Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de
az Óperenciás-tengeren még innen, volt egyszer egy nyomorult szegény
özvegyasszony, akinek csak az a szerencséje volt, hogy csupán egyetlen gyermeke
született, egy fia; mert ha sok gyermeke lett volna, talán étlen-szomjan
kellett volna a nagy szegénység miatt elpusztulniok.
Amikor a fiú akkorára nőtt, hogy legénysorba jutott,
egy vasárnap halászni ment, hogy legalább aznap legyen mit enniök, ne kelljen
még azt a napot is étlen-szomjan ünnepelniük.
Halászott, halászott, addig halászott ott a víz
partján, míg valahogy egy kicsi, fényes halat nem fogott. Hej, kapta tüstént
nagy örömmel kézbe a halat, s uzsgyi el, szaladt haza, hogy az anyja teremtsen
belőle azonnal egy kis vasárnapi ebédet. De utána azért csak szaporán
visszament tovább halászgatni, hátha lenne még szerencséje.
Közben otthon a szegény asszony vette nagy örömmel a
kést, s neki a halnak, hogy felhasítsa. Hanem megszólal egyszer csak az a hal:
- Fel ne bonts, te szegény asszony, ha jót akarsz
magadnak is, fiadnak is!
- Jaj, kedves, szép halacskám, hát te beszélni is tudsz?
- mondta örömmel az asszony. - Dehogyis bántalak! Bár, bár... ámbátor... mit
együnk ebédre, ha nem téged, mikor még kenyerünk sincs?
- Ó, ha csak annyi a baj, ha csak azért akarsz
megölni, hogy megegyetek - mondja a halacska ‑, azon én segíthetek. Menj ki a
fiadhoz, s kívánj a hálójába, amennyi halat csak jónak látsz. Hanem engem tégy
be addig a párnák közé.
- Téged, a halacskát? Nem fulladsz meg ott?
- Bízd csak rám - mondta a kis hal -, s tedd, amire
kérlek.
Jól van, beteszi a halacskát a párnák közé, s megy az
asszony nagy ízibe ki a fiához. Mondja neki, hogyan járt a halacskával.
- Szép, szép, hogy beszélt az a halacska - mondja erre
a fiú -, de vajon igazat beszélt-e? Kipróbálhatjuk! Mi lenne, ha kívánnánk
kezdetnek csak egy félvékányi halat?
Még jóformán ki se szalasztja a száján a kívánságát a
fiú, hát már ott ugrál a hálójában egymás hátán a sok hal. Egy rántással
kiemelt egy jó félvékányit. Az anyja azonnal kötényébe szedte a sütni való szép
nagy halakat.
- Mára elég is - mondta a fiú.
Vállára vette a hálóját, s mentek haza mindketten,
nagy örvendezéssel.
Azt mondja a hal otthon a párnák alól, ahogy a fiú
anyja benyit a szobába:
- Na! Lelkem, öreganyám, hát meg van-e elégedve velem?
- Meg én, édes kicsi halacskám, nagyon is, hátha még
egy kis zsírom is volna, hogy kisüssem a halakat!
- Ejnye! Lelkem, öreganyám - elkezdi a hal -, hiszen
most már azt is csak kérnie kell: kérjen magának, amennyit akar. De aztán
igyekezzék hogy ebédelhessünk, mert én is már nagyon ehetném.
Na jó, az asszony épp csak odagondol magának egy jó
bödönre való zsírt. De jóformán még ki se gondolta, s máris ott volt egy
bödönke zsír az asztalon. Az asszony éppen meg akarta köszönni a kis hal
szívességét. Néz a párnák felé, s mit lát? A párnákon egy szép fiatal lány, de
olyan gyönyörűséges, hogy annál szebbet kívánni sem lehetett volna.
S már pattan is ki az ágyból, a szoba közepére.
- Haj! - csapta össze a két kezét az öregasszony nagy
ámulatában. De még a fia! Az még szólani se tudott, csak fényesedett a két
szeme a nagy bámulástól. Ez volna jó őneki feleségnek! Ezt kellene tüstént
megkérni, ha legalább egy hangot ki tudna kényszeríteni a torkán.
Hanem megszólal a szép kisasszony, s azt mondja:
- Csak egyet se bámulj, te szegény legény. Élek, itt
vagyok, s ha kellek, kellhetek, ha akarod, legyen úgy, hogy csak ásó-kapa s a
nagy harang síró szava válasszon el minket egymástól. Hívjál vendégséget, hadd
legyek a feleséged, mert te mentettél fel az átok alól!
- Haj, édes szentem, hogyne kellenél - mondta a fiú
nagy örömmel. Még jóllakni se tudott nagy örömében, csak kifordult rögtön a
házból, s ment összehívni a lakodalmi nagy vendégséget.
Kérdi a szép halleány, amint a fiú hazaért:
- Kiket hívtál meg?
