Egyszer egy
öregember maga elé hívta a három fiát.
- Vén vagyok
már - mondta -, érzem, közeleg a halálom. Pénzem nincs, de azért nem távozom
üres kézzel a világból. Egyikőtöknek hagyok egy kakast, a másik kap egy kaszát,
a harmadiké meg legyen ez a macska. Haszontalan jószágoknak látszanak, de csak
rajtatok áll, hogy szerencsét csináljatok velük. Keressetek olyan országot,
ahol az ilyesmit nem ismerik. Meglátjátok, egykettőre boldogultok velük.
Az öreg
ezután nemsokára meghalt. A testvérek illendően eltemették, aztán a legidősebb
azt mondta:
- Útnak
indulok, megpróbálom, mire megyek a kakasommal. Szegények vagyunk, legalább
addig is kevesebb kenyér fogy a háznál, amíg odajárok. Hóna alá vette az
örökségét, és nekivágott vele a világnak. De bármerre ment, mindenütt ismerték
a kakast. A városokban ott ült a tornyok tetején a szélkakas, csikorgott, s
ide-oda forgott a szélben; a falvakban meg úton-útfélen igazi, élő kakasok
kukorékoltak.
"No,
szegény jó édesapám, te aztán eltaláltad, hogyan csinálják a szerencsét!"
- gondolta magában a fiú, mikor már vagy a hetedik országot rótta, de még csak
ügyet sem vetettek sehol a kakasára.
Végül elért
a tengerhez, nagy bújában hajóra szállt, s eljutott egy távoli szigetre.
Alighogy a
partra lépett, összesereglett a város apraja-nagyja, mozdulni se lehetett a
kikötőben; mutogatták egymásnak, mi van a fiú hóna alatt, s egyre azt
kérdezték:
- Mi az? Mi
az?
- Kakas -
felelte a fiú:
- Hát az
mire jó? - faggatták tovább.
A fiú látta,
hogy itt még hírből sem ismerik a kakast; kiállt hát a főváros piacának a
kellős közepére, és elkezdte magasztalni a jószágát.
- Ide
nézzetek! Ez aztán a nemes állat! Rubinpíros koronája van, és sarkantyút hord,
mint egy vitéz. Ráadásul az időjósláshoz is ért. Hárma rikkant minden éjjel, és
jelenti, hány óra van; a harmadik rikkantás után fölkel a nap. Ha pedig nappal
szól, bizonyosak lehettek benne, hogy idő változás lesz.
Ámult-bámult
a nép, és fenn virrasztott egész éjjel, úgy leste nagy gyönyörűséggel, hogyan
jelenti harsány hangon a kakas kettőkor, négykor meg hatkor az időt. Mikor
aztán a harmadik kakasszó után fölkelt a nap, vége-hossza nem volt az
ujjongásnak, csodálkozásnak, lelkesedésnek.
- Meg kell
szereznünk ezt a csodaállatot! - mondták.
Küldöttséget
szerveztek, a fiú elébe vonultak, és megkérdezték, eladná-e a kakasát, és ha
igen, mennyiért.
- Annyi
aranyért, amennyit egy szamár elvisz a hátán - felelte a legény.
- No, az
igazán nem sok ilyen ritka kincsért! - mondták, és megadták neki, amit kért.
A két
kisebbik testvérnek leesett az álla, mikor a bátyjuk beállított az udvarba
arannyal megrakott szamarával.
A középső
rögtön kijelentette:
- Én is útra
kelek, hátha aratok valamit a kaszámmal!
Sok országot
bejárt, de akármerre járt, mindenütt ismerték már a kaszát. Szegény fiúnak
kezdett felkopni az álla és hervadni a reménysége. Bánatában ő is hajóra
szállt, s ő is eljutott egy távoli szigetre.
A kikötőben
jól megnézték, miféle furcsa holmit cipel a hátán, soha életükben nem láttak
még olyat; de hagyták, hadd menjen vele, amerre akar. A fiú nekivágott a
határnak. Éppen nyár eleje volt, aratásidő. Amerre csak nézett, mindenütt
tiszta búza ringott, simogatta az enyhe szél a bókoló kalászokat.
"Ha
másképpen nem boldogulok - gondolta a fiú -, beállok aratómunkásnak, legalább
megkeresem a kenyeremet."
Mikor a
búzamező végére ért, olyasmit látott, hogy elhűlt tőle. Ágyúkat vontattak a
tábla szélére, tüzérek sürögtek-forogtak, parancsok harsantak, aztán egyszerre
megdördültek az ágyúk, és iszonyatos zenebonával okádni kezdték a tüzes
golyókat.
A fiú
lesunyta a fejét, nehogy eltalálják, és egy golyó levigye a kobakját. Nézett
jobbra, nézett balra, kereste az ellenséget, de mert egy árva lelket nem látott
se közel, se távol a tüzéreken kívül, végül is a közelükbe óvakodott, s egy
fatörzs mögül odakiáltott az egyik katonának:
- Mi az,
koma, kitört a háború?
- Dehogy
tört! - bosszankodott a katona az ostoba kérdésen. - Nem látod, hogy aratunk?
