Egyszer
volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném. Volt egyszer egy
király, mert hiszen királyok mindenkor voltak. Hanem a legtöbb király öreg
volt, nem szép és fiatal, mint az, akiről én akarok beszélni.
Ez olyan
gyönyörűséges volt, mintha a napból szőttek volna, csakhogy nem talált kedvére
való királyasszonyt magának. Egyedül bizony nem tudott élni, fogadott is azért
egy cigányasszonyt, hogy az a ház dolgát ellássa. Nem volt az igazi cigányné,
csak mivel fekete volt, s úgy kerepelt a szája, mint a kendertilóé, az egész
királyi udvarban mindenki cigánynénak csúfolta. Mivel a rossz szájak azt
beszélték, hogy a király összeszűrte a levet vele, azok a leányok, akik
hozzámentek volna, nem kellettek a királynak; azok pedig, akiket ő vett volna
el, nem mentek hozzája, így nőtlen maradt. Szó sincs róla, hogy idős lett
volna, de hát abban az időben kiváltképpen a fiatalabb királyfiak házasodtak.
Kiment
egyszer a király a katonáival gyakorlatozni a mezőre. Generális ruhába volt
öltözve. A mezőn három leánytestvér a kendert nyűtte. Ezek a leányok nem ismerték
a királyt, nem is gondolták volna, hogy arra járjon.
A
legnagyobbik leány így szólott:
- Ha engem
feleségül venne a király hopmestere, én egy kenyérrel jóllakatnám az egész
királyi udvart.
A középső
azt mondta:
- Ha engem a
király íródeákja elvenne, én egy orsónyi fonálból felöltöztetném az egész
udvart.
A legkisebb
leány pedig, aki szépségével felülmúlta a két testvérét, s aki olyan volt
aranysárga hajával, mint a hold a csillagok között, azt mondotta:
- Ha engemet
maga a király venne el, én két olyan tündéri királygyermeket szülnék neki, egy leányt s egy fiút, hogy a világon sem akadna olyan
emberfia, aki szépségben felülmúlná azokat.
A két
nagyobbik leány nevetni kezdett, de a legkisebb azt mondta:
- Mit
nevettek? Ha ti nem tudnátok végbevinni, amit mondtatok, akkor én se, s akkor
magatokat is ki kellene nevetnetek. De ha ti képesek lennétek végbevinni azt,
amit mondtatok, akkor bizony én is. És nem rajtam, hanem azon kellene
nevetnetek, hogy ebben a nyomorúságban, ami körülvesz bennünket, még
tréfálkozással töltjük az időt.
Hanem a
leányok egyre csak nevetgéltek a kisebbik bosszankodásán, és aztán más
dolgokról kezdtek el beszélgetni.
Egy huncut
katona, aki éppen őrséget állt, kihallgatta a leányok beszédét, s mikor a legkisebbik
befejezte a mondanivalóját, a királyhoz sietett, s elmondta, mit hallott, mit
beszélt az a három leány a kenderföldön.
A király
tisztjeivel odament, s mikor meglátta, hogy milyen szépek, akármilyen
szegényesen is voltak öltözve, szerelemre gyulladt a legkisebbik iránt.
Értük
küldött vagy hat katonát s egy kapitányt azzal a paranccsal, hogy sértetlenül
hozzák őket a királyi udvarba, s miközben parancsait osztogatta, gondolata
egyre a legkisebbik leányon járt, s azon a vágyán, hogy két olyan gyereke
legyen, amilyeneket a leány ígért. Valamivel később észreveszi, hogy érkezik a
kapitány a hat katonával, s azt mondja:
- Felséges
királyom, elmentem, hogy azt a három leányt a kenderföldről a királyi udvarba
hozzam, de mivel azt mondottad, hogy sértetlenül hozzam el őket, nem kötöztem
meg s nem erőszakkal hoztam, ők meg a maguk szántából nem akartak jönni. Azt
mondták, hogy az anyjuk nélkül élve nem jönnek, legfeljebb holtan. Ezért
megparancsoltam, hogy abból a helyből el ne moccanjanak, míg újra vissza nem
térek, s meg is ígérték, hogy ott maradnak. Mondd meg, felséges királyom, hogy
most mitévő legyek?
- Menj, s
hozd el az anyjukat is, vidd mind a négyet a tanácsterembe, zárd oda be őket,
de a kulcsot másnak oda ne add, csak nekem.
-
Megértettem, felséges királyom, így teszek.
Sietett a
király gyorsan a hadgyakorlatra, hadd végezhessen, hadd láthassa, mi történik
azzal a három leánnyal.
A kapitány
elment a három leányhoz, magához vette őket, elment velük az anyjukhoz, elvitte
azt is a kenderföldre, s ott azzal a hat katonával, akiket a városba vitt
magával, elmentek a királyi udvarba. A kapitány úgy tett, ahogy a király
parancsolta.
A leányok
anyja majd meghalt félelmibe, s könnyezett és kérdezte, hogy mit tettek. A legnagyobb
leány apróra-cseprőre mindent pontosan elmondott neki, amit a kenderföldön
beszéltek. Azt nem tudta, hogy kihallgatta őket valaki, ezért ezt mondotta:
- Meglehet,
hogy másvalamiért hoztak bennünket ide.
