Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Semmije nem
volt a világon a három fián meg a parányi házacskáján kívül.
Ezt a kis házat mind a három fiú szerette volna
örökségül kapni. Az apa azonban egyformán kedvelte mindegyik fiát; nem tudta,
mitévő legyen, hogy se meg ne rövidítse, se meg ne szomorítsa egyiküket sem.
Igaz, eladhatta volna a házát, és árát szétoszthatta volna a gyerekek közt, de
erre sehogyan sem tudta rászánni magát. Itt élt az apja, itt a nagyapja, sőt
még a déd- meg az ükapja is, tőlük örökölte ezt a hajlékot, azért ragaszkodott
annyira hozzá.
Addig-addig töprengett, míg végül egy jó gondolat
ötlött az eszébe.
- Próba szerencse, menjetek el világot látni - mondta
a fiúknak. - Tanuljatok valami jó mesterséget. Ha visszatértek, azé lesz a ház,
akinek a legjobb lesz a mesterműve.
A fiúk szívesen ráálltak a dologra.
- Én patkolókovács leszek - mondta a legidősebb.
- Én borbély - mondta a középső.
- Én meg vívómester - mondta a legkisebbik.
Kitűzték a napot, amikor ismét találkoznak a szülői
házban, aztán búcsút vettek az édesapjuktól, megölelték egymást, és ment ki-ki
a maga útjára. Mindegyik derék mestert talált és jól kitanult nála.
A kovácsnak az lett a dolga, hogy a király lovait
patkolja. Míg az üllő pengett, míg a vas szikrája hullott, s míg a patkót a ló
lábára fölverte százszor elmondta magában: "Most már semmi hiba nem lehet:
tiéd lesz a ház!"
A borbély reggeltől estig csupa előkelő urat
borotvált, s ahogy a habot verte, ahogy a borotvát fente, egyre csak azon járt
az esze, hogy a házat senki más nem kaphatja meg, csakis ő.
A harmadik fiú egy híres-neves vívóhoz került. Eleinte
meg-megtáncoltatták, de ő összeszorította a fogát, és egy percre se vesztette
el a bátorságát. "Ha egy-két vágástól megijedsz, sosem nyered el a
házat!" - biztatta magát, és meg is tanult mindent, amit abban a
mesterségben megtanulni lehetett.
Letelt a kiszabott idő; a testvérek hazatértek az
apjukhoz.
- Mesterek vagyunk mind a hárman - mondták -, de
hogyan mutathatnánk meg, mit tudunk?
Összeültek, és tanakodni kezdtek. Amint tanakszanak,
látják, egy nyúl üget feléjük a mezőn.
- No, ez éppen kapóra jön! - mondta a borbély. Kapta
hamar a tálat, szappant, ecsetet, szaporán habot vert, csak úgy futtában
beszappanozta és megborotválta a nyulat, mindössze a pofaszakállát hagyta meg.
- Ez már igen - mondta az apjuk -, ilyet még nem
láttam! Ha a másik kettő nem tesz túl rajtad, tiéd lesz a ház.
Nem sok idő múlva egy uraság robogott arra a hintóján.
- Ide nézzen, édesapám, mit tudok én! - kiáltotta a
kovács.
Kapta a szerszámait, a hintó után vetette magát, s
akárhogy vágtattak a lovak, mind leszedte róluk a régi patkót, s újat vert a
lábukra, csak úgy futtában.
- Derék legény vagy - dicsérte meg az apja -, látom,
te is jól érted a mesterségedet. Igazán nem tudom, melyiktek érdemli meg jobban
a házat: a bátyád vagy pedig te.
Kint álltak a ház előtt, s éppen megeredt az eső. A
legkisebbik fiú nem szólt semmit, csak kihúzta a kardját, és forgatni kezdte a
fejük fölött, olyan gyorsan, hogy egyetlen esőcsepp nem sok, annyi sem esett
rájuk. A zápor egyre jobban nekieredt, most már úgy zuhogott, mintha dézsából
öntenék; a fiú forgatta, forgatta a kardot, hogy csak úgy suhogott a levegőben;
ők meg álltak mellette, és olyan szárazak maradtak, mintha az eresz alá
húzódtak volna.
Mikor a zivatar elvonult, és a fiú leeresztette a
kardját, azt mondta az apjuk:
- Itt nincs vita, édes fiam: tiéd a ház.
Ez ellen a másik kettőnek sem lehetett szava.
De mert jó testvérek voltak, és szerették egymást,
együtt maradtak, ott űzte mindegyik a maga mesterségét a régi kis házban: a
kovács patkolt, a borbély borotvált, a vívómester pedig vívni tanította a
legényeket.
Így éltek békében, boldogan, míg meg nem haltak.