Mondja a legény büszkén, hogy kiket: meghívta a
lagzira magát a királyt, az első úri cselédségével együtt.
- Ejnye, ejnye - mondja neheztelve a lány -, hát te
még nem tudod, hogy nagy urakkal nem jó egy tálból cseresznyét enni? Hát nem
tudtál inkább magadhoz való szegény embereket invitálni össze? Hanem, ha már
ennyiben van, csak meg ne bánd. Mert hogy férnek el ebben a füstös viskóban?
Hogy fogadjuk, hova ültetjük őket? No, de ezen még segíthetek!
Azzal kiment a lány az udvarra, s állított egy perc
alatt oda olyan nagy kacsalábon forgó, gyémántfoglalatú aranypalotát, hogy a
napra lehetett nézni, de arra szemvilágvesztés nélkül egyet se.
Na jó, rendes időben megérkezik a király a fő-fő
udvarnokaival. Látja nézi a lányt a király, s igen-igen megtetszett neki a szép
halkisasszony. Úgy odalett érte, hogy azt mondja nyomban a tudós tanácsadóinak:
- Már akárhogy s mint, akár istenes erővel, akár
ördögi praktikával, de nekem utat nyissatok arra, hogy ez a gyönyörűséges szép
fehérnép az enyém lehessen, mert én azt úgy megszerettem, hogy nekem e nélkül
a fehérnép nélkül többet nem élet az élet!
- Ó, felséges királyom - mondja egyik tanácsosa -,
ezen segíthetünk. Annál könnyebb sincs! Hívassa magához azt a fiút, s mondja
meg neki, hogy ha holnap reggelre a királyi palotával szemben levő erdőről
annyi öl fát nem vág, s azt ölbe rakva ki nem szárítja, amennyit a király
harmadmagával egy nap alatt ne tudjon számba venni, karóba kerül a feje.
Hát jó. Elmúlt a lakodalom, el egy nap. Hívatja
magához a király a fiút, s mondja a parancsot neki. Ezt s ezt kell holnapra
megtenned!
Megbúsul a fiú, hogy mit tegyen ő most?
Kérdi otthon a felesége, ugyan mi bánata van, hogy
olyan nagy búra hajtotta a fejét.
- Elég nagy az én bajom - mondja a fiú -, mert ma még
van életem, de holnap szervusz világ s vetett ágy - karóba kerül a fejem!
Többet nem is mondok.
De a felesége csak azért sem hagyott békét neki, s
addig faggatta míg a fiú el nem mondta, hogy mi az a nagy baj.
- Mondtam én, ugye - kezdi a halleány -, hogy nem jó
nagy urakkal egy tálból cseresznyét enni! Hanem ez már megvan. De ezen még
megpróbálok segíteni. Te csak feküdjél le. Reggelre meglátjuk, mi lesz belőle.
- A fiú lefeküdt, azzal a halleány meg kilépett az
ajtó elé. Megfújt gyorsan egy ezüstsípot. Hát egyszerre gyűlni kezdett ott az
udvaron annyi ördög, hogy a földnek nehéz volt tartani.
Azt mondja akkor a halleány:
- Azt parancsolom, hogy menjetek neki annak a
világnagy királyi erdőnek, s mind egy utolsó szálig levágjátok s ölbe rakjátok,
hadd legyen a királynak elég fája, ha fa kellett neki!
Még jóformán ki se mondotta a halleány a parancsot,
már dolgozott a sok ördög. S míg a lány egyet térült-fordult, mind egy utolsó
szálig levágták azt a világnagy erdőt, s a legutolsó forgácsig ölbe is rakták.
Akkor a halleány sorjába ráfuvingatott az ölfára, hogy a nyers hasábok
száradjanak ki.
Ahogy reggel lett, a király nagy kíváncsian pillantott
ki az ablakon, mi lett az erdejével. Amit látott, attól valósággal
megrökönyödött. Okolta a tanácsosokat is meg magát is, hogy miért nem adott más
parancsot. Mert erdő nincs, asszony sincs most!
Azt mondják a tanácsosok most a gyötrődő királynak:
egyet se törje rajta az eszét, az árt az egészségének! Hanem Most már csak
azért is karóba kerül a feje annak a senkinek! S azért is felséges királyné
lesz a halleány! De miképpen? Mondják erre a tanácsosok:
- Ki kell adni a parancsot, hogy azt az égig érő
kősziklát, ha holnap reggelig szét nem hányja a fiú, s a helyén szőlőhegyet nem
állít, hogy abból reggel a király szőlőt is egyék, a mustjából is igyék, karóba
kerül a paraszt feje!
Hát jó. Tüstént hívatja a király a fiút, s mondja neki
a kívánságát.
Búsult, búsult újból a fiú úgy, hogy majd belévakult.
Hanem azért most csak elmondta otthon a feleségének az egész dolgot, azzal,
bánja is ő már, legyen, ami lesz!