- Jaj,
szegény, szerencsétlen fejünknek. Mit beszéltetek ti, az Isten szerelmére?
Biztosan megharagudott ránk a király, s bezárat bennünket a ti
meggondolatlanságotok miatt. Jaj, ti szerencsétlen, meggondolatlan teremtések,
hogy okoztatok nekünk ilyen nyomorúságot?
Tépte a
szegény anya a haját bánatában, sírt és jajveszékelt. Könnyes szemmel
sóhajtoztak a leányok is, és várták, hogy mire jutnak. Úgy estefelé bement a
király abba a szobába, ahol a leányok meg az anyjuk volt. Ment a királlyal a
hopmestere is, meg az íródeákja is, és más tanácsbéli urak is, s mindnyájan
helyet foglaltak.
Mikor a
király letelepedett, a leányok és az anyjuk nagy búbánatosan s könnyezve a
király elé járultak, s térden állva könyörögtek tőle irgalmat s bocsánatot.
A király azt
parancsolta, hogy keljenek fel, haragosan nézett reájuk, és kemény hangon
szólt:
- Leányok,
mondjátok el, mit beszéltetek rólam és udvaromról, mikor reggel kendert
nyűttetek.
A leányok
nyitották a szájukat, hogy szóljanak, hanem az anyjuk kikapta a szájukból a
szót, ismét térdre esett a király előtt, s keserves sírással azt mondotta:
- Felséges
királyom, irgalmat s kegyelmet kérek meggondolatlan; megfontolatlan beszédjükért.
Irgalom, kegyelem, felséges királyom!
- Nem téged
kérdeztelek - felelte a király szigorúan -, hanem a leányokat. Mondjátok el
hajszálnyi pontossággal, amit beszéltetek, semmit el ne hallgassatok, mert
tanúm is van, s ha hazugságon kaplak, jaj lesz nektek - tette hozzá a király.
Nem volt mit
tenniök a leányoknak, elmondták hát. Kezdte a legnagyobbik:
- Én azt
mondtam, felséges királyom, hogy ha engem feleségül venne felséged hopmestere,
az egész királyi házat jóllakatnám egy kenyérrel.
- Én azt
mondtam - tette hozzá a középső leány -, hogy ha engem feleségül venne felséged
íródeákja, az egész királyi házat felöltöztetném egy orsónyi fonálból.
- Én azt
mondottam - folytatta a harmadik, a legkisebbik leány -, hogy ha... - és sírni
kezdett, s eltakarta az arcát.
- Mondd
gyorsan, mit mondtál - kérdezte a király haragosan.
- Hogy ha
felséged engem feleségül venne, én neked két aranyhajú tündéri királygyermeket
szülnék, egy fiút és egy leányt, kiket szépségben a világon egy emberfia sem
múlna felül. - S azzal újra sírni kezdett, majd így folytatta:
- Itt
vagyok, tégy velem, amit akarsz, csak anyámat hagyd békében.
A királyt a
lelke gyökeréig megsebesítette a leány szépsége, szelíden ránézett a
legkisebbikre, s megkérdezte:
- Képesek
lennétek megtenni azt, amit mondottatok?
- Megtennők
- felelték egyszerre mind a hárman.
- Hopmester,
diák, akarjátok-e? Mert én igen - mondta a király a hopmesternek és a diáknak.
- Akarjuk -
felelték azok vidáman.
- Holnap
megtartjuk az esküvőt - mondta a király.
A király
parancsára a leányok meg az anyjuk ott maradtak az udvarban másnapig, s akkor
jött a pap, összeadta őket, s egyszerre három lakodalmat ültek, ami éppen egy
hétig tartott.
A lakodalom
után a leányok mint feleségek maradtak a királyi udvarban, míg a király az
anyósát különböző ajándékokkal tisztelte meg, s meghagyta, hogy hazamenjen.
A lakodalmi
idő végeztével a munka ideje is megkezdődött. Mennyire boldog volt a király,
mikor azt látta, hogy a két nagyobbik leány az élelmezést könnyen s költség
nélkül végzi. A nagyobbik leány egy kenyérrel táplálta az udvart, a középső meg
egy orsó fonállal felöltöztette.
A két
leánynak a férje, a hopmester meg az íródeák nem bánták meg, hogy beleegyeztek
s megtették, mert a lányok szépek voltak, a király akaratát teljesítették, s
vele rokonságba is kerültek.
Elégedett
volt a király is, mivel a legkisebbik leány olyan szép volt, mint egy
virágbimbó; hát még mekkora volt az öröme, mikor felesége, a királyné asszony
teherbe esett. Az egész udvarral együtt alig várta, hogy meglássa, beváltja-e ő
is a szavát, mint a nővérei.
A
legelégedetlenebbek a nővérek voltak, meg a király gazdasszonya, az, aki a
pincék és kamrák kulcsát őrizte. Elfogta őket az irigykedés, és egész nap
bosszankodtak azon, hogy a legfiatalabb alá vannak rendelve.
- Miért nem
én mondtam, hogy engem vegyen el a király? - sóhajtozott a legnagyobbik leány,
és tépte mérgében a haját. - Mert akkor én lennék a legnagyobb a királyi
udvarban.
