Az Egér az
Erdei Kocsma pultján ült, egy borral telt mogyoróhéjat tartott a kezében, és a
csillagokról mesélt.
A kalapját
akkor már kicsit félrecsapta, úgy látszik, többször is a mogyoróhéj fenekére
nézett, de a csillagokról valóban csodálatos dolgokat tudott.
„Honnan
ismerheti ez a csillagokat? - gondolkozott a Róka. - Még ha a Zsiráf mesélne,
az csak hagyján, ő sokkal közelebb van a csillagokhoz. De ez a vacak Egér!
Hiszen ez a fű közül sem látszik ki.” Meg is kérdezte:
- Honnan
tudod ilyen pontosan?
- Ne viccelj
- mondta csodálkozva az Egér -, te nem hallottál róla, hogy évekig laktam a
csillagokban?
- Ezt
hallanom kellett volna? - szégyenkezett a Róka, a többiek meg: a Mókus, a Borz,
a Nyest, a Menyét, az Őz, a Szarvas és valamennyien, akik ott voltak, kórusban
vágták rá, hogy: „Persze, te oktondi, de még mennyire hallanod kellett volna!”
A Róka behúzta a farkát, s csöndesen, nehogy a többiek meghallják, megkérdezte
a mellette ülő Borztól:
- Kitől
kellett volna hallanom?
- Ostoba,
hát magától az Egértől - mondta a tudatlanoknak kijáró fitymálással a Borz.
- Aha -
morgott a Róka, és összehúzott szemmel, sunyin nézett az Egérre.
Az Egér meg
kényelmes pózba vágta magát, mint aki éppen most jött bele a mesélésbe, és
éppen azt mondta:
- A
csillagokról jut eszembe...
Itt elakadt,
mert tekintete kitévedt az ablakon, s meglátta a csillagokat.
- Tyű, az
angyalát! - szaladt ki a száján, a hallgatóság meg zsongott-bongott, mesét
sürgetően kérdezgették:
- Mi jut
eszedbe a csillagokról?
- Az jut
eszembe - mondta olyan időhúzásféleképpen, jó lassan az Egér, és nem mondott
semmit, mert igazából az jutott eszébe, hogy Egérné őnagysága, a kedves
felesége megint veszekszik majd, hogy ilyen későn megy haza. - Az jut eszembe -
mondta még egyszer -, hogy nekem most egy fontos találkozóm van. Rohanok is. -
Lepattant a pultról, a Vaddisznónak intett, hogy a nyolc mogyoróhéjbort írja a
többi közé; a Vaddisznó volt ugyanis a kocsmáros.
Útközben
eszébe jutott, valami ajándékot kellene vinnie a feleségének, hátha akkor nem
csap patáliát. Meglátott a bokrok között egy harangvirágot, odavágtatott,
letépte, és a hóna alá csapta.
Már indulni
akart vissza az útra, amikor nyöszörgést hallott a sűrűből.
„Hát ez meg
mi lehet?” - töprengett, s megindult a hang felé. Egyszer csak közvetlenül a
lába elől hallja a nyöszörgést, lenéz.
- Nicsak -
mondta -, egy farkasverem. - Egyúttal észrevette a Farkast is. Ott kucorgott a
verem sarkában, még a sötétben is látszott, hogy folynak a könnyei. Ő
nyöszörgött.
- Hát te?
Rálépett valaki a lábodra? - kérdezte az Egér.
- Csak
gúnyolódj, te gazember - nyögte a Farkas -, most megteheted, amikor így
megjártam!
- De hát én
igazán nem gúnyolódom - mondta az Egér -, csak éppen nem értem, miért
nyöszörögsz. Talán beteg vagy?
- Vak vagy
te? - dühöngött a Farkas.
-
Ellenkezőleg! Nagyon is jó szemem van. Öt kilométerről meglátom a Szúnyogot
esti szürkületben.
- Hát akkor
talán engem is látsz most.
- Persze -
mondta az Egér -, lemásztál ide, s most nyöszörögsz.
- Lemásztam,
lemásztam! Nem vagy eszednél! Majd bolond lennék farkasverembe mászni.
Beleestem, kiskomám, beleestem. És most végem - tette hozzá szomorúan, s
nekikezdett bömbölni újra.
- Mit
ordítasz!? - szólt le bosszús hangon az Egér. - Miért nem mászol ki?
- Innen? -
nevetett keserűen a Farkas. - Innen aztán senki nem tudna kimászni. Nézd meg,
milyen magas a verem fala!
- Mit nézzek
rajta, láttam már többször is - mondta fitymálóan az Egér -, le is mértem, öt
méter hosszú az egész. Semmiség.
