Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált
hűségesen a király seregében, de mikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már
nem tudott tovább szolgálni.
A király maga elé rendelte, és azt mondta neki:
- Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád.
- De hát miből éljek én ezután? - kérdezte a katona.
- Az a te dolgod - felelte a király. - Nekem nem
kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja.
Szegény katona mit tehetett egyebet? Nekivágott a
nagyvilágnak. Ment egész nap a gondjával, estére egy erdőbe ért. Éppen le akart
heveredni az, egyik fa alá, mikor világosság lobbant a szemébe. Fölkelt,
elindult arra, amerre a fényesség csillogott, és csakhamar eljutott egy takaros
kis házhoz.
Abban a házban pedig egy boszorkány lakott; csakhogy a
katona nem tudta, azt hitte, egy jóságos öreganyókára talált. Beköszönt hát:
- Jó estét, öreganyám, adnál-e szállást éjszakára meg
egy keveset ennem-innom? Messziről jövök, nagyon eltikkadtam.
- Hohó - mondta a boszorkány -, kóbor katonának nem
szokás ám semmit adni, nemhogy szállást! De ne mondd, hogy szívtelen vagyok:
beengedlek, ha megteszed, amit kérek tőled.
- No, mit kívánsz? - kérdezte a katona.
- Ásd fel holnap a kertemet!
A katona elfogadta az ajánlatot. Ott aludt a házban,
másnap pedig nekiállt, és egész nap dolgozott, ahogy csak erejétől tellett; de
csak nem készült el estére.
- Látom, ma már nem bírod tovább - mondta estefelé a boszorkány.
- Nem bánom, itt tartalak még egy éjszakára. Holnap majd fölaprítasz érte egy
kocsiderék fát.
Másnap a katona megint egész nap dolgozott, de felével
sem végzett a fának.
- Tohonya ember vagy - mondta a boszorkány -, sosem
készülsz el a napi munkáddal. De látom, sebesült vagy, azért megy ilyen
nehezen. Jó szívvel vagyok hozzád: itt maradhatsz ma éjszakára is, ha holnap
megteszel nekem valamit a szállás fejében.
- Mi volna az a valami? - érdeklődött a katona, mert
félt, hogy megint egy kocsiderék fát vágatnak fel vele.
- Csekélység az egész - mondta a boszorkány. - Van a
házam mögött egy kiszáradt öreg kút, beleejtettem a múltkor a lámpásomat, azt
hozd fel nekem.
- Nem érdemes egy ócska lámpásért lemászni a kútba! -
felelte a katona.
- Csakhogy az nem akármilyen lámpás ám! Szép kék fénye
van, és sohasem alszik ki!
- Hát akkor felhozom - mondta a katona, és aludni
ment.
Másnap a boszorkány leengedte a katonát egy kosárban a
kút fenekére. A katona megkereste a kék fényű lámpást, aztán megrántotta a kötelet
hogy húzzák föl. Mikor a kosár már közel járt a kávához, a boszorka lehajolt,
és el akarta venni a lámpást. De a katona észrevette, hogy a vénség valami
rosszat forral ellene.
- Hohó - kiáltotta -, a lámpást majd csak akkor adom
oda, ha szilárd földet érzek a talpam alatt!
A boszorkány megdühödött, elengedte a kötelet, szegény
katona meg lehuppant a kút fenekére.
Nagyot esett, de szerencsére nem történt semmi baja,
csakhamar föltápászkodott a nedves, puha földön, és körülnézett a sötétben. Ott
volt a lába mellett a kék fényű lámpás is, de hát mit ért vele a szerencsétlen!
Látta, hogy nincs mentség, innét ugyan senki sem húzza ki, nyomorultul el kell
pusztulnia. Leült nagy búsan egy kőre, csak úgy találomra belenyúlt a zsebébe,
s egyszer csak a kezébe akadt a pipája.
"No, ez lesz az utolsó szórakozásom ebben a
keserves életben" - sóhajtotta.
Megtömte a pipát a maradék dohányával, és rágyújtott a
kék lángnál. Alig pöfékelt egyet-kettőt, egyszerre csak egy fekete emberke
termett előtte.
- Uram, mit parancsolsz? - kérdezte.
- Ugyan mit parancsolnék? - csodálkozott a katona.