- Miért nem
én mondtam, hogy vegyen el engem a király? - kiáltotta a középső leány, öklével
verve a mellét. - Mert akkor most nem a húgom parancsolna nekem.
A csókaképű
cigánynénak be nem állott a szája, csak kerepelt egyre, mint egy megveszekedett
kendertiló, a király fülébe, s a királynét hibáztatta, különbnél különbekkel
rágalmazta. Jó ember volt a király, csakhogy féltékeny. Szerette a feleségét a
szíve mélyéből, mert nemcsak szép, hanem szorgalmatos is volt. Hanem mégiscsak
hitelt adott a mendemondáknak, miket a cigánynétól hallott, s egyszer-egyszer
megpirongatta, amiért is a királyné bizony nem volt a helyzetével megelégedve.
Egyszer,
mikor a cigányné egyedül volt, odament hozzá a két nagyobbik nővér, s többek
között arról is beszélgettek vele, milyen nagy szerencséjük volt, hogy szegény
leányokból nagy gazdasszonyok lettek.
- Én
egyáltalán nem vagyok boldog - mondotta a legnagyobbik nővér. - Hogy lehet az,
hogy nekem a legkisebbik húgom parancsolgasson?
- Én sem -
mondta a középső -, én is éppen ezért nem vagyok boldog. S míg élek, jó szemmel
rá nem nézhetek.
- Én nem
tudom, miért nem vagytok ti boldogok - tettette magát a cigányné -, mikor azt
látjátok, hogy a húgotok királyasszony?
- Hát ő
parancsoljon nekünk, s ő legyen a mi úrnőnk? - mondotta a két nővér.
- Hát ez
bizony nem a legjobb - folytatta a cigányné -, hogy a kisebb testvér legyen a
nagyobbaknak az úrnője, nekem se esik jól, hogy ő uralkodik felettem, aki itt
nőttem fel a palotában, és a király jobbkeze voltam, de hát, nincs mit tennem.
El kell tűrnöm ezt a bajt is a fejemen.
- De vajon
meddig tűrjük? - kérdezték egyszerre a nővérek.
- Bizony
addig, amíg az Isten akarja - felelte a képmutató cigányné.
- Addig,
ameddig mi akarjuk - mondotta a legnagyobbik.
- Jól
mondod, testvérem - mondta a középső -, szabadítsuk meg tőle magunkat.
- Hát ha így
van - szólt a cigányné -, ebben a dologban én is a társatok leszek, hogy
megszabadulhassunk tőle, bízzátok csak az egész dolgot reám, mert én
megteszem, amit tudok.
- Jó is lesz
- felelte a két nővér.
Kezet
nyújtottak, s vígan elmentek, hogy végül is megszabadulnak tőle, s nem
lábatlankodik nekik.
Közeledett a
királyasszony szülésének ideje. Sokat kellett szenvednie a szülési fájdalmak
miatt, amik éppen olyan nagyoknak ígérkeztek, mint a fogadkozása, de a rágalmak
miatt is. Úgy hallotta, a cigányné azt suttogja a király fülébe, hogy nem lesz
képes ígéretét teljesíteni, s más rágalmak miatt is szenvedett, miket a király
felemlegetett neki, s ezzel az életét megkeserítette. Csöndben várakozott reá
a királyasszony, hogy eljöjjön az idő, mikor az igazság kiderül, s a
gyanúsításoknak vége lesz.
Hanem a Gondviselés
úgy akarta, hogy a király álljon hadseregének élére, s azzal a birodalom
határaira vonuljon, mert onnan híre jött, hogy fosztogató ellenség tört be,
mindent felperzsel, az embereket megkötözi, s rabságba hurcolja.
Megkeseredett
szívvel s könnyes szemmel kellett útra kelnie, mert feleségétől éppen akkor
vált el, mikor vágyának teljesülését látva, örvendhetett volna. Búslakodott,
mivel az ellenség átlépte a határt.
Így hát az
egész királyi udvart gyászban hagyta oda. Csak a cigányné és a két nővér örvendezett,
mert ők úgy látták, hogy céljukat már el is érték, azt remélték, hogy míg a
király nincsen odahaza, tehetnek valamit a királyné ellen.
Elérkezett a
szülés ideje, a cigányasszonynak és a nővéreknek hízelkedéssel sikerült tanácsokat
adni a királynénak arra nézve, hogy mit tegyen, mikor szülni fog. A
királyasszony hitt nekik, és megkérte a cigánynét, hogy legyen a bábaasszonya.
Akkor a cigányné arra biztatta, hogy mikor elérkezik a szülés pillanata,
másszon fel a padlásra, ő mint bábaasszony a létrára áll, egy rostával a
kezében, s úgy segíti világra a megszületendő magzatot.
Mikor a
fájdalmak erősödtek, a királyné felmászott a padlásnyílásig, a cigányasszony
mint bába s a két nővér mint a segítségei, ott maradtak a létrán, a legnagyobb
nővérnek két kutyakölyök volt a kötényében.