- Mikor
láttad? - kérdezte gyanakodva a Farkas.
- Hát amikor
beugrottam megnézni, milyen az alja.
-
Beugrottál?
- Világos -
mondta az Egér -, különben hogyan néztem volna meg, hogy milyen az alja!
- És hogyan
jöttél ki?
- Nevetséges
kérdés. Hát kiugrottam.
- Te innen
kiugrottál?
- Mint a
pinty! - mondta az Egér. - Igaz, hogy egész életemben sportoltam, kétszer is
megnyertem az erdei futóversenyt, neked meg csak arra volt eszed, hogy
teletömd a bendőd. De talán neked is sikerül. Javadra szolgál, hogy kicsivel
magasabb vagy, mint én.
A Farkas
erre vadul ugrálni kezdett, de a veremfal felénél alig jutott magasabbra.
- Állj meg,
vándor! - szólt rá az Egér. - Nem ilyen hűbelebalázs módjára kell csinálni.
Először is bemelegítésképpen fussál öt kört, aztán amilyen hosszan a verem
engedi, fuss neki, és teljes erőből ugorj egyet. Ha elsőre nem sikerül, pihenj
kicsit, és próbáld meg másodszor is. Nekem is csak ötödszörre sikerült.
- Jobb
lenne, ha lejönnél és megmutatnád - morgott a Farkas.
- Arra,
sajnos, nincs időm, már így is elkéstem - mondta sietve az Egér -, de ha még
holnap is itt leszel, lejövök, és megmutatom, hogyan kell. Hát akkor jó
éjszakát. Tehát ne felejtsd! Ugrás, pihenés, ugrás.
Ezzel
elment, de esze ágában sem volt hazamenni. Az egyik fa tövébe húzódott, figyelt
a verem felé. Futó léptek zaját hallotta - aha, gondolta, most futja az öt kört.
Kicsivel később huppanás, csusszanás, puffanás. Hát ez nem sikerült -
szomorkodott az Egér. Harmadszorra aztán a két első lábával elkapta a Farkas a
verem peremét. Akkor már semmiség volt kijönni.
„Na lám,
csak ugrálni kell - örült az Egér, aztán azonnal bosszankodni kezdett: - Ejnye
- mondta magában -, hazudhattam volna azt is, hogy már második ugrásra
kijöttem, most majd hetvenkedni fog ez a Farkas, hogy neki harmadszorra
sikerült, ami nekem csak ötödszörre.”
A Farkas
azonban kint volt a veremből.
Az Egér
megint a hóna alá csapta a harangvirágot, és elindult hazafelé. De ezen az
estén nem kedvezett neki a szerencse, már ami a hazaérkezést illeti, mert az
egyik kanyarban, mikor éppen fütyörészni kezdett, fölordított valaki:
- Jaj, de
megijedtem!
Az Egér megrémült,
beugrott egy lapulevél alá, és onnan kérdezte:
- Kitől
ijedtél meg?
- Tőled -
válaszolta elcsukló hangon az ismeretlen. Az Egér azonnal előmászott a
lapulevél alól, kidüllesztette a mellét.
- Hát azt
nem csodálom - mondta -, egyszer egy elefántot is halálra ijesztettem. Eléggé
félelmetes külsőm van. Te ki vagy?
- Én vagyok
- mondta a Kos, és előóvakodott egy galagonyabokor mögül. - És a te külsőd nem
is félelmetes, csak azt hittem, hogy a Róka jön. Ő szokott így fütyörészni.
Az Egeret
lehangolta, hogy a Kos nem találja félelmetesnek a külsejét, s csak a jó modor
kedvéért kérdezte meg:
- Miért
félsz a Rókától?
- Mert meg
akart verni. Már egy hete bujkálok előle - szepegte a Kos. - Te is tudod, hogy
milyen erős, és milyen veszedelmes fogsora van.
- Hát amit a
fogáról mondtál, az igaz, bár az ő fogai feleannyit sem érnek, mint az enyémek
- mondta az Egér, és a mutatóujja körmével megpöngette hegyes fogait -, de hogy
erős, hm, nevetséges. Én sokkal kisebb vagyok, de a múltkor úgy meghupáltam,
hogy azóta messze elkerül.
- Mit
csináltál vele?
- Nem
érted?! Meghupáltam.
- Az mit
jelent? - kérdezte ijedten a Kos.
- Hát azt,
hogy megvertem.
- Te a
Rókát?!
- Én hát!
Mit csodálkozol ezen? Úgy kezdődött, hogy szemtelenkedett velem a Macska,
kénytelen voltam móresra tanítani.
- Mire
tanítani?
- Móresra.
