A GANAJTÚRÓ BOGÁR

Aranypatkót kapott a császár paripája; sárarany patkót mind a négy lábára.

Minek köszönhette?

Szépséges állat volt, karcsú lábú, okos tekintetű; úgy lengett a sörénye, mintha fekete selyemfátyol lobogna a nyakán. Sűrű ágyúfüstön, veszett golyózáporon át röpítette lovasát, nem riadt meg a csatazajtól; rúgott, harapott, harcolt maga is, amikor körülvette az ellenség. Egyetlen ugrással átszökkent az elesett ellenfél lován, röpült, mint a szélvész, megmentette gazdája életét. Márpedig a császár élete többet ért még rőtarany koronájánál is, ezért kapott hát a lova aranypatkót, sárarany patkót mind a négy lábára.

Előbújt a ganajtúró bogár.

- Nagyok után a kicsinyek! - állt meg hetykén a kovács előtt. - Az igazi nagyság nem attól függ, hogy ki milyen nagy! - És már nyújtotta is a kovácsnak vékony lábait, mind a hatot.

- Hát te mit akarsz? - nézett nagyot a kovács.

- Mit akarnék? Aranypatkót! - felelte a ganajtúró.

- Hiányzik egy kereked! - mérgelődött a kovács. - Már neked is aranypatkó kell?

- Aranypatkó, igenis! - feleselt a ganajtúró bogár. - Talán nincs hozzá jussom? Nem érek annyit, mint az a nagy darab állat, aki nem csinál semmit, csak kiszolgáltatja magát? Mást se tesznek, mint vakarják, kefélik, csutakolják, abrakolják. Pedig én éppen úgy a császár istállójának lakója vagyok, mint ő.

- De hát az a paripa megszolgálta az aranypatkót. Nem érted?

- Dehogyisnem értem! Értem én jól: fölémbe helyezték! Engem pedig fájdalmas mellőzés ért. Ezt én nem tudom csak úgy lenyelni. Szedem a sátorfámat, és világgá megyek!

- Hát isten áldjon! - kiáltotta nevetve a kovács.

- Goromba pokróc! - vágta szemébe a ganajtúró, és sértődötten kilépett az istálló ajtaján. Ott szárnyra kapott, repült egy darabot, s hamarosan egy szép kis virágoskertbe ért, ahol versenyt illatozott a rózsa meg a levendula.

- Ugye, gyönyörű itt nálunk? - kérdezte egy pettyes kis katicabogár. - Milyen édes illatok úsznak, milyen szépek a virágok!

- Én bizony különbhöz szoktam - felelte lekicsinylően a ganajtúró. - Hogy lehetne itt szép, amikor még szemétdomb sincs nálatok?

Megvetőn hátat fordított, s egy viola árnyékába húzódott. Fölötte, egy violalevélen kövér hernyó ringatózott.

- De szép is az élet! - kiáltott fel boldogan a hernyó. - Melegen simogat a nap, boldog vagyok és elégedett; s ha egyszer majd, ahogy mondani szokás, örök álomra hajtom a fejemet, nem halok meg, hanem föltámadok: gyönyörű pillangó képében.

- Még mit nem képzelsz magadról! - háborodott föl a ganajtúró bogár. - Éppen te röpködsz majd pillangó képében! Én csak előkelő körökben forgok, egyenest a császár istállójából jöttem, de még ott se képzel magáról ilyesmit senki, még a császár paripája sem, pedig ő aranypatkót hord, igaz, hogy az én levetett patkóimat. Repülni! Így kell repülni, ide nézz! - Azzal fölemelte páncélkemény felső szárnyát, kibontotta alatta a vékony hártyás szárnyat, és felrepült. - Elhatároztam, hogy uralkodom az indulataimon, de ezt a nyegle beszédet nem hallgathatom!

Nemsokára leereszkedett egy pázsitos ágyásra. Heverészett egy darabig, lustálkodott, aztán elnyomta a buzgóság.

