MESE HÉT KÉPBEN
ELSŐ MESE
egy tükörről és cserepeiről
egy tükörről és cserepeiről
Hallgassátok csak! Már kezdjük is a mesét. Mire a
végére érünk, többet tudunk majd, mint most, az elején. Volt egyszer egy gonosz
manó. Gonosznál is gonoszabb volt; maga az ördög. Egy nap veszett jókedve
támadt, mert olyan tükröt sikerült csiszolnia, amely elé ha szépet és jót
tartottak, semmivé vált a lapján, a haszontalan és rút dolgokat pedig erősen
felnagyítva és kidomborítva verte vissza. A legszebb zöldellő tájakat főtt
spenótnak mutatta, a legjobb embereket fertelmes arcúaknak ábrázolta, vagy úgy,
mintha tótágast állnának; az arcok úgy eltorzultak, hogy senki rájuk nem
ismerhetett; akinek egy szeplőcske aranylott az arcán, az bizonyosan ragyás
képűnek látta magát a tükörben. - Ugyan tréfás holmi! - dörzsölte a kezét az
ördög. Ha istenes, jámbor gondolatokba merült ember tekintett a tükörbe,
vigyorgó, torz pofának mutatta a tükör - örülhetett a gonosz ördög!
Bűvészinasai - mert bűvésziskolája is volt az ördögnek! - csodát emlegettek,
azt mondták, végre híven megláthatja mindenki, milyenek az emberek. Elvitték a
tükröt a világ minden tájára, s végül már nem volt ország, nem volt ember,
akinek torzképét vissza ne verte volna a gonosz tükör. Akkor az égbe akartak
felrepülni a tükörrel. Hanem egyszer csak kicsúszott a kezükből, s lezuhant a
földre, ahol millió meg billió cserépre törött szét. Ebből pedig még az eddiginél
is nagyobb baj kerekedett. Mert a tükör némelyik darabja alig volt nagyobb egy
homokszemcsénél; ezek a parányi szilánkok szétrepültek az egész világon, s
akinek ilyen kis szilánk a szemébe került, az mindennek a fonákját látta, mert
a tükör minden csepp darabjának ugyanolyan gonosz ereje volt, mint az egész
tükörnek. Másoknak a szívébe fúródott egy kis tükörcserép, s az volt a
legrettenetesebb, mert a szív jéggé fagyott tőle. Voltak akkora tükördarabok
is, hogy ablakrámába illeszthették, de ebből az ablakból nem volt tanácsos az
arra haladó barátokat nézni; némelyik darabból szemüveget készítettek, s
ugyancsak nehéz volt az ilyen szemüvegen keresztül helyesen és igazságosan
ítélni meg a dolgokat. Az ördög úgy nevetett, hogy a hasa rengett belé, csiklandozta
a pompás ötlet. A levegőben még szállingóztak a széttört tükör porszemnyi
szilánkjai. No, majd mindjárt többet hallunk róla.
Benn, a nagyváros szívében, ahol olyan sok a ház meg
az ember, szűken vannak hely dolgában, s a legtöbb embernek nincs kertje,
beérik hát a cserépbe ültetett virágoskerttel. Volt a városban két szegény
kisgyerek, akiknek mégis nagyobb kertjük volt egy cserépnyinél. Nem voltak
testvérek, de éppen úgy szerették egymást, mintha azok lettek volna. Szüleik
szemközt laktak egymással, egy-egy padlásszobában, ahol két szomszédház teteje
majdnem összeér, s a tető alatt ereszcsatorna húzódik. A két padlásszoba ablaka
a tetőre nyílt, csak az ereszt kellett átlépni, hogy az egyik ablaktól a másikig
jusson az ember.
Mindkettőjük szülei földdel tömött faládát állítottak
az ablakukba, abban zöldségfélét nevelgettek, még rózsát is; mindegyik ládában
virágzott egy kis rózsatő, szépen cseperedett mind a kettő. A gyerekek
szüleinek aztán az jutott eszébe, hogy a két faládát keresztbe fektethetik az
ereszcsatorna fölött egyik ablaktól a másikig. Meg is tették, olyan volt,
mintha két virágzó sövény kötné össze a két kis padlásablakot. Borsóindák
csüggtek mélyre a két ládából, a két rózsatő hosszú ágai körülfonták az
ablakokat, koronájuk egymáshoz hajolt; virágokkal meg levelekkel pompázó
diadalkapuhoz hasonlítottak. A faládák igen magasan voltak, a gyerekek nem
mászhattak fel oda, de szüleik megengedték nekik, hogy átvihessék egymáshoz kis
zsámolyukat, s a rózsafák árnyékában kedvükre játszhassanak.
Persze télen szó sem lehetett erről a mulatságról. Az
ablakokat néha sűrűn belepte a jégvirág, de a gyerekek ilyenkor rézpénzt
melegítettek a kályha oldalán, és a jeges üvegre nyomták. Szép kis kerek
ablakot olvasztottak rajta, rátapasztották fél szemüket, s átkukucskáltak
egymáshoz a kisfiú meg a kislány. A fiúcskának Kay volt a neve, a leánykának
Gerda. Nyáridőben egy ugrással ott teremhettek egymásnál, télen nehezebb volt:
sok-sok lépcső lefelé, aztán sok-sok lépcső felfelé. Kint pedig hideg volt,
kavargott a hó.
- Rajzanak már a fehér méhek! - mondta a kisfiú
nagyanyja.
- Királynőjük is van? - kérdezte Kay, mert tudta, hogy
az igazi méheknek van.
- Hogyne volna! - felelte a nagyanyja. - Ott repül,
ahol a legsűrűbben rajzanak a hópihék. Ő a legnagyobb; soha nem pihen meg a
földön, felrepül újra meg újra az ólomszínű felhők közé. Téli éjeken néha
átsuhan a város utcái felett, s benéz az ablakokon, olyankor festi azokat a
csodálatos jégvirágokat az üvegekre.
- Igen, a mienkre is festett - mondta egyszerre a két
gyerek, s most már látták, hogy igaz a mese.
- Ide is bejöhetne a Hókirálynő? - kérdezte a kislány.
- Jönne csak! - kiáltotta a kisfiú. - Ráültetném a
meleg kályhára, s egyszerre elolvadna.
De a nagyanyja megsimogatta a haját, s új mesébe
kezdett.
Este, amikor a kis Kay lefekvéshez készülődött,
gondolt egyet, fölkapaszkodott az ablak előtt álló székre, és kikukucskált a
befagyott üveg kerek kis ablakán; odakinn gyéren szállingóztak a hópihék, s az
egyik, a legnagyobbik, odalibbent a virágláda szélére. Ott megült aztán nőni
kezdett, nőttön-nőtt, végül sudár hajadon lett belőle; finom fehér fátyolruhája
pehelycsillagok millióiból volt összeszőve. Szép volt és törékeny; tündöklő
fehér jég volt a teste, mégis élő, eleven; a szeme úgy sugárzott, mint az ég csillaga,
de nyugtalan és tétova volt a tekintete. Az ablak felé bólintott, és intett a
kezével. A kisfiú rémülten szökkent le a székről, s akkor úgy látta, mintha egy
nagy, fehér madár suhant volna el az ablak előtt.
Verőfényes, csikorgó hideg nap virradt, de aztán
megjött az olvadás; elközelgett a tavasz, kisütött a nap, fű zsendült a
mezőkön, fészket raktak a fecskék, az emberek kitárták az ablakokat, s a két jó
pajtás megint kiült kiskertjébe ott fönn, a két padlásszoba előtt.
Soha olyan szépen nem virult a két rózsatő, mint ezen
a nyáron; a kislány egy dalt tanult a rózsáktól, s amikor énekelte, mindig a
maga rózsáira gondolt; megtanította kis pajtásának is, s attól fogva együtt
énekelték:
Rózsa nyílik, szirma hull az ágra.
kicsi Jézus, látunk nemsokára!
kicsi Jézus, látunk nemsokára!
Fogták egymás kezét, megcsókolták a rózsatő valamennyi
virágát, felnéztek a sugaras égre, s úgy énekeltek a magasság felé, mintha a
kicsi Jézus odafönn üldögélne. Milyen csodálatosan szép nyár volt az; milyen
jólesett az üde rózsaágak alatt hűsölni, amelyekről soha le nem fogyott a
virág.
Kay és Gerda kinn ültek a csöppnyi kertjükben, és
állatokat meg madarakat nézegettek egy nagy képeskönyvben. A nagy toronyban
éppen elkondították az ötöt, mikor Kay felkiáltott:
- Jaj, milyen nyilallást érzek a szívemben! A szememet
is szúrja valami. - Gerda hevesen átölelte a nyakát, Kay hunyorgott, pislogott,
de a kislány nem látott a szemében semmit.
- Azt hiszem, már nincs benne - mondta Kay. Pedig
bizony benne volt. A földre zuhant varázstükör egy parányi szilánkja volt,
amely - emlékszünk még rá? - kicsivé zsugorított vagy eltorzított minden szépet
és jót, a rosszat és gonoszat pedig felnagyította, és kidomborította az apró
hibákat mindenben és mindenkiben. A szegény kisfiúnak éppen a szívébe fúródott
egy ilyen gonosz kis szilánk. Nemsokára jéggé fagyasztja a szívét. Fájdalmat
már nem érzett, de a szilánk ott volt a szívében.
- Mit bőgsz? - förmedt a kislányra. - Hogy elcsúfít a
sírás! Ne sírj, hát semmi bajom! Pfuj! - kiáltott fel hirtelen. - Azt a rózsát
ott féreg rágta! Ez meg milyen görbén nőtt! Milyen csúnya is ez a rózsatő!