Elsőnek egy
olyan fiút szült, aki szebb volt, mint a napsugár, s mint a hajnalcsillag, úgy
fénylett a rostában, amelybe beleejtette. A kegyetlen cigányné, mielőtt még
sírt volna a fiúcska, odaadta őt a nővéreknek, hogy tegyék félre, és hozzanak
egy kutyakölyköt, s azt a rostába tette. A királyasszony semmit sem látott.
Fájdalmak
között megszülte a második gyermeket is, aki szépséges volt, mint a napsugár,
szőke hajáról azt hihetted volna, hogy csupa aranyszál. A nővérek a leánykát is
a fiú mellé dugták, s még egy kutyakölyköt helyeztek a rostába, amelyet a
cigányasszony tartott.
Miután
megszült, lehozták a királyasszonyt a padlásról, a szobába vitték, és ágyba
fektették. Mikor későbben magához tért, kérte, hadd lássa a gyermekeit, hadd
ölelje őket szeretettel magához, mint édesanya. Akkor a cigányné odahozta hozzá
a két bepólyált kutyakölyköt.
Ámulva
kérdezte a királyasszony, hogy ezek micsodák. S mikor a cigányné azt mondta,
hogy ezek a magzatok, akiket ő szült, megértette a cigányasszony nagy
gonoszságát.
- Miért
hozod ezt a két kutyakölyköt?
- Ezek a
gyerekeid, akiket szültél.
A
királyasszony akart volna valamit mondani, de úgy rátört a keserűség, hogy
szólni se tudott, arcra borult, úgy sírt és sóhajtozott, nagy bánatában öklével
verte a mellét, s a haját tépdeste.
Rémlett
neki, mintha máris jönne a király, s hogy őt meg fogja verni, s végül is
megöli. A haláltól nem félt, de a világtól szégyellte magát. Tudta, hogy
szavának állott, de a cigányné megcsalta őt. Eszébe jutott otthoni nyugalmas
élete, megbánta, hogy mit tett, de már késő volt.
Türelmetlenkedett,
hogy mi lesz vele. Rettegve várta haza a királyt, s kérte az Istent, hogy
szabadítsa meg ettől a bajtól, és a nővéreiért küldött, hogy azok vigasztalnák
meg.
A nővéreit
azonban hiába várta, mert azok nem jöttek. S ez még csak növelte bánatát és
szerencsétlenségét, mert most már tudta, hogy a cigányné dolgába a nővérei is
belekeveredtek. Most már csak a királyt várta, hadd jöjjön mentől előbb, s
mentse meg ettől a galád világtól.
Jajgatott és
kiáltozott: „Ó, Uram, olyan nagyon vétkeztem, hogy ilyen súlyosan büntetsz!
Bocsásd meg nekem, amit tettem! Ó, jaj nekem, szerencsétlen fejemnek. Mi lesz
velem?”
A nővérek
meg a cigányné a gyermekek után néztek, a kert végébe vitték őket, s egy trágyadombba
betemették.
Harmadnapra
megjött a híre, hogy a király legyőzte az ellenséget, s hamarosan hazaérkezik.
A szolgáknak
meg a városi lakosoknak egy része örvendezett, de a másik része búslakodott,
sajnálták a királynét, mivel tudták róla, hogy milyen jószívű.
Végezetül a
nagy nap is elérkezett. Megérkezett a király a városba, s alig várta, hogy
lássa valóra vált vágyát; kérdezte az udvarbelieket, szült-e a királyné?
Az
udvarbeliek azt felelték, hogy igen.
Bement abba
a szobába, ahol a királyasszony feküdt, s azt mondta a cigánynénak:
- Hol vannak
a gyermekeim?
A cigányné akkor kitakarta a kutyakölyköket, rájuk
mutatott, s azt mondta:
- Íme,
királyom, mit szült neked a királyné asszony.
A király
hátrahőkölt, tenyerével a homlokára csapott, haraggal a királynéra nézett, s
azt mondta:
- Micsoda
dolog ez? Hát én kutya vagyok?
- Jaj,
dehogyis, Isten őrizzen. Nem lehet a mi királyunk kutya.
- Hajítsátok
ki innen ezeket az ocsmányságokat, az anyját vigyétek a szemem elől, hogy többé
ne is lássam - mondotta a király.
A cigányné
úgy is tett, a kutyakölyköket kivitte, a királyasszonyt pedig a konyhában abba
a szemetesgödörbe ásta bele derékig, ahová az ételmaradékot hajigálták, s azt
mondta:
- A porból
bújtál ki, a szemétben fogsz elrothadni.
A királyné
lesütötte a szemét, s keservesen sírni és sóhajtozni kezdett, sajnálta, hogy a
király nem ölette meg, hogy megszabadult volna a cigánynétól is. De mégiscsak
reménykedett, hogy hátha-hátha kiderül a cigányné gonoszsága és az ő
ártatlansága.
Mikor a
cigányné kiment az ajtón, szólt, hogy a királyné is hallhassa:
- Mostantól
kezdve újra én leszek a király kedvese.
Azon a
helyen, ahová a királyné igazi gyermekeit temették, másnapra két kis körtefa
bújt ki. A hetedik napra magasak, ágasak lettek a fák, szép körtékkel voltak
tele, s azok sárgák voltak, mint az arany, és ragyogtak, mint a nap.