- Nekem az a dolgom, hogy mindent megtegyek, amit csak
kívánsz - mondta az emberke.
A katona hitte is, nem is.
- Ha valóban úgy van, ahogyan mondod - szólt -,
tegyünk próbát, hadd lássuk, mit tudsz. Először is segíts ki ebből a kútból.
A kis ember, se szó, se beszéd, kézen fogta, és
végigvezette egy föld alatti folyosón. A kék fényű lámpásról sem feledkezett
meg, azt is magával vitte. Az a folyosó volt a boszorkány kincseskamrája: amit
a föld fölött gyűjtött, azt ott rejtette el a föld alatt. Csak úgy
csillogott-villogott a kék lámpás táncoló fényében a sok arany, ezüst, gyémánt,
drágakő. A katona sem volt rest, annyit markolt belőle, amennyit csak bírt.
Mikor fölértek a föld színére, azt mondta az
emberkének:
- Ezt az első kívánságomat derekasan teljesítetted.
Lássuk, hogyan boldogulsz a másodikkal. Eredj, kötözd meg a boszorkányt, és
vidd a törvény elé.
Az emberke meghajolt, eltűnt. Alig telt el egy kis
idő, egy vad fekete kandúr vágtatott el iszonyú rikácsolással a katona mellett,
majd leverte a lábáról. Aztán már jelentkezett is előtte az emberke:
- Uram, minden meglett úgy, amint kívántad. A
boszorkány fönt lóg a bitófán. Kívánsz-e még valamit?
- Egyelőre semmit - mondta a katona -, hazamehetsz. De
vigyázz, kéznél légy, ha szükségem lesz rád, és kiáltok érted.
- Nem kell kiáltanod - felelte az emberke -, elég, ha
a kék lángnál pipára gyújtasz; abban a pillanatban ott leszek előtted.
Azzal eltűnt.
A katona visszatért a király városába, ahol valaha
szolgált. Betért a legjobb fogadóba, elhívatta a szabót, szép ruhákat varratott
magának, gyönyörű ráncos csizmát rendelt a csizmadiánál, a fogadósnak pedig
meghagyta, rendezzen be neki egy szobát olyan pompásan, olyan kényelmesen,
ahogyan csak lehet.
Mikor a szoba elkészült, megidézte a fekete emberkét,
és így szólt hozzá:
- Hűséggel szolgáltam a királyt, de kiadta az utamat,
és hagyta volna, hogy fölkopjék az állam. Ezért most meg akarok fizetni neki.
- Mit parancsolsz, mit tegyek? - kérdezte a kis ember.
- Megvárod, míg a király lánya lefekszik. Mikor már jó
mélyen alszik, hozd el ide hozzám, azt akarom, hogy a szolgálóm legyen.
- Nekem ez semmiség - felelte az emberke -, neked
azonban veszedelmes dolog; megjárhatod, ha kitudódik.
- Te azzal ne törődj - szólt a katona -, te csak tedd,
amit meghagytam neked.
Leszállt az este.
A katona jóízűen megvacsorázott, aztán elhelyezkedett
a szobája legkényelmesebb karosszékében, és várakozott.
Mikor a toronyban tizenkettőt ütött az óra, fölpattant
az ajtó, és az emberke hozta a király lányát.
- Csakhogy itt vagy! - rikkantott a katona. - Egy
kettő, dologra! Fogd a söprűt, takarítsd ki a szobát!
A lány nekilátott a takarításnak, és dolgozott
szótlanul, szorgalmasan.
Mikor elkészült, a katona odaparancsolta a karosszéke
elé, kinyújtotta a lábát, és rárivallt:
- Húzd le a csizmámat!
A királylány lehajolt, megfogta egyik finom kezével a
csizma fejét, másik finom kezével a piszkos csizmasarkot; húzogatni kezdte a
lábbelit.
- Mit ügyetlenkedsz - förmedt rá a katona -, húzd meg
tisztességesen!
A királylány meghúzta, a katona meg könnyedén
mozdított egyet a bokáján, úgyhogy a csizma szinte leszaladt róla, szegény lány
majd hanyatt esett.
A katona úgy tett, mintha rettenetesen méregbe jönne
az ügyetlensége miatt. Fölugrott, kikapta kezéből a csizmát, s odavágta elé a
földre.