Akárcsak ez a korhadt láda, amelybe ültették. - Durván belerúgott a faládába,
aztán leszakította a két rózsát.
- Mit csinálsz, Kay? - kiáltotta ijedten a kis Gerda,
s amikor Kay látta a kislány rémületét, még egy rózsát leszakított, otthagyta
kedves kis pajtását, s beugrott padlásszobájuk ablakán.
Később, amikor Gerda átvitte neki a képeskönyvet,
kicsúfolta; s azt mondta, hogy pólyásoknak való; ha a nagyanyja mesélt neki,
minduntalan közbevágott, kötekedett vele, máskor meg utána osont, szemüveget
biggyesztett az orrára, s éppen úgy tett-vett és beszélt, mint a nagyanyja.
Pompásan utánozta az öregasszonyt, sokat nevettek rajta az emberek. Hamarosan
az utca minden lakójának beszédét és járását utánozni tudta. Kay felfedezte és
kifigurázta minden furcsaságukat és rútságukat, s az emberek nem győzték
csodálni: milyen éles szemű, eszes fiú!
Pedig az üvegszilánk tette élessé a szemét, a szívét
meg a másik üvegszilánk fagyasztotta jéggé, ezért kötekedett még a kis Gerdával
is, aki pedig egész lelkéből szerette.
Egészen új játékot eszelt ki, olyanokat, amelyekben a
legfőbb szerepe az értelemnek volt. Egy téli napon, amikor heves szél kavarta a
hópelyheket, egy jókora nagyítólencsét vitt ki a szabadba, és kék kabátja
csücskével felfogta a pelyheket.
- Nézd a nagyítón át, Gerda, milyen érdekes! -
mutatott a pihékre; csakugyan: a pelyhek csodálatosan nagyok voltak, akkorák,
mint egy-egy különös virág vagy tízágú csillag; gyönyörűség volt a szemnek. -
Milyen művészi a rajzuk! Mennyivel érdekesebbek, mint az igazi virágok!
Tökéletesek, minden szirmuk szabályos. Kár, hogy elolvadnak.
Nemsokára vastag kesztyűben, szánkóval a hátán lépett
az utcára. Gerdának a fülébe kiáltotta: - Megengedték, hogy a nagy téren szánkózzam,
ahol a többi fiú! - és már ott se volt.
Azon a téren a legvakmerőbb fiúk hancúroztak; sokszor
a parasztszekerek saroglyájához kötötték a szánkójukat, s jó darabon húzatták
magukat. Most is éppen ezzel mulatoztak. Amikor a legvígabban voltak, egy fehérre
festett, nagy szán repült feléjük; bolyhos fehér prémbe burkolózott, fehér
prémsapkás alak ült a bakján. A szán kétszer megkerülte a nagy teret, és Kay
gyorsan hozzákötötte kis szánkóját. A fehér szán egyre gyorsabban száguldott
vele, bekanyarodott a legközelebbi utcába; a szán kocsisa hátrafordult,
nyájasan íntett Kaynak, s annak úgy tetszett, mintha már régóta ismerné.
Valahányszor el akarta oldani kis szánkóját, marasztalóan intett neki, és Kay
tovább húzatta magát; végül kiértek a város kapuján. Ott olyan sűrűn kavargott
a hó, hogy a fiú nem látott tovább az orránál, de a szán csak röpült; Kay nagy
sietve eloldotta a kötelet, de hiába, nem tudott szabadulni, mert a kis szánkó
mintha odatapadt volna a nagyhoz, s úgy száguldott a nyomában, mint a szélvész.
Kay segítségért kiáltott, de nem hallotta meg senki; szakadt a hó, iramlott a
szán, s néha nagyokat ugrott, mintha sövényeken, árkokon kellett volna
átrepülnie.
Egyre nagyobb hópelyhek kavarogtak körülötte; akkorák
voltak már, mint egy-egy fehér madár. Hirtelen felröppentek a szán útjából, a
szán megállt, s a bakon ülő alak felemelkedett. Bundája, sapkája csupa hó volt;
Kay csak most látta, hogy asszonyféle, ragyogó fehér testű, karcsú, sudár
teremtés: a Hókirálynő maga.
- Jó darab utat megtettünk! - szólalt meg a
Hókirálynő. - De úgy látom, fázol. Bújj bele a medvebundámba! - Maga mellé
ültette Kayt a szán bakjára, beletakargatta a bundájába, s a fiú úgy érezte,
mintha nyakig süppedt volna a hóba.
- Fázol még? - kérdezte tőle a Hókirálynő, és homlokon
csókolta. Hideg volt a csókja, jégnél is hidegebb. Kaynak egyenesen a szívére
szaladt a jeges lehelet, s még keményebbre fagyasztotta félig jéggé vált
szívét. Egy pillanatra úgy érezte, hogy meghal, de aztán jóleső érzés fogta el;
s nem is érezte a metsző hideget.
- A szánkóm! Ne felejtsd el a kis szánkómat! - kapott
észbe, amikor magához tért. A szánkóba befogtak egy fehér hópehely madarat, s
az sebesen röpült vele a nagy fehér szán nyomában. A Hókirálynő újra
megcsókolta Kayt, s az akkor egyszerre elfelejtette a kis Gerdát, nagyanyját, s
mindent, amit otthon hagyott.
- Most már nem csókollak meg többet! - mondta a
Hókirálynő. - Mert még megfagynál.
Kay felnézett rá; olyan szép volt! Mintha most nem is
jégből lett volna az arca, mint akkor, amikor az ablakból beintett hozzá;
tökéletes lénynek látta, s egy cseppet sem félt tőle. Eldicsekedett neki, hogy
milyen jó fejszámoló, még törtekkel is tud fejben osztani, szorozni; tudja,
hány négyzetmérföld az ország területe, s hány lakosa van. A Hókirálynő csak nézte
és mosolygott. Kaynak egyszerre úgy rémlett, hogy nagyon keveset tud, s
fölnézett a végtelen, magas égre. A Hókirálynő akkor felkapta és vitte,
röpítette a nagy, fekete felhők közé. Vihar zúgott-tombolt körülöttük, úgy
zengett, mintha régi-régi dalokat énekelt volna. Erdők és tavak, tengerek és
szárazföldek fölött repültek, mélyen alattuk orkán bömbölt, farkasok
üvöltöttek, hó sziporkázott, felettük pedig nagy hangú, fekete varjak szálltak
csúnya károgással. De a magasban tisztán fénylett a hold nagy tányérja, s azt
nézte Kay a hosszú, hosszú téli éjszakában, mindig csak a holdat; nappal a
Hókirálynő lába előtt feküdt, és mélyen aludt.
Ugyan mi történt a kis Gerdával, amikor pajtását hiába
várta vissza a szánkózásból? Hol lehet Kay? - senki sem tudta. A fiúk csak
annyit tudtak róla mondani, hogy egy pompás fehér szánhoz kötötte kis
szánkóját; befordultak a legközelebbi utcába, aztán eltűntek a város kapuján.
Nem tudta senki, hová röpítette Kayt a szán, sok könnyet ejtettek érte, a kis
Gerda sokáig siratta. Később híre futott, hogy Kay meghalt, belefulladt a
városszélen kanyargó folyóba. Milyen hosszú és sötét téli napok voltak azok!
Aztán meleg napsütésével egyszer csak beköszöntött a
tavasz.
- Kay elment és meghalt! - panaszolta el a napfénynek
Gerda.
- Nem hiszem el! - felelte a napfény.
- Elment és meghalt! - kiáltotta Gerda a fecskéknek.
- Nem hisszük el! - csivitelték a fecskék, s végül már
a kis Gerda sem hitte el a szomorú hírt.
- Felhúzom az új piros cipőmet! - mondta egyik reggel.
- Azt, amit még nem látott Kay. Aztán elmegyek a folyóhoz, és azt kérdem meg
felőle.
Kora reggel volt; Gerda megcsókolta az alvó
nagyanyját, felhúzta az új piros cipőjét, és nekivágott egymaga az útnak; a
város kapuján át a folyóhoz ment. - Igaz-e, hogy te vetted el az én
játszópajtásomat? - kiáltotta oda a víznek. - Neked ajándékozom a szép piros
cipőmet, ha visszaadod.
Úgy látta, mintha a hullámok biztatóan intenének
feléje. Akkor lehúzta legféltettebb kincsét, az új piros cipőjét, s beledobta a
folyóba, de nem tudta messzire hajítani, hát a hullámok visszasodorták a
partra, mintha a folyó nem fogadná el Gerda nagy áldozatát, mert cserében
úgysem tudja visszaadni Kayt. De Gerda azt gondolta, az a baj, hogy nem tudta
elég messzire dobni a piros cipőt, ezért beült egy csónakba, amely ott rengett
a nádasban, kiült a szélére, s onnan hajította a vízbe.
Hanem a csónak nem volt kikötve, s a kislány első
mozdulatára megindult a vízen lefelé. Amikor Gerda észrevette, ki akart szállni
belőle, csakhogy a csónak már messze volt a parttól, röpült lefelé a folyón kis
utasával.
A kis Gerda sírva fakadt ijedtében, de nem hallotta
meg senki a sírását, csak a verebek, azok meg nem tudtak segíteni rajta, csak
kísérték a csónakot, és vigasztalóan csiripelték magasból: - Itt vagyunk! Itt
vagyunk! - A csónakot sebesen sodorta az ár, a kis Gerda csöndesen kuporgott a
sarkában, csak harisnya volt a lábán; piros cipője ott bukdácsolt a csónak
nyomában, de nem érhette utol, mert azt gyorsabban röpítették a hullámok.
