyomta a buzgóság.
Tyű, micsoda zápor kerekedett! A ganajtúró a nagy
zuhogásra-locsogásra riadt föl, s a vízözön elől gyorsan a föld alá akart
bújni, de nem tudott, tehetetlenül kapálózott hol hanyatt, hol hasmánt,
szárnyra kelni még úgy se bírt, hát úgy gondolta, ott veszik. Már nem is
mozdult, megadón várta a halált.
Amikor a zápor szűnni kezdett, a ganajtúró nagy
keservesen föltápászkodott, kipislogta szeméből a vizet, s ekkor egy nagy fehér
mezőt pillantott meg maga előtt. Fehéríteni való vászon volt. A ganajtúró odavergődött
hozzá, s bebújt a hajtásába. Ez bizony nem olyan barátságos otthon, mint a
császári istálló meleg trágyája, de hát nem válogathatott. Benne maradt a
vászonban egész nap és egész éjjel. Az eső kitartón zuhogott tovább. Reggel
kimászott és körülnézett, szidta az esőt, mint a bokrot.
A fehér vászon közepén két megtermett béka ült;
ragyogott a szemük a boldogságtól.
- Pompás idő! - lelkendezett az egyik. - Tíz évet
fiatalodtam tőle! Milyen nagyszerűen magába gyűjti ez a vászon a vizet! Csak
úgy bizsereg tőle a hátsó lábam, mintha úsznék.
- Kíváncsi volnék - tűnődött a másik -, hogy a fecske;
aki olyan messzire elkalandoz, talál-e a föld kerekén jobb éghajlatot a
miénknél. Lehet-e nagyszerűbb ennél a nedvességnél? Mintha csak lágy bölcsőmben,
a vizesgödörben ringatóznám! Aki még ezt sem élvezi, az nem lehet jó hazafi!
- Meglátszik, hogy sohasem voltatok a császár
istállójában! - szólt közbe a ganajtúró. - Ott meleg a nedvesség és illatos. Én
bizony ahhoz szoktam, az való nekem, de hát az éghajlatot még én se vihetem
magammal az útra! Mondjátok, nincs ezen a vidéken egy szemétdomb, ahol
magamfajta előkelő személyek jól érezhetik magukat?
A békák azonban nem értették a szavát, vagy nem
akarták megérteni.
- Én kétszer nem kérdezek semmit! - kiáltotta végül sértődötten
a ganajtúró, miután már háromszor megkérdezte ugyanazt. Gőgösen hátat fordított
és odábbállt.
Jó darabot megtett, amikor egyszer csak egy feldöntött
cserépedény állta útját. Annak bizony nem ott volt a helye, de ha már ott
hevert, nem hevert hiába: jó néhány fülbemászó családnak védelmet nyújtott szél
meg eső ellen.
A fülbemászók bizony szűköcskén voltak a
cserépedényben, de annál jobban érezték magukat, mert igen szerették a
társaséletet. Az asszonyok keblét anyai szeretet dagasztotta; ki-ki a maga
gyerekét tartotta a legszebbnek és legokosabbnak.
- Vőlegény a fiam! - dicsekedett el egyik anya a
másiknak. - Tudod-e, milyen kedves, jámbor, ájtatos ifjú? Élete célja, hogy
egyszer egy pap fülébe mászhasson. Amióta meg vőlegény, különösen megkomolyodott.
Hidd el, nem lehet nagyobb öröme egy anyának!
- A mi fiunk egészen más! - mondta a másik anya. -
Csupa szenvedély, csupa lobogás! Egyszer még megüti a bokáját, attól tartok. De
azért nem győzök gyönyörködni benne. A legnagyobb boldogság az anyai boldogság.
Nemde, ganajtúró úr? - fordult oda a vendéghez; megismerte az alakjáról.
- Mindkettőjüknek igazuk van, hölgyeim - felelte
bölcsen a ganajtúró, s ezzel egy csapásra meghódította a fülbemászóanyákat.
Barátságosan beljebb tessékelték, s a ganajtúró nagy nehezen befurakodott a
cserép alá.