Tyű, micsoda zápor kerekedett! A ganajtúró a nagy zuhogásra-locsogásra riadt föl, s a vízözön elől gyorsan a föld alá akart bújni, de nem tudott, tehetetlenül kapálózott hol hanyatt, hol hasmánt, szárnyra kelni még úgy se bírt, hát úgy gondolta, ott veszik. Már nem is mozdult, megadón várta a halált.

Amikor a zápor szűnni kezdett, a ganajtúró nagy keservesen föltápászkodott, kipislogta szeméből a vizet, s ekkor egy nagy fehér mezőt pillantott meg maga előtt. Fehéríteni való vászon volt. A ganajtúró odavergődött hozzá, s bebújt a hajtásába. Ez bizony nem olyan barátságos otthon, mint a császári istálló meleg trágyája, de hát nem válogathatott. Benne maradt a vászonban egész nap és egész éjjel. Az eső kitartón zuhogott tovább. Reggel kimászott és körülnézett, szidta az esőt, mint a bokrot.

A fehér vászon közepén két megtermett béka ült; ragyogott a szemük a boldogságtól.

- Pompás idő! - lelkendezett az egyik. - Tíz évet fiatalodtam tőle! Milyen nagyszerűen magába gyűjti ez a vászon a vizet! Csak úgy bizsereg tőle a hátsó lábam, mintha úsznék.

- Kíváncsi volnék - tűnődött a másik -, hogy a fecske; aki olyan messzire elkalandoz, talál-e a föld kerekén jobb éghajlatot a miénknél. Lehet-e nagyszerűbb ennél a nedvességnél? Mintha csak lágy bölcsőmben, a vizesgödörben ringatóznám! Aki még ezt sem élvezi, az nem lehet jó hazafi!

- Meglátszik, hogy sohasem voltatok a császár istállójában! - szólt közbe a ganajtúró. - Ott meleg a nedvesség és illatos. Én bizony ahhoz szoktam, az való nekem, de hát az éghajlatot még én se vihetem magammal az útra! Mondjátok, nincs ezen a vidéken egy szemétdomb, ahol magamfajta előkelő személyek jól érezhetik magukat?

A békák azonban nem értették a szavát, vagy nem akarták megérteni.

- Én kétszer nem kérdezek semmit! - kiáltotta végül sértődötten a ganajtúró, miután már háromszor megkérdezte ugyanazt. Gőgösen hátat fordított és odábbállt.

Jó darabot megtett, amikor egyszer csak egy feldöntött cserépedény állta útját. Annak bizony nem ott volt a helye, de ha már ott hevert, nem hevert hiába: jó néhány fülbemászó családnak védelmet nyújtott szél meg eső ellen.

A fülbemászók bizony szűköcskén voltak a cserépedényben, de annál jobban érezték magukat, mert igen szerették a társaséletet. Az asszonyok keblét anyai szeretet dagasztotta; ki-ki a maga gyerekét tartotta a legszebbnek és legokosabbnak.

- Vőlegény a fiam! - dicsekedett el egyik anya a másiknak. - Tudod-e, milyen kedves, jámbor, ájtatos ifjú? Élete célja, hogy egyszer egy pap fülébe mászhasson. Amióta meg vőlegény, különösen megkomolyodott. Hidd el, nem lehet nagyobb öröme egy anyának!

- A mi fiunk egészen más! - mondta a másik anya. - Csupa szenvedély, csupa lobogás! Egyszer még megüti a bokáját, attól tartok. De azért nem győzök gyönyörködni benne. A legnagyobb boldogság az anyai boldogság. Nemde, ganajtúró úr? - fordult oda a vendéghez; megismerte az alakjáról.

- Mindkettőjüknek igazuk van, hölgyeim - felelte bölcsen a ganajtúró, s ezzel egy csapásra meghódította a fülbemászóanyákat. Barátságosan beljebb tessékelték, s a ganajtúró nagy nehezen befurakodott a cserép alá.