No, most már
a fiú megértette, hogy ez itt így szokás: ha a gabona beérik, ágyúval akarják
levágatni. Csak hát az ilyesmi elég bizonytalan dolog. Az egyik lövés
magasabbra sikerült a kelleténél, a másik meg szár helyett a kalászt találta
el, s úgy szétszórta a magot, hogy mind kárba ment. S ráadásul a nagy lárma!
"Ha itt
a fél ország nem süket, hát senki!" - gondolta.
Megvárta,
míg tűzszünet lett, akkor előlépett a fa mögül, megfente a kaszáját, beállt a
táblába, és vágni kezdte a búzát.
Dőltek az
arany rendek; a mi emberünk csak úgy vágta szépen a gabonát, s közben
mosolygott a bajusza alatt, mert mire a harmadik rendet vágta, már ott tátotta
a száját az egész hadsereg a tábla szélén. Messziről fényes hintókban, pompás
paripákon jött a vezérkar megszemlélni, mi történik.
Megfújták a
trombitákat, a fiút tisztességgel odavezették a tábornok elé, és föltették neki
a kérdést, eladja-e csodálatos szerszámát, s ha igen, mennyiért.
- Egy jó
lóért meg annyi aranyért, amennyit elbír - felelte a fiú. Megadták neki
örömmel. Bezzeg csodálkoztak rajta otthon, amikor beállított a szerzeményével!
Csak a legkisebb testvérnek fájt a szíve: lám, a két bátyja mát gazdag, egyedül
őneki nincs semmije a macskáján kívül.
- Nekem
nincs itt tovább maradásom - mondta -, nem eszem a más kenyerét, én is
elindulok szerencsét próbálni!
A bátyjai
marasztalták, kérlelték, ne menjen, maradjanak együtt, ami az egyiké, az a
másiké is, megosztoznak testvériesen mindenen; de hiába, a legkisebbik fiút
csak nem lehetett jobb belátásra bírni.
- Én sem a
máséból akarok élni, hanem a saját szerencsémet akarom megcsinálni.
No, nem sok
kilátása volt rá, az egyszer biztos! Országról országra vándorolt, de mindenütt
annyi volt a macska, hogy még az útfélre is jutott belőlük. Ha városba vitt az
útja, ott sétáltak a tetőkön; ha falun ment át, ott szunyókáltak a konyha
küszöbén; ha meg falu és város közt a szabad határban járt, nem ott látta őket
egerészni a tarlókon?
Végül úgy
elbúsult, hogy már látni sem akarta ezt a világot, legszívesebben kivándorolt
volna belőle a macskájával. Utoljára is leült egy nagy kőre a tengerparton,
gondolta, beleveti a macskáját a hullámokba, aztán magát is elemészti bennük.
Hanem aztán mégis jobbat eszelt ki: hajóra szállt, addig utazott a tengeren,
ameddig a hajó vitte.
Mikor
kikötöttek, nekiindult a városnak, hátha talál valami munkát, amiből megélhet
maga is meg a macskája is. Ide is, oda is bekopogtatott a boldogtalan, de
mindenütt elutasították.
- Fölfogadni
valakit? Ugyan, hogy képzeled! Örülünk, ha nekünk magunknak marad egy falatka
kenyér!
Mikor már
vagy a hatodik helyen hallotta ugyanezt, s mindenütt csak kedvetlen, savanyú
arcokat látott, mintha az egész országot ecetbe mártották volna, nem állta meg
tovább, megkérdezte:
- De hát mi
bajotok van tulajdonképpen? Látom a nagy hombárokról, hogy bőven teremhet
gabonátok, az utcáitok tele vannak üzletekkel, a házaitok szépek, tágasak;
csupa vidámságnak kellene lennie, mégis olyan itt minden, mint egy temetésen.
Mi bánt hát?
- Az egerek!
- jajdultak fel. - Tönkretesznek az egerek: megeszik a gabonánkat, megrágják a
bútorunkat, aláfúrják a házainkat, még a végén odáig merészkednek, hogy minket
is megölnek. Nincs segítség, megemészt mindnyájunkat az egérveszedelem!
- Hát a
királyotok miért nem intézkedik? - kérdezte a fiú, s rákoppintott a macska
orrára, mert a cirmos már igen nyugtalankodott az egérszag miatt.
- A
királyunk! - legyintettek búsan. - Szegény királyunk egészen odavan, se
nappala, se éjjele; maholnap a saját palotájából is kikergetik az egerek.
A fiú megmutattatta
magának, merre visz az út a palotába, és jelentkezett a királynál a macskával.
- Uram
királyom, csak egy kegyet kérek tőled: engedd meg, hogy ma éjszaka itt háljak
az állatommal a palotádban, mégpedig abban a teremben, ahol a legtöbb az egér!
- Van az itt
bőven mindenütt! - sóhajtotta a király. De azért találtak mégis egy termet,
ahol még a szokottnál is több volt; oda bevitték a fiú vacsoráját, s rázárták
az ajtót. Az udvar meg, élén a királlyal, kivonult a szabad ég alá, mert meleg
nyár volt, s ott mégsem háborgatták őket úgy az egerek.