Mikor a
király arra járt, a körtefa ágai lehajlottak előtte éppen úgy, mintha csak
kínálkoztak volna, hogy szakítson róluk. Ha meg a cigányné vagy a nagyobbik
testvérek jártak arra, akkor az ágak felemelkedtek, és a szemükbe csaptak.
Mikor ezt
látta a király, azt mondta:
- Vajon
miből keltek ki ezek a körtefák, s mi az oka, hogy előttem meghajolnak, de
előttetek nem, sőt meg is csapnak benneteket?
- Ebben
valami boszorkányságnak kell lennie - mondotta a cigányné. - Vigyázz, királyom,
nehogy valami baj érjen. Ha nem vágatod ki ezt a két körtefát, s nem
csináltatsz belőle a szobádba két ágyat, tudd meg, hogy én sem élek többé
veled.
A királynak
nem volt mit tennie, mint meghajolni a cigányné akarata előtt. Saját kezével
kivágta a körtefákat, és megparancsolta, hogy azokból még azon a nap két ágyat
készítsenek a hálószobájába.
Mire este
lett, az ágyak is elkészültek. Egyikben aludt a király, a másikban a cigányné.
Éjszaka
abban az ágyban, amelyben a cigányné aludt, megszólaltak a deszkák, s azt
mondták:
- Nehéz-e
neked, húgocskám?
- Nekem nem
nehéz, bátyácskám, mert énrajtam a király alszik, a mi édesapánk. Hát neked
nehéz-e?
- Nekem
bizony nagyon nehéz, mert rajtam a gonosz cigányné alszik.
S az ágy
elkezdett mozogni, szakadatlan mozgott, úgyhogy a cigányné nem tudott sehogy se
elaludni.
- Királyom,
mondottam én neked, hogy valami boszorkányságnak kell itt lennie. Ha nem vágatod
össze, s tűzre nem vetteted ezeket az ágyakat, tudd meg, hogy én sem élek többé
veled.
A királynak
újból nem volt mit tennie mást, mint hogy a cigányné szavának alávesse magát,
saját kezével összevágta s tűzre vetette az ágyakat. A cigányné attól tartott,
hogy a tűz szikráiból valami ki talál pattanni, azért ahhoz a két kéményhez,
ahol a tűz égett, két szolgálót állított két seprűvel, s megparancsolta, hogy a
kéményből egyetlen szikrát se engedjenek ki. De bizony hiába törte magát a
cigányné, mert az egyik szolgáló is elszalasztott egy szikrát és a másik is, s
azok leszálltak a király kertjébe, ahol a királyasszony virágai voltak.
Másnapra a
két szikrácskából két kis aranyszőrű, ezüstszarvú bárányka lett.
Erősen
elcsodálkozott a király, mikor meglátta őket, de akkor még jobban, amikor azt
látta, hogy a báránykák hozzá közelednek, megcsókolják a kezét, s szép, puha
bundájukat a király ruhájához dörzsölve, simogatják őt.
Azt se tudta
a király, mit csináljon örömében, és szólította a cigánynét, jöjjön, hadd
mutasson neki valamit.
Mikor a
cigányné odajött, a báránykák nekiestek a szarvaikkal.
Futásnak
eredt a cigányné, s a házig meg sem állt.
A király
nevetve követte, de még jóformán be se léphetett a házba, a cigányné nagy
szájjal rákezdte:
- Tudd meg,
királyom, hogy valami boszorkányság esett. Hidd el nekem, hogy nagy baj lesz,
ha le nem vágod azokat a bárányokat.
- Már megint
arra kényszerítesz, hogy ilyen szép bárányokat levágjak?
- No, ha nem
vágod le őket, tudd meg, hogy én sem élek többé veled.
A király
saját kezűleg levágta a bárányokat, a cigányné pedig, miután a báránybőröket a
padlásra vitette, megparancsolta, hogy a húsból eledelt készítsenek. Majd a
beleket két szolgálóval a folyóhoz küldötte, s szigorúan meghagyta nekik, hogy
gondosan mossák meg, vigyázzanak, nehogy egy szálat is eleresszenek a folyóba.
Mialatt
egyik szolgáló mosta, egy szál bél kisiklott a kezéből. Azt mondta ez a
szolgáló a másiknak:
- Te, én egy
szál belet elszalasztottam.
- Én is
eleresztettem egyet. Fogd meg, ott van most nálad. Ne hagyd.
Amelyik
lennebb állt, nem törekedett arra, hogy a belet kifogja, hogy legyen vétsége a
dologban a másiknak is, és ha őt megbüntetik, büntessék meg azt is.
Azután,
amikor kimosták a beleket, hazamentek.
Abból a két
szál bélből a folyó partján két gyermek lett, egy fiú és egy leány. De nemcsak
hogy szépségesek, hanem olyan szépek, aminők még nem voltak s nem is lesznek.
Olyan szép bőre s aranyhaja volt mind a kettőnek, hogy azt hihette volna az
ember: angyalok.
Amint a
gyerekek a parton játszadoztak, arra haladt a nap, s megállt, úgy csodálkozott
a szépségükön. Két rend ruhát dobott le nekik, s abba a gyermekek felöltöztek.
A fiúcskának még egy furulyát is dobott le, az mikor azt meglátta, nyomban
furulyázni kezdett.