Szép tájak vonultak el mellette mindkét parton,
pompázó virágok, öreg fák, lankás domboldalak, ahol tehenek meg birkák
legeltek, de embert nem látott sehol.
- Talán éppen Kayhoz visz a folyó - reménykedett a kis
Gerda, s felderült a kedve. Felállt a csónakban, és órák hosszat nézte a
zöldellő partokat; aztán egy nagy cseresznyéskert felé közeledett a csónak, a
kertben kicsi ház állt, szalmatetős, de ablakaiban különös kék meg piros üveg
tündökölt, előtte pedig két fakatona őrködött, s tisztelgett a fegyverével a
folyó minden utasának.
Gerda kiáltott nekik, mert eleven katonáknak gondolta
őket; a fakatonák persze nem válaszoltak. A kislány hamarosan közelebb ért
hozzájuk, mert a hullámok a part felé sodorták a csónakot.
Gerda még nagyobbat kiáltott nekik, mire egy öreg,
öreg asszony sántikált elő kampósbotjára támaszkodva a házacskából. Nagy szélű
kerti kalap volt a fején, telefestve szebbnél szebb virágokkal.
- Szegény gyermek! - mondta szánakozva az öregasszony.
- Hogy kerültél a sebes folyó sodrába, amely ilyen messzire röpített? - Azzal
belegázolt a vízbe, kampósbotjával kicsáklyázta a csónakot a partra, és
kiemelte belőle a kis Gerdát.
A kislány örült, hogy szilárd földet érzett a lába
alatt, de félt is egy kicsit az ismeretlen öregasszonytól.
- Gyere hát, és mondd meg, ki vagy, és hogy vetődtél
ide? - biztatta az a kislányt.
Gerda rendre elmondott mindent, az öregasszony
fejcsóválva hümmögött, s amikor a kislány megkérdezte tőle, nem látta-e
errefelé Kayt, azt felelte, hogy a fiú még nem ért el idáig, de elér
bizonyosan, ne búsuljon érte Gerda, szedjen inkább cseresznyét a kertben, és
nézze meg a virágait, mert ilyen szépeket képeskönyvben sem látni, s még
meséket is tudnak a virágok, mindegyik mást. Azzal kézenfogta Gerdát, bevezette
a kis házba, és becsukta az ajtót.
Ragyogtak a magas ablakok kék, piros meg sárga üvegei,
csodálatos színekben szűrődött át rajtuk a napsugár; az asztalon pompás
cseresznye volt egy tálban, és Gerda annyit ehetett belőle, amennyit csak
akart. Míg a cseresznyét szemelgette, az öregasszony aranyfésűvel fésülgette a
kislány fénylő, hullámos haját, amely olvadt aranyként folyta körül zsenge
rózsaszirom arcát.
- Mindig ilyen kedves kis leánykára vágyódtam! -
mondta az öregasszony. - Meglátod, milyen jó lesz itt nálam! - Fésülte, fésülte
Gerda haját, s ahogy fésülte, a kislány egyre jobban elfeledte fogadott
testvérét, Kayt, mert az öregasszony értett a varázslathoz. Nem gonosz
boszorkány volt, csak a maga mulatságára fűzte a varázslómesterséget: most
azért, hogy a kis Gerdát megtartsa magának. Kiment a kertjébe, kampósbotjával
suhintott egyet rózsái felé, s azok egyszeribe nyomtalanul elsüllyedtek,
bármilyen pompásan virultak is még az imént. El kellett tűnniük, nehogy a kis
Gerdának eszébe jusson róluk a maga rózsafája, elveszett pajtása. Az
öregasszony attól tartott, hogy Gerda elszökik tőle, hogy megkeresse Kayt.
Aztán kivezette Gerdát virágoskertjébe. Ó, mennyi
szépség volt ott, s micsoda illat áradt. Ott pompázott mind a négy évszak
valamennyi virága: képeskönyvben sem látni gyönyörűbb tarkaságot. Gerda ugrált
örömében, s kinn játszott a kertben, míg csak le nem nyugodott a nap a magas
cseresznyefák mögött. Az öregasszony este puha ágyat vetett neki ibolyavirággal
töltött piros selyempárnákkal. Gerda édesdeden aludt, s olyan szépeket
álmodott, mint egy királykisasszony a lakodalma napján.
Másnap megint odakint játszhatott a napsugaras kertben
a csodálatos virágok között, s így telt aztán sok-sok napja. Ismert már minden
szál virágot, mégis úgy érezte, hogy egyfajta virág hiányzik a kertből, csak
azt nem tudta, melyik. Egy nap kinn ült a kis ház előtt, és az öregasszony
kalapjában gyönyörködött, s a kalap legszebb festett virágában, egy rózsában. A
varázslónő elsüllyesztette kertje rózsáit, de a kalapjáról bizony elfelejtette
eltüntetni a rózsát, nem gondolt vele. Így jár, aki feledékeny.
- Nicsak! - kiáltott fel a kis Gerda. - Ebben a
kertben nincsenek rózsák! - Végigfutott a virágágyások között, és kereste,
kereste a rózsát, de bizony nem talált egy szálat se. Leült szegényke egy ágyás
szélére, és sírva fakadt. Csakhogy a könnyei éppen oda hullottak, ahol egy
rózsatő elsüllyedt, s ahogy a forró könnyek leszivárogtak a földbe, kihajtott a
rózsatő, s éppoly szépen virult, mint azelőtt. Gerda átölelte az ágait,
megcsókolta a virágokat, otthoni kedves rózsafájára gondolt, s eszébe jutott
elveszett pajtása.
- Ó, mennyi időt elvesztegettem itt! - kiáltotta. -
Hiszen Kay után indultam. Nem láttátok errefelé? - kérdezte a rózsákat. - Mit
gondoltok: eltűnt vagy meghalt?
- Nem halt meg - felelték a rózsák. - Mi lenn jártunk
a föld alatt, a halottak mind ott vannak, de a te pajtásod nem volt köztük.
- Köszönöm, kedves rózsák! - hálálkodott a kis Gerda.
Futott a többi virághoz, kelyhük fölé hajolt, és megkérdezte tőlük:
- Nem láttátok-e Kayt, a pajtásomat?
De a virágok csak nyújtózkodtak a napfényben, s
álmodták a maguk meséit. Gerda sok-sok mesét meghallgatott, de Kayról nem esett
szó egyik mesében sem. Hallgassuk meg azért, mit meséltek a virágok.
- A keskeny hegyi út fölött - kezdte a folyondár -
ódon lovagvár magaslik; sűrű örökzöld folyja be vörös kőfalait, kiugró
erkélyét. Szépséges hajadon áll az erkélyen, áthajol a korláton, és az ösvényt
figyeli. Nincs üdébb rózsabimbó az ágon, nincs könnyedebben szálló almaszirom,
mint ő, zizegő szépséges selyemruhájában. Nem jön, még mindig nem jön?
- Kayt kérdezed? - vágott közbe Gerda.
- Én csak a magam meséjét mondom, a mesét, amit
álmodtam - felelte a folyondár.
Hát a kis hóvirág mit mesél?
- Két kötélen deszka himbálózik az ágak között - a
hinta. A hintán két szép leányka ringatózik, fehér a ruhájuk, mint a hó,
kalapjukon hosszú zöld selyemszalag; bátyjuk kettőjük között áll a hintán,
karjával tartja a kötelet, mert az egyik kezében pohár van, a másikban
agyagpipa: szappanbuborékot fúj. Száll a hinta föl-le, szál a buborék, színes,
mint a szivárvány; az utolsó még ott imbolyog a pipán, ringatja a szellő. A
hinta száll, a csepp fekete kutya meg - könnyű az is, mint a buborék - két
lábra áll, úgy kéri, hadd hintázzon ő is kicsit; száll vele a hinta tovább, a
kiskutya fölhemperedik, vakkant egyet mérgében; a gyerekek ingerkednek vele, és
szétpattannak a szappanbuborékok... Szálló hinta, szétpattanó buborék - ez az
én mesém.
- Szép mese lehet, de olyan szomorú hangon
csilingelted el! És te sem beszélsz Kayról, a pajtásomról!
Hallgassuk meg akkor, mit mesél a jácint.
- Volt egyszer, hol nem volt, három leánytestvér,
gyönge és törékeny teremtések; az egyik mindig piros ruhában járt, a másik
kékben, tiszta fehérben a harmadik. Teliholdkor kézen fogva táncoltak a csendes
tóparton. Nem tündérek voltak, hanem halandók gyermekei. Édes illat áradt a
levegőben, s a lányok eltűntek az erdőben; erősödött az illat, s egyszer csak
három koporsó siklott ki az erdő sűrűjéből a tóra - a három szépséges lány feküdt
bennük. Szentjánosbogarak röpködtek körülöttük, mint lebegő zöld fényű
gyertyák. Alszanak a táncos lábú leányok, vagy meghaltak? A virágillat azt
mondja, halottak, az estharang is halottakat sirat.
- Milyen szomorú a meséd! - búsult el Gerda. - És
olyan erős az illatod, a halott lányok jutnak eszembe róla. Hát igazán meghalt
a kis Kay? A rózsák lenn voltak a föld alatt, s azt mondják; nem látták
odalenn.
