Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren
is túl, volt egy szegény ember. Volt annak három fia. Egyszer a király
kihirdette az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyat tud
mondani, amit ő el nem hisz.
Meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, akit
Péternek hívtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz. Megmondja egy szolgának,
hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a
legény, de nem szólt senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént
azt a legényt.
Mert akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda
nagy úr megfordult a király előtt, mint a csillag az égen, mint a fűszál a
réten - s mind a királykisasszonyt akarta elvenni. De biz ott egy se tudott
olyat mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát Péter a királyhoz,
köszön neki:
- Jó napot adjon isten, király uram!
- Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?
- Én bizony házasodni akarok, uram király!
- Jól van, fiam, hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
- Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy. Van
háza az apámnak, meg egy kis földje is.
- Elhiszem, fiam - mondja a király.
- Aztán meg van három darab marhánk is.
- Azt is elhiszem.
- Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az
udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.
- Elhiszem.
- Egyszer azt mondja az apánk: „Fiaim! hordjátok ki
ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.”
- Elhiszem.
- Mink aztán kihordtuk a trágyát, három hétig, két
kocsin.
- Elhiszem.
- Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk ki mind
egy szálig.
- Elhiszem.
- Mikor ez is megvolt, hazamentem, megmondtam az
apámnak.
- Elhiszem.
- Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb
testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.
- Elhiszem.
- Aztán megfogtuk a szomszédunk földjének a négy
sarkát, mint az asztalterítőt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre
fordítottuk.
- Elhiszem.
- Azután a földünket teleszórtuk fűmaggal.
- Elhiszem.
- Aztán olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott
olyat, ki nem.
- Elhiszem.
- Az apám aztán sajnálta kivágatni a gyönyörű fákat:
hát vett egy falka disznót.
- Elhiszem.
- Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak!
- Hazudsz! Akasztófára...! - Hanem a királynak
hirtelen eszébe jutott a fogadása. Mit tehetett, rögtön papot, jegyzőt
hívatott, a szegény ember fiával összeadta a lányát. Csaptak akkora lakodalmat,
hogy hét országra szólt a híre. Még az árva gyerekeknek is akkora kalácsot
adtak a kezükbe, mint a karom; volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való
lé!
Gallér híján köpönyeg,
Hazudtam, mert volt kinek.
Hazudtam, mert volt kinek.