- Meg kell néznie a kicsinyeinket - mondta egy
harmadik meg egy negyedik anya. - Ennivaló kis kölykök, és milyen virgoncak! De
nem illetlenek soha, legföljebb, ha elrontják a gyomrukat, olyankor
nyűgösködnek. Ez minden gyerekkel megesik.
És tovább áradoztak a gyerekeikről, ki-ki a magáéról;
a fülbemászó-csemeték minduntalan beleszóltak a nagyok beszédébe, és
villájukkal, amelyet a farkukon viseltek, pajkosan megcibálták a ganajtúró
bajuszát.
- Mindig kópéságon törik a fejüket a kis betyárok! -
csóválták a fejüket elnéző gyöngédséggel az anyák. Csak úgy dőlt belőlük az
anyai büszkeség. A ganajtúró már torkig volt velük, megkérdezte hát, nincs-e
valami kies szemétdomb a közelben.
- Szemétdomb van, de messze kinn a nagyvilágban, az
árkon is túl - felelte az egyik fülbemászó-asszony. - Olyan messze van, hogy ha
valamelyik gyerekem kivándorolna oda, nem élném túl!
- Én nekivágok, talán odaérek - mondta a ganajtúró, és
köszönés nélkül sarkon fordult, mert így tartotta előkelőnek a távozást.
Az árokparton néhány ganajtúró-atyafiával találkozott.
- Itt lakunk - mutattak körül büszkén. - Ha nem venné
tolakodásnak, meghívjuk szerény, de barátságos otthonunkba. Bizonyára
elcsigázta a nagy út. - Nem tagadom - felelte választékosan a ganajtúró. - Az
eső elől egy darab fehér vászonba bújtam, s az a rettenetes tisztaság szinte
felőrölte az idegeimet. Aztán köszvény állt az egyik szárnyízületembe, mert egy
huzatos cserépfazék alatt ácsorogtam. Valóságos felüdülés a számomra ez a meleg
rokoni kör.
- Talán a szemétdombról érkezett? - kíváncsiskodott a
legöregebbik atyafi. - Valamivel előkelőbb helyről - felelte gőgösen a
ganajtúró. - Egyenest a császár istállójából jövök, ahol megláttam a
napvilágot, aranypatkóval mind a hat lábamon. Titkos küldetésben járok, ne is
faggassanak, mert úgyse mondhatok többet.
Azzal lemászott az árokfenékre, a vastag, zsíros
iszapba. Három ifjú ganajtúró-hajadon üldögélt odalenn, eladósorban volt mind a
három. Amikor az idegent megpillantották, lesütötték a szemüket, és szemérmesen
kacarásztak, mert nem tudták, mint mondjanak.
- Ön még nőtlen, ugyebár? - kérdezte az anyjuk a mi
ganajtúrónktól. A hajadonok megint vihogni kezdtek; most azért, mert zavarban
voltak.
- Teremtette! - kiáltott fel a ganajtúró, amikor a
három hajadont szemügyre vette. - Szavamra, még a császár istállójában se
láttam szebb lányokat! - tette hozzá gavallér módra.
- Ne ültesse el a hiúság magvát lányaim szívébe! -
szólt rá az anya. - Még megrontja a lelküket! Ne társalogjon velük, hacsak
nincsenek komoly szándékai. Látom magán, hogy vannak, ezért áldásom adom az
ifjú párra.
- Éljenek! Éljen a jegyespár! - rivalogtak körös-körül
a ganajtúrók, s a mi ganajtúrónk akkor kapott észbe, hogy vőlegény lett. Most
már nem tehetett mást, elgyűrűzte menyasszonyát, s hamarosan megülték a
lakodalmat is, mert nem lett volna értelme a hosszú, mátkaságnak.
Másnap elég vidáman telt el az idő; harmadnap már
lassabban, a negyedik napon aztán már családfői kötelességek vártak az ifjú
férjre: kenyeret kellett keresnie feleségére s talán már a gyerekekre is.
"Ravaszul behálóztak, mondhatom! - mérgelődött
magában. - De megkeserülik!"