- Csing-ling! - csengettyűztek a jácint csepp
harangjai. - Mi nem Kaynak harangozunk, hiszen nem is ismerjük. Csak a mesénket
mondjuk, az egyetlen mesét, amit tudunk.
Gerda akkor a boglárkához hajolt le, amely sárgán
ragyogott zöld levelei között.
- Úgy ragyogsz, mint egy parányi nap! - csodálta meg a
kislány. - Mondd meg nekem, merre keressem kedves pajtásomat!
A boglárka ragyogó szemmel nézett fel Gerdára. Ugyan
milyen mesét tud? Az ő meséje se Kayról szól.
- Egy kis udvarra melegen sütött le az isten napja a
tavasz első reggelén. A szomszéd ház fehér faláról lesiklottak a napsugarak a
földre; a fal tövében kibontotta szirmait a tavasz első sárga virága, úgy
ragyogott, mint az arany a napsütésben. Öregasszony üldögélt odakinn a széken,
unokája, a szegény kis cseléd, éppen hazatért, és megcsókolta nagyanyját.
Szerető csókjában érződött aranyszíve. Arany volt a szíve, arany a szava, arany
a tavasz napsugara. Az én mesém csak ennyi - mondta a boglárka.
- Szegény öreg nagyanyó! - sóhajtott fel Gerda. -
Biztosan hiányzom neki, búsul utánam, mint ahogy Kay után búsul. De nem búsul
sokáig, hazamegyek hamarosan, s hazaviszem Kayt is! A virágoktól ugyan nem
tudok meg róla semmit, azok csak a maguk meséjét tudják, hiába faggatom őket. -
Azzal fölcsippentette a szoknyáját, hogy gyorsabban tudjon futni, de a nárcisz
gáncsot vetett neki, amikor át akarta ugrani. Gerda megtorpant, lehajolt a
hosszú szárú sárga virághoz, és megkérdezte: - Tudsz talán valamit?
Ugyan mit felelt neki a nárcisz?
- Látom magamat! Látom magamat! - ujjongott. - Ó,
milyen édes az illatom! Fönt egy kis padlásszobában egy kis táncosnő
nyújtózkodik félig pőrén; hol az egyik lábára áll, hol a másikra, lába előtt
hever az egész világ. Micsoda szemfényvesztés! A teásfazékból vizet önt egy
tálba, és kimossa a fűzőjét, amely egyenesen tartja a derekát. Dicséretes dolog
a tisztaság! A fogason ott függ fehér ruhája, azt is maga mosta, a háztetőn
szárította. Felveszi, és sáfrányszínű kendőt kanyarít a nyakába, az még
fehérebbnek mutatja a ruháját. Kinyújtja a lábát - ni, milyen magasra! Magamat
látom! Magamat látom!
- Nem vagyok kíváncsi a mesédre! - mondta a kis Gerda.
- Mondd el másnak! - Azzal továbbszaladt a kert vége felé.
A kiskapu zárva volt, de Gerda olyat rántott a rozsdás
kilincsen, hogy letörött, a kapu kitárult, s Gerda nekivágott mezítláb a messzi
világnak. Háromszor is visszanézett, de nem üldözte senki. Nagyon elfáradt, s
leült egy nagy kőre. Amikor körülnézett, látta, hogy vége a nyárnak, késő őszre
jár, csak a napfényes kertben, ahol a négy évszak valamennyi virága együtt
volt, nem vette észre.
- Istenem, de sok időt elvesztegettem! - kiáltotta Gerda.
- Már ősz van! De most már nem állok meg többet! - Fel is kelt nyomban, és
továbbindult. Ó, hogy elfáradt, hogy megsebezte gyönge kis lábát az út! Hideg
és kopár volt körülötte a táj, megsárgultak a füzek keskeny levelei, hideg köd
ülte meg a fákat, száraz levelek kerengtek le a földre. Csak a kökény kínálta
még gyümölcsét, de az olyan savanyú volt, hogy összehúzta az ember száját. Ó,
milyen szürke, milyen szomorú a messzi világ!
Gerdának megint meg kellett pihennie; ott, ahol leült,
egy nagy varjú gubbasztott a havon. Egy darabig nem mozdult, csak a feje járt
ide-oda, ahogy szemügyre vette a kislányt, aztán egyszer csak megszólalt: -
Kár, kár! Várj, lány! - Elég rosszul ejtette a szavakat, de jó szívvel volt a
kis Gerdához, megkérdezte tőle, hová-merre ilyen egyedül. Ezt a szót: egyedül,
Gerda nagyon jól megértette, szíven is ütötte a szó. Elbeszélte a varjúnak
rendre egész életét, s végül megkérdezte, nem látta e Kayt ezen a tájon.
A varjú komolyan bólintott; és rejtelmesen csak ennyit
mondott: - Talán! Talán!
- Csakugyan? Láttad volna?! - kiáltott fel a kislány,
s majdnem megfojtotta a varjút, úgy ölelte-csókolta.
- Várj! Várj! - intette le a varjú. - Csak lassan! Azt
hiszem, Kay volt, akit erre láttam. Ha nem, akkor alighanem elfelejtett téged a
királykisasszony kedvéért.
- Hát királykisasszonynál lakik? - ámult el Gerda.
- Úgy ám! - felelte a varjú. - Várj, elmondom
mindjárt, de a ti nyelveteken nagyon nehezemre esik a beszéd. Értesz-e
varjúnyelven?
- Nem, azt nem tanultam. De a nagyanyám tud varjúul,
még a te beszédet is tudja. De kár, hogy nem tanultam meg tőle!
- Kár! - bólintott a varjú. - No de nem baj, majd
elmondom, ahogy tudom, embernyelven, bár biztosan sok hibát ejtek. - És
elmondta, amit tudott:
- Ebben a birodalomban, ahová kerültél, él egy
királykisasszony; igen nagyon okos teremtés, mert elolvasta a világ valamennyi
újságját; olyan okos, hogy elolvasta, és nyomban el is felejtette az újságok
minden sorát. A múltkor éppen a trónján üldögélt, ami bizony nem olyan kellemes
dolog, mint az emberek gondolják. Ott ült, mondom, s egy dalt kezdett
dúdolgatni. Így szólt valahogy: "Férjhez megyek én, miért is ne
mennék!" Férjhez akart menni csakugyan, de olyan emberhez, akinek, ha
beszélnek vele, mindig helyén van a nyelve; akinek nem a rang és származása
minden tudománya, mert az bizony elég unalmas dolog. Összedoboltatta hát a
királykisasszony udvarhölgyeit, s amikor ezek meghallották úrnőjük szándékát,
jókedvre derültek. "Derék dolog! - mondták. - A múltkor magam is ezen
törtem a fejemet!"
Elhiheted minden szavamat - folytatta a varjú -, nem
toldok hozzá, el sem veszek belőle. A menyasszonyom szelídített varjú, szabadon
sétál a palotában, tőle tudom az egész históriát.
Persze hogy a varjúnak a kedvese is varjú, hiszen a
madaraknál is úgy van: minden zsák megleli a foltját.
- Attól fogva szívekkel keretezve és a
királykisasszony névaláírásával ékesítve jelentek meg az újságok - folytatta a
varjú -, és hírül adták, hogy minden daliás ifjú bebocsátást nyer a palotába,
elbeszélgethet a királykisasszonnyal, s ha akad köztük egy, aki olyan okosan és
fesztelenül társalog, mintha csak otthon volna, azt választja férjéül a
királykisasszony. Elhiheted - mondta a varjú -, olyan igaz, mint hogy itt ülök.
Lett a hírre nagy lótás-futás, odasereglett a birodalom valamennyi ifja, de
senki sem tudta megállni a helyét sem az első napon, sem a másodikon. Szaporán
pergett pedig a nyelvük odakinn az utcán, de amikor beléptek a palota kapuján,
és megpillantották a testőröket talpig ezüstben, meg a lakájokat végig a
lépcsőn talpig aranyban, amikor meglátták a fényárban úszó, hatalmas termeket,
valamennyinek torkán akadt a szó. Hát még amikor megálltak a királykisasszony
trónja előtt! Elvesztették a fejüket, s nem tudtak okosabbat, mint elismételni
a királykisasszony utolsó szavát, pedig az arra igazán nem volt kíváncsi. A
kérők mintha mákonyos álomba merültek volna odabenn, akkor eredt meg csak a
nyelvük, amikor újra kinn voltak az utcán. Hosszú sor várakozott a palota előtt,
a városkapunál volt a sor vége. Ott voltam én is, mert kíváncsi voltam rájuk.
Megéheztek, megszomjaztak a várakozók, a palotában pedig még egy pohár langyos
vizet se adtak nekik. Az okosabbak ugyan vittek magukkal vajas kenyeret, de azt
nem osztották meg társaikkal, azt gondolták magukban: "Hadd tántorogjanak
csak az éhségtől, legalább nem kellenek a királykisasszonynak!"
- És Kay? Mikor beszélsz már Kayról? - vágott közbe
türelmetlenül a kis Gerda. - Talán ő is ott volt a várakozók között?
- Várj! Várj! - intette türelemre a varjú. - Mindjárt
hallasz róla is. A harmadik napon egy fiatal legényke érkezett a palota elé. Se
hintója, se lova, ment nagy hetykén egyenest a palotába. Ragyogott a szeme,
akár a tiéd, szép hosszú haja volt, de a ruhája kopott és szegényes.
- Kay volt, csak ő lehetett! - ujjongott. Gerda. - Hát
nyomára akadtam! - tapsolt örömében.
- Egy kis batyu volt a hátán - folytatta a varjú, de ,
a kislány közbevágott:
- A kis szánkója volt, azt húzta magával, amikor
eltűnt.