- Meg kell néznie a kicsinyeinket - mondta egy harmadik meg egy negyedik anya. - Ennivaló kis kölykök, és milyen virgoncak! De nem illetlenek soha, legföljebb, ha elrontják a gyomrukat, olyankor nyűgösködnek. Ez minden gyerekkel megesik.

És tovább áradoztak a gyerekeikről, ki-ki a magáéról; a fülbemászó-csemeték minduntalan beleszóltak a nagyok beszédébe, és villájukkal, amelyet a farkukon viseltek, pajkosan megcibálták a ganajtúró bajuszát.

- Mindig kópéságon törik a fejüket a kis betyárok! - csóválták a fejüket elnéző gyöngédséggel az anyák. Csak úgy dőlt belőlük az anyai büszkeség. A ganajtúró már torkig volt velük, megkérdezte hát, nincs-e valami kies szemétdomb a közelben.

- Szemétdomb van, de messze kinn a nagyvilágban, az árkon is túl - felelte az egyik fülbemászó-asszony. - Olyan messze van, hogy ha valamelyik gyerekem kivándorolna oda, nem élném túl!

- Én nekivágok, talán odaérek - mondta a ganajtúró, és köszönés nélkül sarkon fordult, mert így tartotta előkelőnek a távozást.

Az árokparton néhány ganajtúró-atyafiával találkozott.

- Itt lakunk - mutattak körül büszkén. - Ha nem venné tolakodásnak, meghívjuk szerény, de barátságos otthonunkba. Bizonyára elcsigázta a nagy út. - Nem tagadom - felelte választékosan a ganajtúró. - Az eső elől egy darab fehér vászonba bújtam, s az a rettenetes tisztaság szinte felőrölte az idegeimet. Aztán köszvény állt az egyik szárnyízületembe, mert egy huzatos cserépfazék alatt ácsorogtam. Valóságos felüdülés a számomra ez a meleg rokoni kör.

- Talán a szemétdombról érkezett? - kíváncsiskodott a legöregebbik atyafi. - Valamivel előkelőbb helyről - felelte gőgösen a ganajtúró. - Egyenest a császár istállójából jövök, ahol megláttam a napvilágot, aranypatkóval mind a hat lábamon. Titkos küldetésben járok, ne is faggassanak, mert úgyse mondhatok többet.

Azzal lemászott az árokfenékre, a vastag, zsíros iszapba. Három ifjú ganajtúró-hajadon üldögélt odalenn, eladósorban volt mind a három. Amikor az idegent megpillantották, lesütötték a szemüket, és szemérmesen kacarásztak, mert nem tudták, mint mondjanak.

- Ön még nőtlen, ugyebár? - kérdezte az anyjuk a mi ganajtúrónktól. A hajadonok megint vihogni kezdtek; most azért, mert zavarban voltak.

- Teremtette! - kiáltott fel a ganajtúró, amikor a három hajadont szemügyre vette. - Szavamra, még a császár istállójában se láttam szebb lányokat! - tette hozzá gavallér módra.

- Ne ültesse el a hiúság magvát lányaim szívébe! - szólt rá az anya. - Még megrontja a lelküket! Ne társalogjon velük, hacsak nincsenek komoly szándékai. Látom magán, hogy vannak, ezért áldásom adom az ifjú párra.

- Éljenek! Éljen a jegyespár! - rivalogtak körös-körül a ganajtúrók, s a mi ganajtúrónk akkor kapott észbe, hogy vőlegény lett. Most már nem tehetett mást, elgyűrűzte menyasszonyát, s hamarosan megülték a lakodalmat is, mert nem lett volna értelme a hosszú, mátkaságnak.

Másnap elég vidáman telt el az idő; harmadnap már lassabban, a negyedik napon aztán már családfői kötelességek vártak az ifjú férjre: kenyeret kellett keresnie feleségére s talán már a gyerekekre is.

"Ravaszul behálóztak, mondhatom! - mérgelődött magában. - De megkeserülik!"

Fogta magát, elment hazulról. Otthagyta az ifjú asszonyt szalmaözvegynek. Odamaradt egész nap, egész éjszaka.