Fogta magát, elment hazulról. Otthagyta az ifjú
asszonyt szalmaözvegynek. Odamaradt egész nap, egész éjszaka.
- Úgy látszik, egy hétpróbás gazembert fogadtunk a
családunkba! - mondta villogó szemmel az anyósa. - Most ülhetsz megint a
nyakamon, mint lánykorodban. Micsoda gyalázatos, alávaló ember az urad! Pfuj!
Biztosan dáridózik valahol!
Pedig a mi ganajtúrónk józan fejjel, békésen bandukolt
az országúton. Aztán beszállt egy káposztalevél hajóba, és kikötött a túlsó
parton. Másnap reggel két emberféle haladt el mellette; észrevették, s az egyik
a tenyerére emelte. Összevissza forgatták, tudós ábrázattal vizsgálgatták,
különösen a kisebbik. Megmondta a ganajtúró latin nevét, meg hogy melyik
családba tartozik, milyen a természete. A nagyobbik tudós nem akarta, hogy
hazavigyék, azt mondta, otthon éppen ilyen szép példányaik vannak. A ganajtúró
ezt elég nagy udvariatlanságnak érezte. Ki is röpült a tudós kezéből, jó darab
utat megtett a levegőben, s egy üvegháznál kötött ki. Az egyik üvegtábla nyitva
állt, s a ganajtúró gyorsan besurrant rajta, és jólesőn fúrta bele magát a
friss trágyába.
- Ez már teszi! - mormolta gyönyörűséggel.
Hamarosan elnyomta az álom; azt álmodta, hogy a
császár paripája elesett a csatában, s ő kapta meg a négy aranypatkót, azzal az
ígérettel, hogy az ötödik meg a hatodik lábára is kap egyet-egyet. Ó, milyen
gyönyörűséges álom volt! Szinte új emberként ébredt. Kidugta a fejét a
trágyából, és körülnézett. Micsoda pompa volt ebben az üvegházban! Karcsú
legyezőpálmák nyújtózkodtak a párás melegben, a napsugár átvilágított
leveleiken, kövér fű sarjadt a tövükben, körülöttük virágok tarkállottak:
lángpirosak, borostyánsárgák, hófehérek.
- Micsoda buja növényzet! - gyönyörködött el bennük a
ganajtúró. - Hát még ha elrothad ez a sok növény, akkor lesz még csak lakoma!
Gazdag éléskamra ez! Biztosan lakik itt néhány atyámfia. Körül is nézek, hátha
akad valaki, akivel beszédbe elegyedhetem. Akárki fiával persze nem állok
szóba, mert büszke vagyok - ez a büszkeségem.
Körbejárta az üvegházat, de egyszer csak egy kéz
nehezedett rá. Valaki a tenyerébe szorította.
A kertész kisfia járkált ott a barátjával; amikor a
ganajtúrót észrevették, elhatározták, hogy meghajóztatják.
Egy szőlőlevélbe börtönözték, s egy meleg zsebbe
vándorolt. Fészkelődött szegény, de a fiú erőteljes szorítással utasította
rendre. A kert végébe vitték, a nagy tóhoz, ott beleültették egy bőreszakadt,
ócska facipőbe. A cipő közepébe árbocnak egy pálcikát szúrtak, s egy
cérnaszállal hozzákötötték a ganajtúrót. Matróz lett hát a boldogtalan, ha
tetszett neki, ha nem.
Nagy volt a tó, a ganajtúrónak valóságos óceán. Nézte,
nézte a végtelen vizet, s úgy elbámészkodott rajta, hogy hanyatt esett, és jó
ideig tehetetlenül kapálózott a hajóban.
Úszott a facipő, sodorta a víz, jó messzire vitte, de
az egyik fiú fölgyűrte a nadrágja szárát, utána gázolt és visszahozta. Hanem
amikor a hajó újra kinn járt a nyílt vizeken, elhívták a tópartról a két
gyereket. Elszaladtak, és sorsára hagyták a tengerjáró matrózt. A facipő hajót
egyre beljebb sodorta az ár, mind messzebb a parttól; s ahogy távolodott, a
ganajtúró lelkén mindjobban erőt vett a kétségbeesés. Nem röpülhetett föl a
hajóról, mert erősen odakötözték az árbochoz.