- Pucold ki! De olyan fényes legyen, mint a tükör,
megértetted?
A királylány fölvette a földről a csizmát, lekaparta
róla a sarat, és szép csillogóra kipucolta. Bármit parancsolt neki a katona,
mindent megtett, és mindent némán, ellenkezés nélkül, félig hunyt szemmel,
mintha aludnék.
Mikor a kakas odakint az elsőt kurjantotta, megjelent
az emberke, fölkapta, és visszavitte a palotába.
Másnap reggel nagyon fáradtan ébredt a királylány.
Ment egyenesen az édesapjához.
- Jaj, édes jó apám, olyan különös álmot láttam, még
most is kába vagyok tőle. Egy kis fekete ember ölbe kapott, villámgyorsan
végigrohant velem az utcákon, és bevitt egy katona szobájába. Annak a katonának
lettem a cselédlánya. Mindenféle piszkos munkát kellett végeznem, kitakarítanom
a lakását, kifényesítenem a csizmáját. Csak álom volt, mégis úgy összetört,
mintha valóság lett volna.
- Nagyon is lehet, hogy valóság volt - felelte a
király. Tűnődött egy ideig, aztán így szólt: - Figyelj rám, lányom, adok neked
egy jó tanácsot. Rakd tele a zsebedet borsóval, és hasíts egy kis lyukat rajta.
Ha ma éjjel megint elragadnának: útközben kiszóródik a borsó, és megmutatja,
merre visznek. Akkor aztán rátalálunk a nyomon a gazfickóra!
Csakhogy amíg beszélt, a fekete emberke láthatatlanul
ott állt mellette, és mindent kihallgatott. Éjszaka aztán, mikor megint elvitte
az alvó királylányt, annak a zsebéből kihullott ugyan néhány szem borsó, de
bizony nem mutatott meg semmiféle utat, mert a furfangos emberke előzőleg a
város valamennyi utcáját fölhintette borsóval. A királylánynak pedig azon az
éjszakán is cselédkednie kellett, első kakasszóig.
Másnap már korán reggel szétküldte a király az
embereit, borsónyomot keresni. De hiába küldte őket: valahány utcája csak volt
a városnak, mindegyiken ott kuporgott egy sereg szegény gyerek. Szemelték vígan
a borsót, és örvendezve kiabálták:
- Ma éjjel borsóeső esett!
A király váltig bosszankodott, hogy így túljártak az
eszén.
- Valami mást kell kitalálnunk - mondta a lányának. -
Este, ha lefekszel, hagyd magadon a cipődet; aztán mielőtt visszahoznak a
szolgálatból, dugd el ott valahová az egyiket. A többi már az én dolgom; majd
én megkerestetem. Akkor aztán nem szabadul a kezünkből a bűnös!
A fekete emberke ezt is kihallgatta, de ez ellen a
fortély ellen már semmi ellenszere nem volt. Megpróbálta lebeszélni a katonát a
szándékáról.
- Ne hozasd el ma éjszakára a királylányt;
rajtaveszthetsz, ha meglelik nálad a cipőjét.
- Sose félts te engem! - hetykélkedett a katona. -
Tedd, amit mondtam.
Szegény királylány a harmadik éjjel is ott takarított,
ott pucolta a mocskos csizmát a katona szállásán. Hanem amikor meghallotta a
kakasszót, gyorsan eldugta egyik cipőjét az ágy alá.
Másnap reggel a király tűvé tétette az egész várost a
lánya cipője után. Meg is találták végre a topánkát a katona szobájában az ágy
alatt.
A katona akkor már nem volt otthon: a kis emberke
addig könyörgött neki, míg rá nem vette a szökésre. Éppen a városkapun
igyekezett kifelé, amikor a király poroszlói elcsípték. Bilincsbe verték, és
tömlöcbe vetették.
Amikor a katona az emberke unszolására végre rászánta
magát a menekülésre, akkor a király csatlósai, akik a királylány cipőjét
keresték, már befordultak a fogadó udvarára. Elállták a kaput; a katonának már
csak meg módja volt rá, hogy odébbálljon: kiugrott az ablakon az utcára. Hanem
a nagy sietségben megfeledkezett a legfontosabbról: a kék fényű lámpásról. Pénz
se volt nála több, csak egyetlen arany a zsebében.