- Lehet - hagyta rá a varjú. - Nem néztem meg olyan
apróra. De azt tudom a szelídített menyasszonyomtól, hogy amikor belépett a
palota kapuján, és meglátta a testőröket talpig ezüstben, meg a lépcsőn a
lakájokat talpig aranyban, bizony nem akadt a torkán a szó. Csak biccentett
nekik, és azt mondta: "Unalmas lehet itt a lépcsőn álldogálni! Inkább
bemegyek!" Fényben úsztak a nagy termek, titkos tanácsosok és kegyelmes
urak járkáltak mezítláb, és aranyedényeket hordtak körül; áhítat foghatta el,
aki körülnézett idebenn. Hanem az ifjú legényke cseppet sem ijedt meg, pedig
ugyancsak nyikorgott a csizmája.
- Ő volt, biztos, hogy Kay volt! - kiáltotta Gerda. -
Az új csizma volt rajta, amikor elment; otthon is hallottam a nyikorgását.
- Bizony elég hangosan nyikorgott! - folytatta a
varjú. - S belépett nagy vidáman a királykisasszonyhoz, aki egy gyöngyszemen
ült, de az akkora volt, akár a rokka kereke. Körülötte az udvarhölgyei a
komornáikkal meg a komornáik komornáival, meg a főrangú lovagok az inasaikkal
meg az inasaik inasaival, meg azoknak a szolgáival, akik annál jobban
feszítettek, minél lejjebb álltak a sorban. Az inasok inasainak szolgái csak
bocskorban járnak, de pillantást se lehet vetni rájuk, olyan büszkén állnak az
ajtóban.
- Ó de rettenetes lehet! - mondta a kis Gerda. - És
mondd csak, megkapta Kay a királykisasszonyt?
- Volnék csak ember, nem varjú, bizony pályáztam volna
magam is a kezére, bár nekem már gyűrűs menyasszonyom van. No de mindegy. Azt
mondja a szelídített kedvesem, az ifjú legénykének éppen úgy a helyén volt a
nyelve, mint nekem, amikor varjúnyelven beszélek. Merészen és ékesen beszélt;
nem is leánykérőbe jött, csak azért, hogy megtapasztalja a királykisasszony
híres okosságát, s tetszett neki, hogy őt is okosnak tartja a királykisasszony.
- Kay volt, nem lehetett más! - vágott közbe megint
Gerda. - Mindig olyan okos volt, még törtekkel is tudott szorozni és osztani,
méghozzá fejben! Ugye, elvezetsz ahhoz a palotához, kedves varjú?
- Nem olyan könnyű dolog ám az! - felelte a varjú. -
Várj csak, hogy is lehetne? Majd megkérdem a szelídített menyasszonyomtól, ő
majd tanácsol valami okosat. Mert azt mondhatom neked, hogy ilyen magadfajta
kislány sose juthatna be egyenes úton a palotába!
- Én bizony bejutok! - mondta Gerda. - Hiszen ha Kay
meghallja, hogy ott vagyok, kijön értem, és bevisz.
- Várj! Várj meg annál a kerítésnél! - mondta a varjú,
azzal búcsút biccentett és elrepült.
Öreg este volt, mire visszatért.
- Kár, kár! Tiszteltet a menyasszonyom - mondta,
amikor letelepedett Gerda mellé -, és küldött neked egy darab kenyeret; a
konyhából emelte el, mert ott van elég, te meg nagyon éhes lehetsz. A palota
kapuján semmiképp se léphetsz be, hiszen mezítláb vagy, s utadat állnák a
talpig ezüst testőrök meg a talpig arany lakájok. De ne búsulj, bejutsz azért a
palotába! A menyasszonyom tud egy kis hátsó lépcsőt, amely egyenest a
hálószobába vezet, s azt is tudja, hol a hálószoba kulcsa.
El is indultak mindjárt, mentek a palota kertjébe, a
nagy fasorba, ahol sárga levelek hulldogáltak. Amikor a palota utolsó ablaka is
elsötétedett, a varjú egy kis hátsó ajtóhoz vezette a kis Gerdát. Az ajtó nem
volt kulcsra zárva, csak betámasztva.
Ó, hogy kalimpált a kislány szíve! Hogy dobogtatta a
félelem meg a vágy! Úgy érezte, mintha rosszban járna, pedig csak azt akarta
megtudni, Kay van-e a palotában. Ő lehet, csakis ő; Gerda olyan tisztán
emlékezett Kay okos szemére, szép hosszú hajára; szinte maga előtt látta, ahogy
mosolyog, mint otthon, amikor a rózsáik alatt üldögéltek.
De megörül Kay, ha viszontlátja kis pajtását, ha
megtudja, mekkora utat tett meg érte, és mennyit sírdogáltak odahaza, amikor ő
eltűnt. Gerda előre örült a találkozásnak, de félt is tőle.
Elindultak felfelé a hátsó lépcsőn, ahol egy
szekrényen kis lámpás pislákolt; amikor fölértek, ott állt előttük a padlón a
varjú szelídített menyasszonya, kíváncsian forgatta a fejét jobbra-balra, s jól
szemügyre vette Gerdát, aki illedelmesen meghajolt, ahogy nagyanyjától tanulta.
- Vőlegényem sok szépet beszélt önről, kis
kisasszonyom! - kezdte választékos modorban. - Az ön életútja, hogy úgy
mondjam, rendkívül megindító. Szíveskedjék tartani a lámpát, én majd előre
megyek. Erre egyenesen, itt nem találkozunk senkivel.
- Mintha már jönne is valaki a hátunk mögött! -
figyelt föl Gerda. Hirtelen elsuhant előtte valami, mint falra vetődő árnyék:
lobogó sörényű, karcsú lábú paripák, vadászapródok, lovagló urak és dámák.
- Ezek csak álomképek - mondta a varjúmenyasszony. -
Jönnek, és vadászatra viszik a fényes uraságok gondolatait. Nagyon jól teszik,
legalább nyugodtabban megfigyelhetjük az ágyban maradt testüket. Remélem, ha
majd magas méltóságra jut, nem feledkezik meg a háláról.
- A világért sem! - felelte az erdei varjú.
Bejutottak az első terembe. Rózsaszínű virágos atlasz
borította a falakat, itt már messze előttük vágtattak az álombeli lovasok, de
olyan sebesen, hogy Gerda nem is láthatta a fényes uraságokat. A következő
terem még káprázatosabb volt, álmélkodva néztek körül. Végre a hálóterembe
értek. Ennek a mennyezete olyan volt, mint egy kristályüveg levelű pálmafa
koronája; középen két liliomkehely formájú függőágy ringott tömör aranyszáron.
Az egyik liliomkehely fehér volt, abban a királykisasszony feküdt, a másik piros
- a kis Gerda abban akarta keresni Kayt. Félrehajtotta az egyik píros szirmot,
s egy napbarnított nyakat látott a fehér vánkoson. - Igen, ez Kay! - kiáltott
fel hangosan Gerda, s fölébe tartotta a lámpát. Az álomképek lovascsapata
visszanyargalt a szobába, a királyfi felébredt, és Gerda felé fordult - nem,
mégsem Kay volt.
Csak a nyaka emlékeztetett Kayra, de különben ő is
ifjú volt és szép. Fehér liliom ágya szirmai közül kitekintett a
királykisasszony is, és megkérdezte, mi történik. A kis Gerda sírva fakadt, és
elmondta neki egész történetét, s azt is, amit a varjak tettek érte.
- Szegény gyermekem! - sajnálta meg a királyfi meg a
királykisasszony, aztán megdicsérték a két varjút; azt mondták, megbocsátják,
amit tettek, de azért máskor ne tegyenek ilyet. Különben majd megkapják a
jutalmukat.
- Szóljatok: a szabadságot választjátok, vagy valami
biztos állást mint udvari varjak? - kérdezte a királykisasszony. - Akkor
benneteket illetne a konyha minden hulladéka.
A varjújegyesek illedelmesen meghajoltak, és a biztos
állás mellett döntöttek, mert öregségükre gondoltak.
- Bizony jó lenne, ha vénségünkre is volna mit a tejbe
aprítanunk! - bólogattak.
A királyfi felkelt, s a kis Gerdát fektette a maga
ágyába - többet nem tehetett érte. A kislány összekulcsolta a kezét, és hálásan
gondolta: "Milyen jók az emberek meg az állatok!" - aztán behunyta a
szemét, és édesen elaludt. Az álombeli alakok megint besuhantak a szobába; most
nem vadászok voltak, hanem szánkóhúzó angyalok. A kis szánkón Kay ült és
integetett. De mindez csak álom volt, s amikor Gerda felébredt, hirtelen eltűnt
az egész jelenés.
Gerdát másnap tetőtől talpig selyembe-bársonyba
öltöztették, s azt mondták neki, maradjon a palotában, jobb dolga sehol nem
lehet. De Gerda csak egy kocsit kért meg egy lovat, s egy pár kis cipőt, hogy
útra kelhessen a messzi világba, megkeresni Kayt.