A fiúcska
furulyázott, a leányka táncolt. S olyan szépen elmulatoztak, hogy a nap az
útjában három napot s három éjjelt vesztegelt, s még tovább is ott időzött volna,
ha az Úristen érte nem küldött volna, hogy siessen, mivelhogy az emberek s az
állatok a mezőkön halnak meg a fáradtságtól. És az úgy is volt, mivelhogy az
emberek, jó idő lévén, egyfolytában dolgoztak, és egyre csak arra vártak, hogy
na most, na most csak este lesz. De három napig nem lett este. S akkor az
emberek s az állatok a fáradtságtól összeestek. A borjúk az éhségtől
megdöglöttek, a lovak a hámból kidőltek, és a nap hevétől még a föld is
megrepedt.
A gyerekek
egész estig csak játszadoztak, hanem mikor aztán jó koromfekete lett a világ,
megindultak az úton, szerettek volna betérni valahová, ahol éjszaka
alhatnának. Miután minden házban sötétség volt, nem tértek be, hanem mindaddig
tovább mendegéltek, míg egy házra nem bukkantak, amelyikben világosságot
láttak. Abba bementek.
- Jó estét
adjon az Isten - mondták a gyermekek.
- Nagyot
nőjetek - felelte nekik a tűzhely mellől egy anyóka.
Ez a ház
olyan öregemberé s öregasszonyé volt, akiknek nem volt gyermekük, amiért is
sokat szomorkodtak, mert vagyonuk elég volt, s nem volt kire hagyniok.
Az öregek
alig látták meg a gyermekeket, máris odáig voltak a szépségük láttán, s
kérdezték tőlük, hogy hová valók. De a gyermekek azt mondták, hogy amíg egy
kicsit nagyobbacskára meg nem nőnek, addig nem tudják, hogy ők hova valók, és
szállást kérnek éjszakára.
Az öregek
szívesen beleegyeztek, ott tartották őket, adtak nekik valami ennivalót, s
aztán az öregasszony lefeküdt velük az ágyba. A gyermekek mélyen elaludtak,
mivel a sok játéktól kifáradtak.
Mihelyt a
gyermekek elaludtak, megszólalt az anyóka:
- Minő szép
gyermekek. Ugyan bizony kié lehetnek ezek? Hogy engedhette el ezeket valaki,
hogy éjjel járkáljanak az utcán. Úgy kell legyen, lelketlen szüleik vannak.
- Én azt
gondolom, hogy ezeknek nincsenek szüleik, s annak úgy is kell lennie, hiszen ha
volnának, nem hiszem, hogy ilyen szép gyermekeket az emberek közé, az utcára
dobtak volna.
- Minden
bizonnyal úgy is van. Gyere, fogadjuk őket örökbe, mert hála legyen az
Úristennek, van miből eltartanunk. Más gyermekünk úgy sincs, nem is lesz, mert
öregek vagyunk, örököljék ők a birtokunkat.
- Én is erre
gondoltam, de úgy, hogy azt senki se tudja. Mert ha megtudnák, elvennék tőlünk,
sokan mondanák azt, hogy az övéik.
Reggel,
mikor felkeltek, az anyóka enni adott nekik, s azt mondta, maradjanak ottan,
mert lesz mit egyenek, ne járjanak többé a világba kéregetni, mert ő az anyjuk,
s az öregember az apjuk lesz.
A gyermekek
megköszönték a jóindulatot, az öregasszony meg az öregember megölelték őket, s
igazi szülői szeretettel csókolgatták úgy, hogy az első napokban szakadatlan az
ölükben voltak a gyerekek.
A gyerekek
egy év alatt annyit nőttek, mint kilenc esztendő alatt, szépültek, s amint növekedtek,
egyre gyönyörűbbek s kedvesebbek lettek, olyannyira, hogy olyan, mint ők, nem
volt több a nap alatt, de még csak hasonló sem akadt a nagyvilágon, aki látta
őket, mind a szépségüket csodálta.
A fiú egyre
furulyázott, a leányka pedig énekszóval kísérte a furulya dalát. Így mulatoztak
egész nap, mivel az öregek nagy szeretetükben nem fogták munkára őket.
Hogy az
öregek ezekhez a gyerekekhez jutottak, akiket egész lelkükkel szerettek, minden
bújukat-bajukat elfeledték, észre sem vették, hogy azok már tizenhat
esztendősek, de hogyisne lett volna ez így, hiszen attól a naptól kezdve, hogy
befogadták őket, semmi baj, bánat nem érte őket, mivel volt kit szeressenek,
folytonosan jókedvűek voltak.
Az öregember
sokszor mondotta, hogy furulyázzon a fiúcska a házban is, és olyankor valóságos
vigalom kerekedett.
Egyszer az
történt, hogy az öregek fonókalákát rendeztek, s arra eljött a király egyik
szolgálója is. Voltak ezen a kalákán leányok is, legények is. A leányok azért
jöttek, hogy fonjanak, a legények azért, hogy nevettessék őket. A király
szolgálóját a cigányné küldötte, mert a cigányné minden összejövetelre küldött
valakit.