- Úgy látszik, egy hétpróbás gazembert fogadtunk a családunkba! - mondta villogó szemmel az anyósa. - Most ülhetsz megint a nyakamon, mint lánykorodban. Micsoda gyalázatos, alávaló ember az urad! Pfuj! Biztosan dáridózik valahol!

Pedig a mi ganajtúrónk józan fejjel, békésen bandukolt az országúton. Aztán beszállt egy káposztalevél hajóba, és kikötött a túlsó parton. Másnap reggel két emberféle haladt el mellette; észrevették, s az egyik a tenyerére emelte. Összevissza forgatták, tudós ábrázattal vizsgálgatták, különösen a kisebbik. Megmondta a ganajtúró latin nevét, meg hogy melyik családba tartozik, milyen a természete. A nagyobbik tudós nem akarta, hogy hazavigyék, azt mondta, otthon éppen ilyen szép példányaik vannak. A ganajtúró ezt elég nagy udvariatlanságnak érezte. Ki is röpült a tudós kezéből, jó darab utat megtett a levegőben, s egy üvegháznál kötött ki. Az egyik üvegtábla nyitva állt, s a ganajtúró gyorsan besurrant rajta, és jólesőn fúrta bele magát a friss trágyába.

- Ez már teszi! - mormolta gyönyörűséggel.

Hamarosan elnyomta az álom; azt álmodta, hogy a császár paripája elesett a csatában, s ő kapta meg a négy aranypatkót, azzal az ígérettel, hogy az ötödik meg a hatodik lábára is kap egyet-egyet. Ó, milyen gyönyörűséges álom volt! Szinte új emberként ébredt. Kidugta a fejét a trágyából, és körülnézett. Micsoda pompa volt ebben az üvegházban! Karcsú legyezőpálmák nyújtózkodtak a párás melegben, a napsugár átvilágított leveleiken, kövér fű sarjadt a tövükben, körülöttük virágok tarkállottak: lángpirosak, borostyánsárgák, hófehérek.

- Micsoda buja növényzet! - gyönyörködött el bennük a ganajtúró. - Hát még ha elrothad ez a sok növény, akkor lesz még csak lakoma! Gazdag éléskamra ez! Biztosan lakik itt néhány atyámfia. Körül is nézek, hátha akad valaki, akivel beszédbe elegyedhetem. Akárki fiával persze nem állok szóba, mert büszke vagyok - ez a büszkeségem.

Körbejárta az üvegházat, de egyszer csak egy kéz nehezedett rá. Valaki a tenyerébe szorította.

A kertész kisfia járkált ott a barátjával; amikor a ganajtúrót észrevették, elhatározták, hogy meghajóztatják.

Egy szőlőlevélbe börtönözték, s egy meleg zsebbe vándorolt. Fészkelődött szegény, de a fiú erőteljes szorítással utasította rendre. A kert végébe vitték, a nagy tóhoz, ott beleültették egy bőreszakadt, ócska facipőbe. A cipő közepébe árbocnak egy pálcikát szúrtak, s egy cérnaszállal hozzákötötték a ganajtúrót. Matróz lett hát a boldogtalan, ha tetszett neki, ha nem.

Nagy volt a tó, a ganajtúrónak valóságos óceán. Nézte, nézte a végtelen vizet, s úgy elbámészkodott rajta, hogy hanyatt esett, és jó ideig tehetetlenül kapálózott a hajóban.

Úszott a facipő, sodorta a víz, jó messzire vitte, de az egyik fiú fölgyűrte a nadrágja szárát, utána gázolt és visszahozta. Hanem amikor a hajó újra kinn járt a nyílt vizeken, elhívták a tópartról a két gyereket. Elszaladtak, és sorsára hagyták a tengerjáró matrózt. A facipő hajót egyre beljebb sodorta az ár, mind messzebb a parttól; s ahogy távolodott, a ganajtúró lelkén mindjobban erőt vett a kétségbeesés. Nem röpülhetett föl a hajóról, mert erősen odakötözték az árbochoz.

