A holló
egyszer egy Gunah nevű széles folyam mentén járt. Látja ám, hogy a víz hátán
egy ház úszik lefelé a tengerbe. Ebben a házban éltek a lazacok. Abban az
időben ugyanis még minden lazac együtt élt. A házat úgy hívták, hogy a „Bőség
háza”.
A parton egy
másik ház állt, ebben egy férfi lakott. Volt ennek a férfinak egy vándorbotja,
mely be volt borítva a tintahal szívókorongjaival. A holló most odament ehhez a
férfihoz, és mindenáron kölcsön akarta kapni a botot. Ez azonban csak
fenyegetések révén sikerült neki, de végül mégiscsak a kezében volt a bot.
Szaladt a
vízpartra, a botot hegyével az úszó ház felé fordította úgy, hogy a másik végét
a partra fektette. A bot erre nagy sebesen nőni kezdett, egyre hosszabb és
hosszabb lett, míg végül a szívókorongok elérték a házat, és rátapadtak.
Megragadta erre a holló a bot másik végét, és húzni kezdte a házat a part felé,
de hiába! Erre rákiáltott a kövekre:
- He!
Mozduljatok már! Segítsetek!
A kövek
mozgolódni kezdtek, de nem hagyták el a helyüket. Így szólt erre a feldühödött
holló:
- Na, hát
akkor ezentúl heverjetek örökre mozdulatlanul a földön!
Ekkor a
parti fákhoz lépett, rázni kezdte őket, hogy jöjjenek segíteni. De a rázással
csak annyit ért el, hogy levelek hullottak alá a fákról. Mihelyt a levelek
földet értek, azonnal emberekké változtak, és mivel így az emberek levelekből
lettek, azóta is mindig hervadó levelek módjára kell meghalniuk.
A levelekből
lett emberek segítségével aztán sikerült a hollónak partra vontatni a vízben
úszó házat. Mikor a ház a partnak ütődött, beleugrott a holló, talált is benne
mindenféle fajta lazacot meg egyéb halat. Megparancsolta nekik, hogy ússzanak
fel a folyókban, melyeket ő teremtett, mégpedig úgy, hogy egy-egy folyót
egy-egy halfajta népesítsen be.