- Az mi?
- Hát Kos
létedre elég alacsony műveltségű vagy - mérgelődött az Egér. - Az is azt
jelenti, hogy megvertem, és nehogy megkérdezd csodálkozó pofával, hogy „te a
Macskát?”, igenis, én a Macskát. És amikor már éppen hordta az irháját,
azazhogy látom, ezt se érted, szóval, amikor már menekült, kitéptem emlékül a
bajuszából két szálat. Éppen a kalapom mellé akartam tűzni, amikor odajött a
Róka, és azt mondta: „Ide a bajuszt!” - és már kapta is ki a kezemből.
Fölugrottam, és két akkora pofont adtam neki, hogy még én is hallottam, hogy
cseng tőle a füle.
- Te is
hallottad? - szólt közbe a Kos.
- Világos -
mondta az Egér -, a jobb füle mélyen, a bal magasan csengett, és utána még
fültövön is pöcköltem. Te még olyat nem láttál, hogy futott! Ámbár a te
helyedben csak másodszor adnám neki a pofont, először oldalbaöklelném ezekkel a
rémületes szarvakkal.
- Jaj, hol
látsz rémületes szarvakat? - riadt meg a Kos.
- A fejeden
- mondta az Egér. - Mutasd csak!
A Kosnak
egészen a földig kellett hajolnia, hogy az Egér megtapogathassa a szarvát.
- Tényleg
rémületes? - kérdezte reménykedve.
- Mi az
hogy! - mondta az Egér. - Olyan szarvad van, mint a bivalynak. Ezzel a szarvval
egy regiment rókát is el tudsz kergetni.
- Gondolod?
- kérdezte kissé bátrabban a Kos.
Ebben a
pillanatban az Egér surranó neszre lett figyelmes. Jó füle volt, azonnal tudta:
jön a Róka.
- Na, akkor
én rohanok is - mondta -, mert elkésem.
- Maradj még
egy kicsit - kérlelte a Kos.
- Nem lehet
- mondta futtában az Egér.
- Legalább
azt mondd meg, mi lett a Macska két szál bajszával!
- A fiamnak
adtam, hegedűhúrnak! - kiabált vissza az Egér, s már el is bújt egy vakondtúrás
mögé, mert a Róka kilépett a tisztásra.
- Na végre,
megvagy, te pernahajder - mondta a Kosnak -, most aztán majd móresra tanítlak!
- Azaz
meghupálsz? - kérdezte hetykén a Kos.
- Így is
mondhatjuk - felelte a Róka, és felhúzta a bokszkesztyűjét.
- És ha
szabad érdeklődnöm, miért? - kérdezte a Kos.
- Mert
különben elfelejted, hogy én vagyok a Róka, és tőlem félned kell! Megértettük?
- nagyképűsködött a Róka, és lépett egyet a Kos felé. A Kos se volt rest,
nekilendült, oldalba öklelte a meglepett Rókát, és két jókora pofont lekent
neki. A Róka elszédült az ütéstől, és egy fának tántorodott.
- Úgy
látszik, rosszabb hallásom van, mint az Egérnek - mondta a Kos -, a
fülcsengésedet nem hallom. És most jól teszed, ha elhordod az irhád, mert ha
fültövön is pöcköllek, mint a múltkor az Egér, akkor két hétig nyomod az ágyat.
A Róka
villámgyorsan elhordta magát. „Biztos megbolondult ez a Kos - gondolta magában
-, miféle Egérről beszél? Biztos azért mert ellenállni, mert megbolondult. Még
hogy Egér! Hacsak nem az az Egér bolondította meg, amelyik a csillagokban
lakott.” A Róka megállt egy pillanatra. Mégiscsak lehet ebben valami igazság,
ez az Egér talán mégis a csillagokban lakott.
Az Egér
közben elégedetten fölkászálódott a vakondtúrás mellől, fölkapta a
harangvirágot, s végre baj nélkül hazaért. Még csak az előszobában volt, már
hallotta, hogy kiabál a felesége:
- Most kell
hazajönni, te egerek szégyene! Rég kihűlt a vacsora, már a mentőknek is
telefonáltam, azt hittem, elütött egy elefánt, vagy elkapott a macska.
- Mit
kiabálsz - mondta az Egér -, dolgom volt! Meg kellett mentenem a Farkast meg a
Kost. Nélkülem elpusztultak volna.
- Hazudsz,
hazudsz - kiabált magából kikelve Egérné -, mást se tudsz, csak hazudni! Te
vagy a világ leghazudósabb egere!
- Az
meglehet - mondta mosolyogva az Egér, és átnyújtotta feleségének a sok vihart
látott harangvirágot.