Egy légy szállt le hozzá egy kis tereferére.

- Pompás időnk van! - kezdte a társalgást. - Végre kipihenem magam a hajóján, sütkérezem egy kicsit. Ön itt nagyszerűen érezheti magát.

- Bolond beszéd! Hát nem látja, hogy fogságban vagyok? Idekötöztek az árbochoz.

- De engem nem kötöztek hozzá! - felelte a légy, azzal fölrepült.

"No, megismertem a világot! - mondta magában keserűen a ganajtúró. - Hitvány és álnok a világ, mondhatom, az egyetlen tisztességes teremtmény én vagyok benne. Azért is ér annyi sorscsapás. Először az aranypatkót tagadják meg tőlem, aztán utálatos tiszta vásznon kell vesztegelnem, végül a nyakamba varrnak egy feleséget. Ha meg szétnézek a világban, hogy meglássam; mi módon a legokosabb élni, akkor egy emberkölyök egyszerűen megragad, összekötöz, és sorsomra hagy ezen a roppant vízen. S miközben én gályarabként hánykódom a tengeren, a császár lova aranypatkóit villogtatja. Ez bosszant a legjobban! Eh, aki bölcs, ne számítson megértésre a földön! Milyen tanulságos és kalandos az én életem folyása, mégis mi haszna, ha senki nem okul belőle? Bár a világ nem érdemli, hogy megismerje az élményekben gazdag életemet, hiszen még az aranypatkót is megtagadta tőlem! Bezzeg a császár lovának csak oda kellett tartania a patáját. Ha én kapom az aranypatkót, dísze-virága lehettem volna az istállónak. Most aztán se patkó, se istálló! Oda lett már minden!"

Mégsem lett oda. Egy csónakon fiatal lányok közeledtek a facipő hajó felé. Kihalászták a vízből, az egyik lány ollót vett elő a zsebéből, szép vigyázva elvágta a cérnaszál bilincset, tenyerére vette a ganajtúrót, s amikor kikötött a csónak, letette a fűbe.

- Eredj békességgel! Röpülj el, ha tudsz! - biztatgatta. - A szabadság a legnagyobb kincs.

Nem kellett sok biztatás a mi ganajtúrónknak. Beröpült egy nagy épület nyitott ablakán - akkor látta csak, hogy hazatalált szülőföldjére, a császár istállójába, ahol otthon voltak mind a ketten: ő is, meg az aranypatkós paripa is. Kimerülten roskadt a nemes paripa fekete selyem sörényére. Megkapaszkodott a szálaiban; mélázott egy darabig, s lassan erőre kapott.

- Itt ülök a császár legszebbik hátaslován, mint egy igazi lovas. Hopp, mi jutott eszembe! Pompás gondolat, s méghozzá igaz! Hogy is lehetett ez eddig homályos előttem? Hát mivel szolgálta meg ez a paripa az aranypatkót? A kovács is ezt kérdezte. Ugyan mivel? Bizony azzal, hogy én vagyok a lovasa!

Boldogság áradt el a lelkében, ahogy ezt végiggondolta.

"Utasember - tudós ember? - gondolta elégedetten. - Ha egy kicsit szétnézünk a világban, jobban kinyílik a szemünk!"

Az istállóablakon beszűrődött a napfény, éppen az ő páncélos hátán táncolt. - Mégsem olyan hitvány a világ! Csak okosan kell szemlélni! - vigasztalódott meg. Egy csapásra megszépült körülötte a világ, hiszen a császár legkedvesebb paripája azért kapott aranypatkót, mert ő lovagolja, ő, a ganajtúró!

Most pedig leszállok a lóról és elbeszélem atyámfiainak, mennyi megbecsülésben volt részem. Elmondom nekik, mi mindent tapasztaltam világjáró utamon, s tudtukra adom, hogy most már itthon maradok, míg a császár paripája el nem koptatja mind a négy aranypatkóját.