Megkapta a cipőt, karmantyút is kapott, szépen
felöltöztették, s amikor kilépett a palotából, egy vadonatúj színarany hintó
gördült a kapu elé; a királykisasszony meg a királyfi címere tündöklött rajta,
mint az égi csillag; kocsis a bakján, inas a hátsó ülésén, fullajtár a kocsi
előtt, s mindegyiknek aranykorona volt a fején. A királyfi meg a
királykisasszony maga segítette be Gerdát a hintóba, és szerencsés utat
kívántak neki. Az erdei varjú, aki már feleségül vette szelídített
menyasszonyát, elkísérte három mérföldnyire; melléje telepedett az ülésre, mert
ha háttal ült a menetiránynak, szédült; a varjúmenyecske a palotakapuban
búcsúzott tőlük sebes szárnycsapkodással; nem kísérte el őket, mert fejfájás
kínozta - alighanem túlságosan sokat evett, amióta udvari állásba jutott. Az
aranyhintó édes pereccel volt kibélelve, az ülésen gyümölcs meg mézescsók
halmozódott.
- Isten veled! Isten veled! - búcsúzott Gerdától a
királyfi meg a királykisasszony. Gerda sírva fakadt, és vele sírt a varjú is
kerek három mérföldön át; ott aztán elbúcsúzott tőle. Szívszakasztó búcsú volt.
A varjú felrepült egy ágra, s fekete szárnyával addig integetett, míg csak el
nem tűnt a szeme elől a hintó, amely úgy tündöklött, mint a nap.
Sötét rengetegen hajtottak keresztül, ahol a hintó úgy
világított, mint az égő fáklya. Meg is látták mindjárt az erdei haramiák, s nem
volt maradásuk.
- Aranyból van a hintó! Aranyból! - kiabáltak.
Előugrottak a sűrűből, elkapták a lovak zabláját, agyonütötték a fullajtárt, a
kocsist meg a kisinast, és Gerdát kiráncigálták az aranyhintóból.
- Gömbölyű, takaros, látszik, hogy dióbélen hizlalták
- dicsérte egy öreg haramiaasszony. Bozontos szakálla volt, és sűrű szemöldöke
belelógott a szemébe. - Akár egy szép, kihizlalt bárány! Igen jóízű lesz! -
Azzal kihúzta éles kését; úgy villogott a pengéje, hogy az embernek végigfutott
a hátán a hideg.
- Juj! - visított fel a következő pillanatban;
kislánya, akit a hátán hordozott, a szilaj és neveletlen kis vadóc; úgy
beleharapott a fülébe, hogy öröm volt látni. - Te, te undok teremtés! - rivallt
rá az anyja, s megfeledkezett Gerdáról.
- Legyen a játszótársam! - kiáltotta a kis rablóleány.
- Adja ide a karmantyúját meg a szép ruháját, s aludjék mellettem! - Olyat
harapott megint az anyjába, hogy az nagyot ugrott, és körbe forgolódott
fájdalmában. Az erdei haramiák harsányan nevettek rajta:
- Nicsak, milyen fiatalosan táncol a kölykével!
- Hadd üljek a hintóba! - kiáltotta a kis rablóleány,
s amit akart, az úgy is lett, mert nagyon makacs teremtés volt, s el is
kényeztették alaposan. Bele is ült a kis Gerdával a hintóba, s árkon-bokron
keresztül hajtott az erdő sötét mélye felé. A kis rablóleány annyi idős
lehetett, mint Gerda, de erősebb, vállasabb és sötétebb bőrű; a szeme fekete és
szomorkás tekintetű. Hirtelen megölelte Gerdát, és azt mondta:
- Ne félj, nem ölnek meg addig, amíg én meg nem
haragszom rád. Ugye, te királykisasszony vagy?
- Nem - felelte Gerda, s elmondta a rablóleánynak
minden hányattatását, beszélt neki Kayról meg arról, hogy mennyire szereti.
A rablóleány komolyan ránézett, bólintott, és azt
mondta:
- Akkor sem ölnek meg a haramiák, ha megharagszom rád,
mert akkor magam öllek meg. - Aztán felszárogatta Gerda könnyeit, és
belemélyesztette a kezét a puha és meleg karmantyúba.
Egyszer csak megállt a hintó; egy rablóvár udvarának
közepén voltak. A vár falán hatalmas repedések tátongtak, hollók és varjak
röppentek ki réseiből, s óriási vérebek vágtattak elő; akkorák, hogy
széttéphettek volna egy embert. Ugatni nem ugattak, mert úgy idomították őket.
Az ódon, füstfogta teremben nagy tűz égett a kőpadló
közepén, füstje felgomolygott a mennyezetre, s ott tört ki a szabadba; ahol
rést talált. Egy nagy üstben leves fortyogott, s nyársakon vadnyulak meg
házinyulak sültek.
- Ma éjjel velem alszol meg az állatkáimmal - mondta a
rablóleány. Ettek, ittak, aztán behúzódtak, egy sarokba, ahol szalmazsákok meg
szőnyegek hevertek. Fölöttük a léceken, rudakon vagy száz galamb bóbiskolt, s a
két kislány közeledtére mozgolódni kezdtek.
- Ezek az én galambjaim! - mondta a rablóleány, s
elkapta a szélsőt. Megragadta a lábait, s úgy megrázta, hogy az rémülten
vergődött a kezében. - Csókold meg! - kiáltotta, és Gerda arcába vágta a
galambot. - Ott meg az erdei alattvalóim ülnek - mutatott egy falmélyedésre,
amelyet lécekből tákolt ajtó rekesztett el. - Vadgalambok; zárva kell tartani
őket, mert különben kirepülnek! Ez meg az én kedves öreg állatom. Bé! - és egy
rénszarvast vonszolt elő az agancsánál fogva. Az állat nyakán rézabroncs
csillogott, azon vastag kötél. - Ezt is rövid pórázon kell ám tartani, mert
különben megszökik. Minden este megcsiklandozom éles késemmel a nyakát; attól
nagyon fél. - És a falrepedésből hosszú pengéjű kést húzott elő, s végighúzta a
rénszarvas nyakán. A szegény állat rémülten rúgkapált, a rablóleány jóízűt
nevetett rajta, aztán a fekhelyéhez húzta Gerdát.
- A kést is magad mellé teszed, ha lefekszel? -
kérdezte Gerda, és félősen nézte az éles kést.
- Igen, mellettem van akkor is, ha alszom - felelte a
rablóleány. - Sose tudni, mi történik. De mondd csak el még egyszer, mit is
meséltél a pajtásodról, s mért is vetted nyakadba a világot! - És Gerda újra
elmondta töviről hegyire a történetét; fölöttük búgtak a ketrecben a
vadgalambok, a szelídek békésen aludtak. A kis rablóleány egyik kezével
átkarolta Gerda nyakát, a másikban a kést szorította, s már aludt is,
hallatszott nyugodt lélegzete. Hanem Gerdának nem jött álom a szemére, hiszen
azt se tudta, mi vár rá, élet vagy halál. A lobogó tűz körül rablók üldögéltek,
ittak, duhajkodtak, a haramiaasszony meg bukfenceket hányt széles jókedvében. A
kis Gerda szívszorongva nézte.
Odafönt megszólaltak a vadgalambok:
- Bur-ruk, bur-ruk! Mi láttuk a kis Kayt! Fehér madár
röpítette a szánkóját, ő maga meg a Hókirálynő szánján ült, alacsonyan szálltak
az erdő fölött; mi a fészkünkben ültünk, a Hókirálynő ránk lehelt, s csak
ketten maradtunk életben, a társaink mind odavesztek. Bur-ruk, bur-ruk!
- Mit mondtatok? - nézett föl a kis Gerda. - Hová ment
a Hókirálynő? Mit tudtok róla?
- Azt gondoljuk, a lappok földjére röpült a szánján,
ott lehet a birodalma, mert ott soha el nem olvad a hó meg a jég. Kérdezd csak
meg a rénszarvast!
- Igen, ott örök a hó meg a jég, és gyönyörű az élet!
- sóhajtotta a pányvára kötött rénszarvas. - Szabadon szökellhet a szarvas a
fehéren vakító; tágas völgyekben. A Hókirálynő ott ütötte fel a nyári sátrát,
de téli palotája fenn van az Északi-sark felé, azon a szigeten, amit
Spitzbergáknak hívnak.
- Ó, Kay, kedves kicsi Kay! - suttogta Gerda.
- Elhallgass, mert beléd vágom ezt a nagy kést! -
intette csendre a rablóleány. Gerda reggel elmondta neki, amit a vadgalamboktól
hallott, s a kis rablóleány igen komoly arcot vágott, de aztán megrázta a fejét
és azt mondta:
- Hihetetlen! - Mégis megkérdezte a rénszarvastól: -
Tudod-e, merre van a lappok földje?
- Ki tudhatná ezt nálam jobban? - felelte a szarvas,
és felragyogott a szeme. - Ott születtem, ott nevelkedtem, ott nyargalásztam a
fehér hómezőkön.
- Jól figyelj! - szólt a rablóleány Gerdához. - Látod,
a férfiak mind elmentek, csak anyám maradt itt. Ő reggelenként meghúzza a nagy
üveget, aztán szundít egyet, s akkor majd meglátjuk, mit tehetünk.
Azzal kiugrott az ágyból, az anyja nyakába borult,
megráncigálta a szakállát, és kedvesen köszöntötte:
- Szép jó reggelt, édes bakkecském!
A haramiaasszony csupa szeretetből olyan fricskát
adott neki, hogy kék-zöld lett az orra.
Aztán csakugyan húzott egy jót az üvegből az asszony,
majd elszundított. A rablóleány csak ezt várta, odament a rénszarvashoz, és így
szólt hozzá:
- Szívesen megcsiklandoználak még néhányszor a
késemmel, mert olyankor mindig olyan mulatságosan viselkedet, de ez most már
mindegy. Eloldom a kötőfékedet, és szabadon bocsátalak, hogy elvágtathass
szülőföldedre, a lappok országába, s magaddal vihesd ezt a kislányt. A
Hókirálynő palotájában él a legkedvesebb pajtása. Különben magad is hallhattad
a históriát, elég hangosan mondta, te meg mindig hallgatózol.