A fiú
megvacsorázott, de a macskának nem adott egy falatot sem, nehogy elverje az
éhét. Mikor jóllakott, kényelmesen lefeküdt, és útjára engedte a cirmost.
Reggel jön
az udvarmester, bekopogtat a fiúhoz, belép a terembe, és majd hanyatt vágódik a
meglepetéstől. A macska ott hever középütt, a pocakja, mint a duda, körülötte
pedig terítve a padló döglött egerekkel.
Az
udvarmester, ahogy magához tért, rohant a királyhoz elújságolni, mit látott. A
király fölsietett a palotába, és a tulajdon szemével is megbizonyosodott a
dologról. Azt sem tudta, hová legyen örömében, meghúzatta a harangokat, egész
országra szóló ünnepséget rendelt el, és rögtön meg akarta tenni a fiút
hercegnek.
Hanem az
elhárította a megtiszteltetést.
- Nem
kívánok én herceg lenni, haza akarok menni a falumba, de ha akarjátok, jó
pénzért nálatok hagyom az egérölőmet.
- És mit
kérsz érte? - tudakolta a király.
- Egy
öszvért, megrakva annyi arannyal, amennyit elbír.
- Ha csak
ilyen csekélység a szíved vágya! - mondta a király, és azonnal kiadta a
parancsot a kincstárnokának: rakják meg arannyal az ország legerősebb öszvérét,
s adják a fiúnak.
Így hát a
három testvér közül ő járt a legjobban, mert tudvalevő, hogy az öszvér mind a
szamárnál, mind a lónál jobban bírja a terhet.
És ezzel
vége is volna a mesének, ha a macska ott nem maradt volna a királyi palotában.
De ott maradt; igen jól érezte magát, és buzgón öldöste az egereket. Csak egy
baj volt: hogy a fiú elfelejtette meghagyni az udvarmesternek, hogy az egerek
mellé vizet is adjanak ám a macskának!
Mint már
mondtam, meleg nyár volt; a nagy munkában alaposan kimelegedett a cirmos, és
erősen megszomjazott. Abbahagyta hát egy kicsit a vadászást, fölszegte a fejét,
és nagyot kiáltott:
- Nyau!
Nyau!
Nosza,
megrettent a király, megrémült az egész udvari nép; hanyatt-homlok kiszaladtak
a palotából. Kint aztán nyomban tanácsot tartottak, meghányták-vetették, mit
tegyenek, és végül úgy döntöttek, követeket küldenek a macskához, fölszólítják,
hagyja el a palotát.
- Az
egereket megszoktuk már - mondta az udvarmester -, inkább emésszen meg az a
veszedelem, mint hogy egy ilyen rettenetes szörnyeteg zsarnokoskodjék rajtunk!
Igen ám, de
ki legyen a követ? Nem akadt az egész udvartartásban, aki önként vállalkozott
volna a kockázatos feladatra. Végül sorsot húztak, és a sor a király
főpohárnokára esett.
- Se
feleségem, se családom - mondta búsan a főpohárnok -, se asszony nem sirat, se
gyerek nem jajgat utánam, ha odaveszek; szívesen föláldozom életemet a te
nyugalmadért, uram királyom!
Azzal
kihúzta magát és peckesen, gyászosan, méltóságteljesen, mint aki a halálba
megy, fölvonult a palotába. Ott találta a macskát az egyik teremben, amint
éppen egy egeret pofozott nagy mérgesen. Mélyen meghajolt előtte, és annak
rendje és módja szerint átadta neki a nagytanács üzenetét:
A macska egy
kukkot sem értett az egészből; csak azt látta, hogy az ember nem hozott vizet;
hát nagy keservesen rányivákolt:
- Nya-u!
Nya-u!
A főpohárnok
soha életében nem hallott macskanyávogást; úgy értette, mintha az egérölő
fölháborodva azt felelné az üzenetre:
- Vagy úgy?
Vagy úgy?
Iszonyúan
megijedt, kihátrált az ajtón, aztán rohant le a kertbe a királyhoz, ahogy csak
öreg lábai bírták.
- Uram
királyom, nem akar kimenni! - rebegte.
- Hát ha
magától nem megy, kényszeríteni kell! - mondta kemény elszánással a király.
Ágyúkat
vontattak szembe a palotával, kihirdették az ostromállapotot, riadóra fúvatták
a kürtöket, aztán kiadták a parancsot a támadásra. Eldördültek az ágyúk, tüzet
fogott a tető, recsegve-ropogva égett a palota. A macska ijedten fülelt föl a
zenebonára, aztán mikor a tűz addig a teremig harapódzott, amelyikben ő cirmossága éppen az egereket öldökölte - se szó, se beszéd, kiugrott az
ablakon, és világgá szaladt.
Az ostrom
pedig tovább folyt, dörögtek a sortüzek, omlottak a falak, aztán mikor
elérkezettnek látszott rá az idő, a király parancsot adott a rohamra. A
gyalogság szuronyt szegezve benyomult a palotába, de bizony nem lelt benne
mást, mint egy halom füstölt egeret meg a nagy semmit.