- Na! Látod - mondja a felesége -, mind így jár az,
aki nagyobbra vágyik annál, amit ér. Hanem már benne vagy. Csak feküdj le, s
aludjál reggelig, én megpróbálom ezt is eligazítani.
Estére kerülve kiment a halkisasszony a szikla alá.
Elővette az ezüstsípját, belefújt. Özönlött megint a sok ördög, hogy annyi
lett, mint egy országos nagy vásárban a ló meg a marha.
Mondja a lány:
- Azt parancsolom, hogy ezt a sziklát tüstént
széthányjátok, a helyét megtrágyázzátok, szőlővel beültessétek!
Jól van, alighogy kimondotta, s alig fordult rá
egyet-kettőt maga körül, már el is végezte az ördöghad az egész dolgot.
Most a halleány nekilátott maga a soroknak, s mind
rendre végigfuvintotta azokat. Hát mind megfogant, fürtöket termelt, s reggelre
meg is ért!
Költi reggel a felesége a fiút, hogy csak menjen ki a
szőlőbe, hozzon szőlőt, csináljon mustot a királynak.
Úgy is lett.
A király evett a szőlőből, ivott a mustból. S amennyit
vigasztalódott, hogy erdője helyett legalább szőlője van, legalább annyit
búsult, hogy az a szép fehérnép mégsem lesz az övé.
Hívatja ismét nagy nekibúsultan a tanácsosokat. Most
süssenek ki valami nehéz feladatot, de olyat, hogy abba igazán belebukjon az a
fiú.
- Uram király - mondják a tanácsosok -, ha már ennyibe
van, meg kell hívatni avval a mihaszna kicsodával holnap délre udvari ebédre az
Ég-Föld Szellemét. Ha nem hívja ide, fejét veszti.
Hívatja a király magához a fiút, s mondja, hogy mit
kell tennie, mert ha nem, karóba kerül a feje s varjaknak a teste.
Megrökönyödik erre a királyi parancsolatra a
büszkeségével annyi bajt szerzett legény úgy, hogy még hazafelé se nézett, csak
úgy maga elé vette az utat, s megindult árva fejével egyfelé, maga se tudta,
merrefelé. Ezer szerencséje, hogy meglátta a halkisasszony-felesége, amint
éppen a Küküllő hídja mellé ment volna nagy lógatott fejjel, onnan kiáltotta
vissza. Szomorú volt a fiú, de hát csak elmondta a felesége könyörgésére, hogy
milyen nagy baj van.
- Na - azt mondja akkor a halkisasszony-felesége -,
látod azt a göthös gebét? Nyergeld meg. Ülj a hátára, s bízd rá magad. Ahogy
akar, úgy menjen, ahol akar, hadd álljon!
Gondolja a fiú, megteszi ő most már ezt is, ha ez
kell, bár úgyis mindegy. El volt szánva a fiú, hogy megy majd, míg el nem éri
az Óperenciás-tengert, s oda beleöli magát.
Fel is ült menten a gebére, s útnak indult. Még nem is
ment olyan messze, amikor egyszerre nagyot csattan az ég, s erre megáll a gebe,
s hallatszik a szózat:
- Menj csak haza, szegény fiú, s mondd a te
királyodnak, hogy ott leszek holnap délre, udvari ebédre, de nekem olyan ebédet
adjon fel, akit nem én teremtettem, hanem ő állította elő a maga királyi
hatalmával!
A gebe akkor abból a helyből megfordult, s még aznap
estére a fiú megmondotta a királynak az égi üzenetet.
Másnapra kelve, újból megjelent az Ég-Föld Szelleme,
szólította a fiút, hogy együtt menjenek az udvari ebédre. Meg volt illetődve a
fiú, de együtt tartott a Szellemmel, kettesben állítottak be a királyhoz.
Volt ott nagy zavar, fejetlenség, jövés-menés, de
felterítve s ebédféle semmi.
Erre szó nélkül megfordult onnan az Ég-Föld Szelleme a
legénnyel együtt, s a jött úton nyomban vissza is indult.
Amikor egy darabig már elmentek, nagyot csattan az ég.
Azt mondja a Szellem a legénynek:
- Nézz csak vissza, mit látsz?
- Jaj - mondja a legény -, a palota eltűnt a föld
színéről. Helyén egy tó van, a tóban békák ugrálnak.
- Na - mondja akkor az Ég-Föld Szelleme -, azok a
békák ott a király és tanácsosai. Így bűnhődik minden felfuvalkodott,
rosszindulatú, nagyot akaró, gonosz ember. De vésd a fejedbe te is, most már
örökre, hogy kikhez tartozol, kikkel illik atyafiaskodnod.
Avval úgy eltűnt a Szellem, mintha ott se lett volna.
A legény meg hazament nagy örömmel, tanulsággal. S azt hiszem, máig se hívott
több királyt vendégül.