Vasra verve kuporgott a börtönében, s amint
kitekintett az ablakon, látta: egy hajdani bajtársa ott tesz-vesz az udvaron az
ablak közelében. Kikopogtatott neki, s amikor az odament, lekiáltott:
- Mindig jó pajtásom voltál, megtehetnél nekem
valamit, mielőtt lenyakaznak.
- Ha lehet, szívesen - felelte a pajtása.
- Van nekem egy kis batyum, ott maradt a fogadóban, ha
azt elhoznád, adnék egy aranyat érte.
- Ha csak ez kell! - mondta a bajtársa; elszaladt, és
kisvártatva már hozta is a batyut.
- Derék ember vagy, megérdemled ezt az aranyat, én már
úgysem veszem hasznát ezen a világon! - mondta a katona, és odaadta neki az
aranypénzt, aztán mikor egyedül maradt, előhalászta a cókmókjából a lámpást, és
rágyújtott a kék lángnál a pipájára.
Abban a pillanatban ott termett a fekete emberke.
- Sose félj - vigasztalta. - Akárhova visznek:
vigyenek; akármit tesznek: csak hadd tegyék. Te semmi mással ne törődj, mint
azzal, hogy mindig veled legyen a kék fényű lámpás.
Másnap törvényt ültek a katona felett. Nem bizonyult
rá semmi gonoszság, a bíróság mégis halálra ítélte. Már vitték is a
vesztőhelyre.
- Egy utolsó kegyet kérek! - mondta a katona, mikor
fölolvasták neki az ítéletet.
- Mit? - kérdezte a király.
- Hogy útközben még egy pipát elszívhassak.
- Felőlem akár hármat is! - felelte a király. - Hanem
az életednek semmiképpen nem kegyelmezek meg, akárhogy könyörögsz érte!
- Azért én egy árva szóval sem könyörgök - mondta a
katona egykedvűen. Szép kényelmesen előszedte a pipáját, és meggyújtotta a kék
fénynél. Pöfékelt egypárat, eregette a bodor füstöt, meg szép kékesszürke
füstkarikákat is bocsátott föl a magasba, egyike a másik után, mintha nem is
vesztőhelyre vinnék, hanem csak úgy sétálgatna.
A nép csodálkozott rajta, milyen nyugodtan ballag a
halálba.
- Ez aztán a bátor ember! - mondta az egyik.
- Nem bátor ez, hanem elvetemült! - mondta a másik.
- Életemben ilyen megátalkodott gonosztevőt nem
láttam! - szólt egy harmadik.
A katona meg csak lépegetett köztük, eregette a
füstöt, és mosolygott magában. Így ért oda annak a lépcsőnek a tövébe, amelyik
fölvezetett a vesztőhelyre. Már nyújtotta is érte a kezét a markos hóhér, hogy
átvegye a poroszlóktól, akik odáig kísérték.
- Egy kis türelem - mondta a katona -, hadd szívjam
már végig ezt az utolsó pipámat!
És jól megszívta; akkora füstbodrot kanyarított akár
egy kisebbfajta kémény. A füstből pedig kiugrott eléje a fekete emberke. Kis
furkó volt a kezében.
- Mit parancsolsz, kedves gazdám? - kérdezte.
- Szolgáltass igazságot a hamis bíróknak meg a
porkolábjaiknak mondta a katona - de a királyt se kíméld, amiért ilyen gazul
bánt velem!
A kis ember nekigyürkőzött, cikázni kezdett, mint a
villám, forgatta a furkóját, hogy csak úgy zúgott, s akit eltalált vele, az
nyomban lerogyott a földre. Ott lapult már porkolábostul mind az egész bíróság,
moccanni se mertek, legföljebb csak annyit, hogy meg-megtapogatták a hátukon a
hurkákat.
A király nagyon megijedt, rimánkodásra fogta a dolgot.
- Nem bánom - mondta a katona -, most az egyszer még
megkegyelmezek. De megjegyezze ám mindenki magának, hogy a kiszolgált katonával
is tisztességgel kell bánni!
Intett az emberkének, hagyja abba az igazságtevést.
A király örült neki, hogy megszabadult a
veszedelemtől, szánta-bánta keményszívűségét, és hogy jóvátegye a hibáját,
odaígérte a katonának egész birodalmát, és hozzáadta feleségül a lányát.