A rénszarvas boldogan szökdelt; a rablóleány a hátára
ültette a kis Gerdát, nyeregnek a kisvánkosát adta alája, s nagy gondosan hozzá
is kötözte a kislányt a szarvashoz.
- Most már mindegy! - mondta. - Visszaadom a prémes
csizmádat is, mert hideg lesz ott északon. Hanem a karmantyúdat megtartom, mert
az nagyon tetszik nekem! Nem fázol azért, ne félj! Odaadom az anyám kesztyűjét,
akkora, hogy a könyöködig ér. Húzd fel no! Nicsak, akkora benne a kezed, mint
az én csúfságos anyámé!
A kis Gerda sírva fakadt örömében.
- Ne bőgj, azt nem szeretem! - kiáltott rá a kis
rablóleány. - Most már végre vidámabb arcot vághatnál! Nesze, itt van az útra
két kenyér meg egy sonka, ha megéhezel! - Fölkötötte azt is a rénszarvas
hátára, aztán kitárta az ajtót, becsalogatta a nagy kutyákat, végül elvágta a
szarvas kötőfékét éles késével, és rákiáltott az állatra:
- Vágtass! Úgy vigyázz erre a kislányra, mint a szemed
világára!
Gerda odanyújtotta nagykesztyűs kezét a rablóleánynak,
és elbúcsúzott tőle. A szarvas már röpült is vele árkon-bokron, sötét
rengetegen át, mezőkön, mocsarakon keresztül, ahogy csak bírta a lába. Mögöttük
farkasok üvöltöttek, hollók károgtak a fejük felett. "Zupp, zupp!" -
hangzott odaföntről, mintha az ég hirtelen elvörösödött volna.
- Ó, az északi fény, a rég nem látott északi fény! -
kiáltott fel a rénszarvas. - Nézd, hogy tündököl a magasban!
És röpült tovább, mind sebesebben, éjjel-nappal
vágtatott pihenés nélkül. Mire a két kenyér meg a sonka elfogyott, megérkeztek
a lappok országába.
Alacsony házikó előtt állt meg a szarvas - ó, micsoda
nyomorúságos tanya volt az! Födele leért egészen a földig, az ajtaja olyan
alacsony volt, hogy a benne lakók csak hason csúszva járhattak ki-be. A háznép
nem volt otthon, csak egy öreg lapp asszony tett-vett a házban, egy halzsírmécs
pislogó fényénél: éppen halat sütött. A rénszarvas nyomban elbeszélte neki
Gerda históriáját, de még annál is előbb a magáét, mert azt sokkal fontosabbnak
tartotta. Gerda úgy összefagyott a hosszú úton, hogy még a száját se tudta
mozdítani.
- Ó, szegénykéim! - sopánkodott a lapp asszony. -
Hosszú út áll még előttetek! Még száz mérföldet kell vágtatnotok, amíg a finnek
földjére értek - ott lakik most a Hókirálynő; s minden este tűzijátékot rendez.
Majd írok néhány sort erre a szárított tőkehalra, mert papírom nincs, adjátok
át a finn asszonynak, az majd okosabb tanácsot tud adni, mint én.
Miközben Gerda megmelegedett, és éhét-szomját elverte,
a lapp asszony megírta levelét a szárított tőkehalra, lelkére kötötte a
kislánynak, hogy vigyázzon rá, aztán felkötözte megint a rénszarvas hátára, s
az elvágtatott vele. Fent a magasban megint fölhangzottak a cikkanó hangok,
csodálatos kék sugarú északi fény tündökölt egész éjjel előttük - végül
megérkeztek a finnek földjére, s bekopogtak a finn asszony kéményén; mert
ajtaja nem volt a házának.
Rekkenő hőség volt a szobában, a finn asszony félig
pőrén járt-kelt odabenn. Gerdáról nyomban lerántotta a ruhát, a csizmát, a
kesztyűt, hogy ne legyen olyan melege, a rénszarvasnak egy darab jeget tett a
homlokára, aztán elolvasta a tőkehalra írott levelet, elolvasta másodszor,
harmadszor is, s amikor már betéve tudta, a tőkehalat beledobta a bográcsba,
hiszen abból még pompás leves lesz. A finn asszony nem tékozolt el semmit.
A rénszarvas neki is, elmondta élete történetét, aztán
a kis Gerdáét. A finn asszony okosan hunyorogva hallgatta, nem szólt rá semmit.
- Te olyan okos vagy - bókolt neki a rénszarvas -,
tudom, hogy egy cérnaszállal össze tudod kötni a világ valamennyi szelét. Ha a
hajós ki tudja oldani az egyik csomót, akkor jó szelet kap a vitorlája, ha a
másodikat kioldja, erős szél zúg el a tenger fölött, ha meg a harmadikat és a
negyediket kibogozza, olyan orkán támad, hogy erdőket csavar ki tövestül.
Adhatnál ennek a kislánynak olyan bűvös italt, hogy tizenkét ember ereje
költözzék belé, és legyűrhesse a Hókirálynőt!
- Tizenkét ember ereje? Az bizony nagyot segítene
rajta! - mondta a finn asszony, azzal egy deszkaállványhoz lépett, levett róla
egy összegöngyölt, nagy állatbőrt, és kiterítette; különös betűk voltak rajta,
s az asszony olvasni kezdte, de olyan nagy erőfeszítésébe került, hogy csak úgy
csorgott a verejték a homlokáról.
A rénszarvas tovább kérlelte, a kis Gerda meg olyan
könyörögve függesztette rá könnyes szemét, hogy a finn asszony megint
hunyorogni kezdett, és a rénszarvast félrehívta a sarokba. Friss jeget tett a
fejére, s közben odasúgta neki:
- Az a Kay nevű fiú csakugyan a Hókirálynő palotájában
van, s ott nagyon jól érzi magát, azt hiszi, nincs is különb hely a világon. De
ennek az az üvegszilánk az oka; ami a szívébe fúródott, meg az a másik csepp
üvegdarab, amely a szemébe esett. Amíg azokat ki nem veszik onnan, addig nem
válhat igazi emberré, s a Hókirálynőnek mindig hatalma lesz rajta.
- Nem adhatnál a kis Gerdának olyan italt, hogy ő meg
a Hókirálynőnél legyen erősebb? - kérdezte a szarvas.
- Nagyobb hatalmat, mint amekkora ennek a kislánynak
van, nem adhatok; nem látod, milyen nagy ez? Egy szál maga, mezítláb vágott
neki a messzi világnak, és emberek, állatok állanak a szolgálatába. Tőlünk nem
kaphat hatalmat, az ő hatalma a jó szíve, ártatlan lelke. Ha magától nem jut be
a Hókirálynő palotájába, és nem tudja kivenni az üvegszilánkot Kay szívéből és
szeméből, akkor mi sem tudunk segíteni rajta. Két mérfölddel arrább már a
Hókirálynő kertje kezdődik - vidd oda a kislányt, s tedd le a hóra, a vörös
bogyójú, nagy bokor tövébe, de aztán ne szaporítsd a szót a cimboráiddal, hanem
siess vissza hozzám.
A finn asszony felültette Gerdát a rénszarvas hátára,
s az nyargalt vele, ahogy csak győzte.
- Otthagytam a prémes csizmámat! Otthagytam a
kesztyűmet! - kiáltotta vágtatás közben Gerda. A jeges hideg nyomban
figyelmeztette rá. De a rénszarvas nem mert megállni, röpült tovább, míg csak a
vörös bogyójú, nagy bokorhoz nem ért. Ott letette a kislányt, megcsókolta,
fényes, nagy könnyeket hullatott, s már iramlott is visszafelé. A kis Gerda meg
ott állt a bokor tövében mezítláb, kesztyű nélkül a finnek rémítően hideg
földjén.
Futásnak eredt, szaladt, ahogy a lába bírta; egyszer
csak nagy sereg hópehely közelgett szembe vele. Nem az égből hullottak - az ég
tiszta volt, és tündöklött az északi fénytől -, a földön vonultak seregestül; s
minél közelebb értek, annál jobban nőttek. Gerdának azok a nagy és csodálatos
rajzú hópehely-virágok jutottak eszébe, amiket Kay mutatott neki a
nagyítóüvegen keresztül. Ezek a hópelyhek a valóságban is nagyok voltak, nagyok
és félelmetesek, mert elevenek: a Hókirálynő előőrse közeledett a kis Gerda
felé. Különös alakú lények voltak, az egyik csúnya, nagy sünhöz hasonlított, a
másik összefonódott kígyók gomolyagának látszott, borzas szőrű, kövér
medvebocsnak a harmadik. De ragyogó fehér egytől egyik valamennyi, hiszen
eleven hópelyhek voltak.
De most nézzünk Kay után: mi történt közben ővele?
Neki persze eszébe se jutott a kis Gerda, azt meg még úgy se gondolta, hogy
hajdani pajtása ott kinn áll a palota előtt.
A palota falai magasan kavargó hóörvények voltak,
kapui meg ablakai metsző szelek. Száznál is több terme volt a palotának,
kisebbek-nagyobbak aszerint, hogy hogyan kavargott a hó. A legnagyobbik terem
több mérföld hosszú volt; valamennyit tündöklő északi fény világította be.
