Nem volt
nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon
nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem
úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra
nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak,
bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az
elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.
Hát ilyen
csúnya voltam.
Vagy tán még
annál is csúnyább.
Úgy
szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh,
emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya?
Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?
Két zenész
lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi.
Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.
Rácegresi
azt mondta nekem:
- Csúnya
vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is
felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.
De én nem jó
akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam,
epéskedtem.
Pácegresi
meg azt mondta:
- Olyan
randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny
varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.
- De amikor
olyan szépen énekel - mondtam neki.
Pácegresi
legyintett.
- Álnok ének
az - mondta. - Így csalja tőrbe az áldozatait.
Ez a hétfejű
szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert
Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás
Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön
kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen
énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el
engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban.
Elhatároztam, hogy megölöm.
- Ez az
egyetlen lehetőség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott
furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se
volt rajta.
Ettől kezdve
mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet
ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön
baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal,
vérrel, vencsellővel.
Meg is
erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával,
péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
- Megöllek,
gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.
A talpam
alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem
felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az
ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit
nekem föld!
Hajnaltájt
értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott
aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.
Nosza,
nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét - mintha egy húr pattant volna el,
földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám
tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok
szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata.
Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a
karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel,
vencsellővel.
Lehullt a
harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.
A negyedik
is - aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt.
Az ötödik is
- felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.
A hatodikat
nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt
meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban...
De akkor,
jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a
mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És
azt kérdezte tőlem:
- Mit
vétettem én neked, ember fia?
- Megölhetsz
- mondtam neki -, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert
ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.
Fölpillantottam,
megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az
arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek
szépsége - ilyen volt az arca.
- Te bolond,
te bolond - mondta kedvesen.
Megcsókolt
jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.
Ez nem öl
meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És
már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!
Elengedett.
A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem
hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
Térdre estem
előtte.
- Nem
érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed
levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!
Rázta a
fejét, hogy nem lehet. Mosolygott.
Ekkor kelt
föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam
megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.
Mi lesz, ha
ez az egy feje is elvész?
- Engedd
meg, hogy a testőröd legyek, engedd meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.
Bólintott.
Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott
maradtam a tündért vigyázni.
Őrzöm őt ma
is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel,
vencsellővel.
Ne is
próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.
Mert egy
bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát
mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal,
vérrel, vencsellővel. És szeretettel.