A fiú
furulyázni kezdett, a többiek meg táncoltak. Mindenki csodálta annak a két
testvérnek a szépségét és az ügyességét, a leányét a táncolásban, a fiúét a
furulyázásban.
Mikor a
táncban elfáradtak, az öregember azt mondotta, hogy mondjon mindegyik legény
egy mesét, hogy a többiek el ne aludjanak. Mondott is mindegyik, de mikor az
öregember fia került volna sorra, az azt mondotta, hogy nem tud.
- Lehet
akármilyen - nógatták a többiek.
- De nem tud
- felelte az öreg -, nem volt ez szegény sehol se, hogy meséket tanuljon.
- Akármilyen
mesét, csak hogy mondjon valamit - mondták a többiek.
Akkor a fiú
elkezdette:
- Volt
egyszer három leány, kendert nyűttek... - És elmondotta a saját meséjüket és a
nővérek meséjét, miken mentek keresztül, mindazokat, amiket kigyelmetek is
hallottak. Egészen addig, amíg az öregember házába kerültek, és az örökbe
fogadta őket. Majd végezetül így fejezte be:
- S az a két
gyermek ott maradt az öregembernél, nagyra nőttek, s ma is élnek, ha meg nem
haltak.
Senki sem
tudta, hogy ez a mese mit jelent, s azt sem, hogy róluk szólott, csak a király
szolgálója jött tűzbe, mivel tudott valamit a kutyakölykökről s az eltemetett
szép gyermekekről, a király kertjében való körtefák s a báránykák történetét
pedig ismerte.
Mikor a
kalákának vége lett, a szolgáló alig várta, hogy hazamehessen, s elmondja a
cigánynénak, hogy mit hallott.
A cigányné
először nem akart hinni neki, és kérdezte, faggatta: a hajuk felől, a
termetükről, s hogy hasonlítanak-e a hajdani királynéhoz? De a szolgáló
válaszai meggyőzték róla, hogy bizony, a gyermekek élnek.
Mintha tüzes
vas égette volna meg, úgy sietett a másik két nővérhez, elmondotta nekik, hogy
mit hallott a szolgálótól, s így szólt:
- Végünk
van! Az akkori gyermekek nem haltak meg, hanem most már nagyok lettek.
- Hogy az
ördögbe történhetett ilyesmi - felelték a nővérek, s ököllel verték a mellüket
-, hiszen mi megöltük őket.
- Öltétek
vagy sem, elég az hogy élnek, s most ki kell eszeljük, hogy veszejtsük el őket
istenigazában.
- Akárhogy is, el
kell őket veszejteni, mert ha nem, mi veszünk el.
- Hagyjátok
csak rám, mert nem érik meg, hogy mi veszítsük el azt, amit annyi törődéssel
szereztünk - felelte a cigányné -, két hét se telik belé, s a fiú meghal. A
leány pedig belehal a fiú után való búbánatába.
- Meg tudnád
tenni? - kérdezték a nővérek.
- Ne éljek,
ha nem - felelte a cigányné.
- Csak
otthagyja ez a fogát - dörmögték a nővérek.
„Vajon
mitévő legyek? - kérdezte magától a cigányné, mikor egyedül maradt. -
Idehívassam őket, s a saját kezemmel öljem meg? Az nem jó, mert akkor az egész
világ megtudná, hogy én öltem meg. Ha rávenném a királyt, hogy ő ölje meg,
felismerné őket, hiszen hasonlítanak az anyjukra. Na, de már tudom, mit teszek.
Elkérezkedem néhány napra a királytól, s szolgálónak szegődök ahhoz a házhoz,
ahol a gyermekek vannak, s ott megmérgezem őket.”
A sors
azonban másképp rendelkezett.
Egyszer a
gyermekek templomba mentek - megtették ők azt minden vasárnapon -, s az utcán
egy öregasszonnyal találkoztak, aki alamizsnát koldult a járókelőktől, s kért
tőlük is.
Azt mondta
akkor a fiú:
- Öreganyám,
mit adjunk neked? Hiszen láthatod, hogy mi is szegények vagyunk, sem anyánk,
sem apánk, nincs a világon senkink, így aztán miből tudnánk neked alamizsnát
adni?
- Jaj,
lelkecskéim, hogy lehet, hogy olyan szép gyermekeknek, mint ti vagytok, nincs
szüleje. Tán bizony meghaltak?
- Nem, hanem
mi sem emlékezünk őrájuk.
- No hát,
adjatok nekem akármit, bármi kevéskét is. Hadd mondjak szerencsét nektek, hadd
lám, merre vannak a szüleitek?
Akkor a fiú
leszakított egy ezüstgombot az ingéről, és azt mondta az öregasszonynak:
- Fogja,
öreganyám, ér ez az ezüstpityke egy petákot, csináljon vele, amit tud.
Az öreg
koldusasszony kivetette a szerencséjét a gyermekeknek, elámult azon, amit
látott, és így szólott:
- Ó,
lelkecskéim, hiszen ti királyi gyermekek vagytok! Édesanyátok a királyi udvar
konyhájában van betemetve, s a szolgálók őreá öntik a moslékot.
- Ne
beszéljen hiábavaló hízelkedéseket nekünk - felelte a leány.