Hatalmas termek voltak, üresek, jéghidegek és fehéren szikrázók. Nem rendeztek
itt soha mulatságot, még egy szűkebb körű medvebált sem, ahol a hóvihar
fütyülte volna a talpalávalót, s a jegesmedvék két lábra állva ropták volna a
táncot, finom és illedelmes mozdulatokkal; társasjátékot se játszottak itt soha,
pofácskájukat és mancsukat összeütögetve; ezüstróka-kisasszonyok sem
pletykálgattak el délutáni kávé mellett - hidegek és néptelenek voltak a
Hókirálynő tágas termei. Az északi fény tüzei olyan szabályosan gyúltak fel és
lobbantak ki, hogy könnyen ki lehetett számítani, mikor tündöklik a
legmagasabban, s mikor a legalacsonyabban. Az egyik végeláthatatlan terem
közepén befagyott tó csillámlott. Jégtükre ezer darabra repedt szét, de olyan
egyforma darabokra, hogy valóságos műremek volt a tó. Ennek a tónak a kellős
közepén trónolt a Hókirálynő, ha otthon volt - azt mondta, hogy az Értelem
tükrének közepén ül, s ez a leghívebb tükör a világon.
A kis Kay már kék, majdnem fekete volt a hidegtől, de
nem vette észre, hogy fázik, mert a Hókirálynő csókjától elmúlt a borzongása; a
szíve már különben is jégcsappá változott. Lapos, éles jégdarabokat rakosgatott
egymásra meg egymás mellé, valami formát akart adni nekik, mint amikor mi apró
falemezekből alakokat próbálunk kirakni, amit kínai játéknak neveznek. Kay művészi
mintákat, alakokat rakosgatott ki jégből; tökéletes remekek voltak. Az értelem
jeges játéka volt ez, az ő szemében nagyszerű és roppant fontos időtöltés - a
szemébe hullott üvegszilánk miatt látta annak. A mintákból egy írott szót
próbált formálni, de sohasem sikerült neki azt a szót kirakni, amit szeretett
volna "Örökkévalóság." Pedig a Hókirálynő azt mondta neki: "Ha
azt a szót ki tudod rakni, újra a magad ura leszel, s én neked ajándékozom az
egész világot, még egy pár új korcsolyát is ráadásul." Ezzel az egy szóval
kínlódott hát Kay, de nem tudta kirakni.
- Én most meleg országokba repülök - mondta egy napon
a Hókirálynő. - Elszállok, és lenézek a nagy, fekete fazekakba! - A tűzhányókra
gondolt, az Etnára meg a Vezúvra, ahogy az emberek nevezik őket. - Megfehérítem
egy kicsit az oldalukat! Ez a dolgom, meg jót is tesz a citromnak, szőlőnek. -
Azzal nagy suhogva elrepült, Kay meg ott maradt magára a sok mérföldes, kihalt
teremben, merőn nézte a jégdarabjait, és olyan erősen gondolkozott, hogy majd
összeroppant a feje. Mozdulatlanul ült, néma csendben, aki látta, azt hitte
volna, hogy megfagyott.
Akkor lépett be a kis Gerda a palota nagy kapuján.
Metsző szelek vették körül, de Gerda elmondta az esti imádságát, s egyszerre
elnyugodtak a szelek, mintha aludni készülnének. A kis Gerda belépett a fehéren
tündöklő, nagy, kihalt terembe, s végre meglátta kedves pajtását. Megismerte
mindjárt, a nyakába borult és megölelte:
- Kay! Édes, kedves Kay! Végre megtaláltalak!
Kay nem mozdult, csak ült hidegen és mereven, Gerda
meg zokogni kezdett nagy fájdalmában, forró könnyei Kay mellére hulltak,
leszaladtak a szívért, felolvasztották a jeget, s kimosták onnan a gonosz
tükörszilánkot. Kay, mintha álomból ocsúdott volna, Gerdára nézett, s a kislány
akkor elénekelte azt a régi dalt
Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
kicsi Jézus, látunk nemsokára!
kicsi Jézus, látunk nemsokára!
Kaynak végre megeredt a könnye, úgy záporozott, hogy
elúszott vele a másik kis tükörszilánk; most ismerte csak meg Gerdát, és
ujjongva kiáltotta:
- Gerdám, édes kicsi Gerda! Hol voltál ilyen sokáig?
És én hová kerültem? - körülnézett és megborzongott. - Milyen dermesztő hideg
van itt! S milyen üres és kihalt minden! - És forrón átölelte Gerdát, aki sírt
meg nevetett boldogságában. Ó, milyen öröm volt ez! Még a jégdarabkák is táncra
kerekedtek jókedvükben, s amikor elfáradtak és megpihentek, éppen azt a szót
formálták ki, amelyről a Hókirálynő azt mondta, hogy ha Kay ki tudja rakni,
megszűnik a hatalma fölötte, neki ajándékozza az egész világot s még egy
új korcsolyát is ráadásul.
Gerda megcsókolta Kay arcát, s az egyszerre kivirult,
megcsókolta a szemét, s abból tiszta fény sugárzott; csókot lehelt kezére,
lábára, s a fiú tagjait erő töltötte el. Hazajöhetett most már a Hókirálynő,
nem tartottak tőle. Készen volt már Kay szabadságlevele, ott állt kirakva
fényes jégbetűkkel.
Kézen fogták egymást, és kifelé indultak a Hókirálynő
roppant palotájából. Nagyanyóról beszélgettek meg az ereszcsatorna fölött
viruló rózsatövekről, s amerre elhaladtak, elültek a szelek, kisütött a nap. A
vörös bogyós, nagy bokor tövében ott várta őket a rénszarvas, mellette a
duzzadó tőgyű fiatal rénszarvastehén. Megitatta a két pajtást meleg tejjel, s
megcsókolta őket. A két szarvas aztán a hátára kapta Kayt meg Gerdát, s először
a finn asszonyhoz vágtatott velük. Jól felmelegedtek nála, a finn asszony útba
igazította őket, merre van hazafelé. Aztán folytatták az utat, betértek a lapp
asszonyhoz is, aki új ruhákat varrt nekik, és megjavítgatta Kay szánkóját.
Innen mindannyian együtt indultak tovább, szánkójuk mellett ügetett a két
rénszarvas; egészen hazájuk határáig kísérték a gyerekeket. Ott már kipattantak
az első rügyek. Kay meg Gerda hálásan búcsúztak el a két szarvastól meg a lapp
asszonytól. - Isten veletek! - kiáltották. Megszólaltak a tavasz első madarai, kizöldültek
az erdők, s a fák közül gyönyörű paripa vágtatott elő. Gerda mindjárt ráismert:
az aranyhintót húzta valamikor. Fiatal lány ült a lovon, fején égőpiros sapka,
az övében pisztolyok - a kis rablóleány volt, aki megunta az otthonülést, és
észak felé vette útját, amíg rá nem un arra a vidékre is. Aztán majd más földre
vándorol. Nyomban megismerte Gerdát, Gerda is őt - nagyon megörültek egymásnak.
- Szép legény vagy, mondhatom, hogy így elcsavarogtál!
- kiáltott Kayra a kis rablóleány. - Ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére
is utánad menjenek?
De Gerda megsimogatta a rablóleány arcát, s azt
tudakolta, hogy él-e a királyfi meg a királykisasszony.
- Messze járnak azok, idegen országba utaztak! -
felelte a rablóleány.
- Hát a varjak?
- A varjúférj meghalt - felelte a lány. - A
szelídített varjúmenyecske megözvegyült, s gyásza jeléül egy kis fekete fonalat
kötött a lábára. Folyton siránkozik, gyötrelem hallgatni a sok fecsegését. De
mondd el most te, hogy értél oda, s hogy akadtál rá.
Gerda meg Kay egymás szavába vágva mondták el
történetüket.
- Sok beszédnek sok az alja! - kiáltott a kis
rablóleány, aztán kezet rázott mind a kettőjükkel, és megígérte nekik, hogy ha
egyszer elvetődik a városukba, meglátogatja őket. Aztán elnyargalt a messzi
világba. Gerda meg Kay kézen fogva továbbindultak; zöldellő, virágzó tavaszi
tájakon vitt át az útjuk, messze előttük harangok zengtek-bongtak, s ők
ráismertek városuk magas tornyaira - igen, az ő nagy városuk volt, ott laktak
valamikor. Be is fordultak hamarosan a házuk kapuján nagyanyó ajtójához, fel a
lépcsőn, be a szobába, ahol mindent a régi helyén találtak. Az óra a régi nótát
mondta: "tik-tak", ugyanúgy forogtak körbe a mutatói, de velük mégis
nagy változás történt: amikor átlépték a küszöböt, észrevették, hogy felnőttek
lettek. A nyitott ablakon behajoltak az eresz alatt a virágzó rózsaágak, ott
álltak a kisszékeik, rá is ült ki-ki a magáéra, s megfogták egymás kezét. A
Hókirálynő palotájának jeges és kopár pompáját úgy elfelejtették, mint egy
lidérces álmot. Nagyanyó ott ült az áldott verőfényben, és néhány sort olvasott
a bibliából: "Bizony mondom néktek, ha csak olyanokká nem lesztek, mint
ezek a kisdedek, nem juttok be a mennyeknek országába!"
Kay és Gerda egymás szemébe néztek, s fülükbe csendült
az a régi ének:
Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
kicsi Jézus, látunk nemsokára!
kicsi Jézus, látunk nemsokára!
Ott ültek egymás mellett, felnőttek s mégis gyermekek,
gyermekek a szívük mélyén. Nyár volt, verőfényes, gyönyörű nyár.