Élt egyszer két kakas; az egyik a szemétdomb ura volt,
a másik a háztetőé. Hetyke és gőgös legény volt mind a kettő, és szakadatlan
versengtek egymással, melyikük ér többet. Mit gondoltok, melyikük? Különben
akármit gondoltok, nekünk megvan a magunk véleménye.
A baromfiudvart deszkapalánk választotta el a szomszéd
udvartól, amelyen egy szemétdomb állt; a tetején uborkainda nőtt, s rajta egy
hatalmas uborka pöffeszkedett; nagyon büszke volt rá, hogy szemétdomb a hazája.
- Hiába, az előkelőségre születni kell! - mondogatta.
- De én azért nem bizakodom el, hiszen nem mindenki születhet uborkának,
egyszerűbb lényeknek is kell lenniük a világon. Nem szabad lenézni a tyúkokat,
kacsákat, pulykákat sem odaát, hiszen azok is Isten teremtményei. Lám, a kakas
megint ott hetykélkedik a palánk tetején. Neki persze más a hivatása, mint a
szélkakasnak, aki magas állásban van, de még csikorogni sem tud, nemhogy
kukorékolni! Neki se tyúkja, se csibéje, csak magára van gondja, és zöld
penészt izzad. Az a kakas ott a palánkon, az bizony keményebb kötésű legény! Ni
csak, milyen táncolva lépked! S milyen megindító zene a kukorékolása! Nincs
nála tehetségesebb trombitás a világon! Ha most átjönne ide, ha fölfalna
mindenestül, s én fölolvadhatnék benne, boldogan halnék meg! - ábrándozott.
Éjszaka szörnyű vihar kerekedett, födél alá húzódtak a
tyúkok, a csibék, még a vitéz kakas is. A szél kitörte a két udvart elválasztó
deszkapalánkot, röpült a zsindely a háztetőről, csak a szélkakas állt
rendíthetetlenül a helyén, meg se fordult, pedig fiatal volt, nemrég öntötték,
de megfontolt és nyugodt természet lakozott benne. Már születésekor lassú
mozgású, bölcs öreg volt, nem hasonlított az ég könnyű röptű madaraihoz, meg is
vetette őket, "kicsiny és együgyű csipogó szárnyasoknak" nevezte a
fecskét, a verebet. A galambok már nagyobbak voltak, a tolluk is fényes és
színeket játszó, mint a gyöngyház, s ebben hasonlítottak egy kicsit a szélkakashoz.
De kövérek voltak és buták; nem voltak nemes gondolataik, "az minden
gondjuk, hogy a bögyük tele legyen - mondott róluk véleményt a szélkakas -, a
társalgásban pedig faragatlanok". Néha vándormadarak is meglátogatták,
idegen országokról, repülőutakról meséltek neki, és hátborzongató
rablótörténeteket mondtak el, amelyeknek hősei ragadozó madarak voltak. A
szélkakas eleinte érdeklődéssel hallgatta ezeket a históriákat, de aztán
észrevette, hogy mindig ugyanazokat a történeteket ismétlik, s elunta őket.
Unalmasak lettek hát a vándormadarak is, unalmas volt az egész világ. Nem
érdemes barátkozni senkivel, mindenki buta, faragatlan és unalmas.
- Hajítófát se ér a világ! - szögezte le végül
önmagában. - Ostobaság az élet!
Ebből világosan láthatjuk, hogy a szélkakas életunt
volt, s ha ezt a szemétdombon ábrándozó uborka tudja, bizonyára föltámad
érdeklődése a szélkakas iránt. De hát ő csak a baromfiudvar kakasát leste-nézte
áhítatosan. Most, hogy a deszkapalánk eltűnt közülük, jobban láthatta.
- Hallottátok ezt a furcsa kukorékolást? - kérdezte a
tyúkoktól a kakas, amikor utolsót dördült az ég, s a tyúkok fölsandítottak a
magasba. - Túlságosan nyers hang volt, hiányzott belőle a kecses báj.
A tyúkok meg a csibék átsétáltak a ledőlt palánkon, és
kirándultak a szomszéd udvar szemétdombjára. A kakas katonásan lépkedett az
élükön.
- Nemes kerti növény! - mondta, amikor megpillantotta
az uborkát, s ez a három szó elárulta mély műveltségét és lelki finomságát. Az
uborka olyan boldog volt, hogy nem is érezte, amikor a kakas belevágta a csőrét
és enni kezdte.
- Ó, milyen boldog halál!
Futottak a tyúkok, szaladtak a csibék, mind egy
seregbe, mert olyanok azok, ha az egyik nekiiramodik, utána ered a többi is.
Ott kotkodácsoltak, csipogtak a kakas körül, nem vették le róla a szemüket, s
majd szétvetette őket a büszkeség, hogy a kakas az ő fajtájukból való.
- Kukuriku-u! - kiáltotta. - Én olyan nagy úr vagyok,
hogy ha akarom, a kiscsibe egy pillanat alatt tyúkká változik! Csak meg kell
parancsolnom!
A tyúkok meg a csibék álmélkodva tébláboltak
körülötte. Aztán még meglepőbb újságot hirdetett a kakas:
- Tudjátok meg, hogy én kakas létemre is tudok tojást
tojni! És mit gondoltok, mi kel ki a tojásomból? Áspiskígyó, úgy bizony! Annak
a kígyónak a tekintetétől meghalnak az emberek, s ezt tudják jól; most már ti
is tudjátok; tudjátok, mi lakik bennem, tudjátok, hogy mindenható vagyok!
Csapott néhányat a szárnyával, magasra vetette tarajos
fejét, és még egy harsányat kukorékolt. A tyúkok megborzongtak a
gyönyörűségtől, a csibék eltátották a csőrüket, s kimondhatatlanul büszkék
voltak rá, hogy a mindenható kakas épp az ő udvarukban él. Rajongva
kotkodácsoltak, csipogtak, olyan hangosan, hogy a szélkakasnak is meg kellett
hallania odafönn a magasban. Meg is hallotta, de ügyet se vetett a baromfiudvar
népére.
"Mekkora szájhős! - gondolta megvetőn. - A kakas
nem tojhat tojást, legföljebb tőlem telne ki ilyesmi, de én nem is akarok. Ha
akarnék, tojhatnék széltojást, de nem érdemli meg ez az ostoba világ. Mindenki
csak fecseg, de semmi veleje. Ó, hogy unom az életet! Itt hagyom ezt a
tetőt!"
És a szélkakas letörött, egyenest az udvarra zuhant,
de a kakast nem vágta agyon, pedig azt akarta. Legalábbis ezt mondták a tyúkok.
Hát az okos ember mit mond?
- Hogy kukorékolni mégiscsak nemesebb dolog, mint unni
az életet és letörni a háztetőről!