Egy légy szállt le hozzá egy kis tereferére.
- Pompás időnk van! - kezdte a társalgást. - Végre
kipihenem magam a hajóján, sütkérezem egy kicsit. Ön itt nagyszerűen érezheti
magát.
- Bolond beszéd! Hát nem látja, hogy fogságban vagyok?
Idekötöztek az árbochoz.
- De engem nem kötöztek hozzá! - felelte a légy, azzal
fölrepült.
"No, megismertem a világot! - mondta magában
keserűen a ganajtúró. - Hitvány és álnok a világ, mondhatom, az egyetlen
tisztességes teremtmény én vagyok benne. Azért is ér annyi sorscsapás. Először
az aranypatkót tagadják meg tőlem, aztán utálatos tiszta vásznon kell
vesztegelnem, végül a nyakamba varrnak egy feleséget. Ha meg szétnézek a
világban, hogy meglássam; mi módon a legokosabb élni, akkor egy emberkölyök
egyszerűen megragad, összekötöz, és sorsomra hagy ezen a roppant vízen. S
miközben én gályarabként hánykódom a tengeren, a császár lova aranypatkóit
villogtatja. Ez bosszant a legjobban! Eh, aki bölcs, ne számítson megértésre a
földön! Milyen tanulságos és kalandos az én életem folyása, mégis mi haszna, ha
senki nem okul belőle? Bár a világ nem érdemli, hogy megismerje az élményekben
gazdag életemet, hiszen még az aranypatkót is megtagadta tőlem! Bezzeg a
császár lovának csak oda kellett tartania a patáját. Ha én kapom az
aranypatkót, dísze-virága lehettem volna az istállónak. Most aztán se patkó, se
istálló! Oda lett már minden!"
Mégsem lett oda. Egy csónakon fiatal lányok közeledtek
a facipő hajó felé. Kihalászták a vízből, az egyik lány ollót vett elő a
zsebéből, szép vigyázva elvágta a cérnaszál bilincset, tenyerére vette a
ganajtúrót, s amikor kikötött a csónak, letette a fűbe.
- Eredj békességgel! Röpülj el, ha tudsz! -
biztatgatta. - A szabadság a legnagyobb kincs.
Nem kellett sok biztatás a mi ganajtúrónknak. Beröpült
egy nagy épület nyitott ablakán - akkor látta csak, hogy hazatalált
szülőföldjére, a császár istállójába, ahol otthon voltak mind a ketten: ő is,
meg az aranypatkós paripa is. Kimerülten roskadt a nemes paripa fekete selyem
sörényére. Megkapaszkodott a szálaiban; mélázott egy darabig, s lassan erőre
kapott.
- Itt ülök a császár legszebbik hátaslován, mint egy
igazi lovas. Hopp, mi jutott eszembe! Pompás gondolat, s méghozzá igaz! Hogy is
lehetett ez eddig homályos előttem? Hát mivel szolgálta meg ez a paripa az
aranypatkót? A kovács is ezt kérdezte. Ugyan mivel? Bizony azzal, hogy én
vagyok a lovasa!
Boldogság áradt el a lelkében, ahogy ezt
végiggondolta.
"Utasember - tudós ember? - gondolta elégedetten.
- Ha egy kicsit szétnézünk a világban, jobban kinyílik a szemünk!"
Az istállóablakon beszűrődött a napfény, éppen az ő
páncélos hátán táncolt. - Mégsem olyan hitvány a világ! Csak okosan kell
szemlélni! - vigasztalódott meg. Egy csapásra megszépült körülötte a világ,
hiszen a császár legkedvesebb paripája azért kapott aranypatkót, mert ő
lovagolja, ő, a ganajtúró!
Most pedig leszállok a lóról és elbeszélem
atyámfiainak, mennyi megbecsülésben volt részem. Elmondom nekik, mi mindent
tapasztaltam világjáró utamon, s tudtukra adom, hogy most már itthon maradok,
míg a császár paripája el nem koptatja mind a négy aranypatkóját.