- Nem én,
Istenemre nem - felelte az öregasszony. - Jöjjetek velem a királyi templom
mellett levő utcába, várjuk ott meg a királyt, és én elintézem, hogy ti
beszélhessetek vele.
S a
gyermekek mentek a koldusasszony után, nem sokáig kellett várakozniuk,
meglátták a királyt, amint jött kifele.
Az
öregasszony kitanította őket, hogy vegyék le a kalapjukat, s mikor ő alamizsnát
kér, álljanak a király mellé.
Amikor a
király odaért, az öreg koldusasszony rimánkodására megállott, és megkérdezte
őt:
- Ugyan kiéi
ezek az erősen szép gyermekek? - s keserveset sóhajtott, mert eszébe jutott a
feleségének a fogadalma, s csodálta a gyermekek szépségét, megsimogatta a
fejüket.
- A
nagyvilágból valók, felséges királyom - felelte az öregasszony -, szerencsét
mondottam nekik, s megtudtam, hogy nagy nemzetségből valók.
- Merre
mennek? - kérdezte ismét a király.
- Mennek a
világba, hogy megkeressék a szüleiket.
Beleforrósodott
a király abba, hogy azok az ő gyermekei is lehetnek, s mivel nem volt otthon
abban az időben, amikor a királyné szült, ki tudja, mi történt velük.
Be se ment a
templomba, csak nézte őket hosszasan, s látta, hogy a szépségük hasonlatos a
hajdani királynééval, a hajuk pedig olyan, amilyent a leány ígért volt a
kenderföldön, s később neki is, mikor királynévá tette.
A
gyerekekkel együtt ment haza. A cigánynő nem volt otthon, hanem annál az
öregembernél s öregasszonynál, akiknél a gyermekek laktak, de mikor megtudta,
hogy a gyerekek a templomba mentek, még ott időzött egy kicsit, mert szerette
volna meglátni őket.
Mikor a
király a szobájába ért, megkérdezte a gyermekeket, hogy hova valók. Hol élnek a
szüleik? Merre mennek?
Ekkor a fiú
így szólott:
- Felséges
királyom. Volt egyszer három leány, kendert nyűttek a mezőn; abban az időben az
odavaló király katonáival ezen a mezőn gyakorlatozott... - S így elmondotta az
egész történetüket, és így fejezte be:
- És a
király a gyermekeket az udvarába hívta, és megkérdezte tőlük, hová valók és
merre mennek?
Akkor
megtudta a király, hogy ezek a gyermekek az ő gyermekei. Átölelte, forrón
csókolgatta, majd kézen fogta s a konyhába vezette őket, hadd lássa,
megismerik-e az anyjukat.
Mikor a
konyhába érkeztek, a gyermekek anyja, azaz hogy a királyné talpra állt, s ahogy
meglátták őt a gyermekek, elkiáltották magukat:
- Íme,
édesanyánk! Íme, édesanyánk!
A király
térdre esett az asszony előtt, s kezét csókolva kérte bocsánatát. Az asszony
fölébe hajolt, magához emelte, szeretettel megcsókolta, és azt mondotta:
- Tudtam én,
királyom, hogy az igazságnak győznie kell, ezért tűrtem én. Most már hiszel
nekem.
Akkor mind a
négyen összeölelkeztek: a király, a királyné és a két gyermek, és sírtak örömükben.
A király megkérdezte a királynét:
- Mit tegyek
a cigánynéval és a nővéreiddel?
- Engedd,
királyom, hadd éljenek. Mert ki fogja az udvarodat rendben tartani?
- De bizony,
haljanak meg - felelte a király.
Megparancsolta
a király, hogy mindhármat elébe hozzák. Éppen akkor jött meg a cigányné, s
mikor meglátta, mi történt, térdre hullt a királyné előtt, és mondta:
- Íme, én
vagyok a legalávalóbb, mivel hallgattam a királyné nővéreire. Kegyelem,
kegyelem!
Eléhozták a
két nővért is, térdre hulltak azok is, bocsánatért esedeztek, és mindenért a
cigánynét okolták.
Látta a
király, hogy mennyit érnek ezek. Megparancsolta hát a szolgáinak, hogy három betöretlen
ló farkához kötözzék őket, hadd hurcolják azok kényükre-kedvükre.
A szolgák
úgy is tettek. A lovak futásnak eredtek, s dirib-darabokra szaggatták őket.
Annyira, hogy azt se lehetett felismerni, hol maradt a porban egy-egy látható csontocska
belőlük.
Azután pedig
a király felvezette a királynét abba a palotába, ahol laktak volt, szép ruhába
öltöztette őt is, a gyerekeket is, s utána vendégséget csaptak, széket, lócát,
teknőt összevágtak, a vizet rostával hordták, az ételt orsóval hányták magukba.
Az összesek
között a legnagyobb becse az öreg koldusasszonynak volt, mivelhogy ő is meg
volt híva a mulatozásra. Ott vótam én is, s láttam. Ha nem láttam vóna, nem
tudtam vóna elmesélni.
Mikor onnan elindultam,
Én egy lóra felpattantam,
És a mesét befejeztem,
Amíg el nem felejtettem.
Én egy lóra felpattantam,
És a mesét befejeztem,
Amíg el nem felejtettem.