Volt egyszer két testvér, az egyik gazdag, a másik meg
szegény. A gazdag aranymíves volt és gonosz szívű; a szegény söprűkötésből élt,
s jó és becsületes ember volt. Ennek a szegénynek volt két fia, két
ikertestvér; úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra.
El-eljárogattak gazdag nagybátyjuk házába, és rendszerint kaptak ott valami kis
ételmaradékot.
Egyszer a szegény ember rőzséért ment az erdőbe. Az
egyik fán megpillantott egy különös madarat: színarany volt s olyan szép,
amilyet még sosem látott. Fölkapott egy kavicsot, megcélozta, és el is találta,
de éppen csak annyira, hogy a kő egy kicsit meghorzsolta a madár tollát. A madár
elrepült, de egy aranytoll lehullott a szárnyából a földre. A szegény ember
fölvette, és elvitte a gazdag testvérének.
- Ez bizony színarany - mondta az, és sok pénzt adott
neki érte. Másnap a szegény ember fölmászott egy nyírfára, gallyat akart szedni
róla. Egyszerre csak megrebbent a lomb, és kirepült belőle az aranymadár. A
szegény embernek nem sokat kellett keresgélnie, hamarosan rábukkant a fészekre.
Egy tojást talált benne, színtiszta aranyból. Fogta, azt is elvitte a
bátyjának.
- Színaranyból van ez is - mondta a gazdag testvér, s
megint megadta busásan az árát. Hanem a végén hozzátette: - Most aztán már
magát a madarat szeretném.
A szegény ember harmadszor is kiment az erdőbe, s
mikor látta, hogy a madár most is ott ül a fán, fölkapott egy kavicsot, s úgy
megdobta, hogy nyomban leesett. Fölvette, elvitte a testvérének, s kapott érte
egy nagy halom aranyat.
"No ezzel már kezdhetek valamit" - gondolta,
és elégedetten hazament. Az aranymíves azonban agyafúrt ember volt, nagyon jól
tudta, miféle jószág ez a madár. Beszólította a feleségét, s így szólt hozzá:
- Süsd meg nekem az aranymadarat, de vigyázz, nehogy
valami híja legyen! Az egészet mindenestül én magam akarom elfogyasztani!
Tudta ugyanis, hogy aki ennek a madárnak a szívét meg
a máját megeszi, az élete fogytáig minden áldott reggel egy aranyat talál a
vánkosa alatt.
Az asszony megkopasztotta a madarat, nyársra húzta, és
sütni kezdte. Közben azonban valami dolga akadt odakint az udvaron. Azalatt a
söprűkötő két gyereke beszaladt a konyhába. Kíváncsian nézték a nyársat,
forgattak rajta egyet-kettőt, szimatolták a jó sültszagot, és nagyon
megkívánták a madárpecsenyét. És mert a forgatás közben két darabka lepottyant
a serpenyőbe, azt mondta az egyik:
- Együk meg ezt a pár falatkát, nagyon éhes vagyok, úgysem
veszik észre. Neki is láttak nyomban, egyik az egyik darabkának, másik a
másiknak. Közben visszajött az asszony is. Látta, hogy a gyerekek rágnak
valamit.
- Mit esztek? - kérdezte tőlük.
- Két darabka leesett a madárból - felelték -,
gondoltuk, azt megehetjük.
- Jaj nekem! - ijedt meg az asszony. - Hiszen az a
szíve meg a mája volt; mit szól az uram, ha észreveszi, hogy híja van a
madárnak!
Gyorsan levágott egy kiskakast, kivette a szívét meg a
máját, rászúrta a nyársra, s amikor a pecsenye kisült, föltálalta az
aranymívesnek.
Az magára zárta az ajtót, s mohón nekilátott a
falatozásnak, először megette a szívet meg a májat, aztán a combját, a mellét,
a szárnyát, nem hagyott belőle egy falatkát sem.
Másnap reggel, amint a szemét kinyitotta, első dolga
volt, hogy a párnája alá nyúlt. Hanem egy fia arany nem sok, annyit sem talált
alatta.
A söprűkötő két gyereke még csak nem is sejtette,
milyen nagy szerencse érte őket. Nagyon elcsodálkoztak, amikor reggel egyszer
csak kigurult valami a vánkosuk alól, lepottyant a földre, és csendült egyet.
- Nézd csak, de szép fényes kis guriga! - kiáltotta az
egyik. Hamar fölvették, akkor látták, hogy arany. Mutatták az apjuknak; az is
csak ámult-bámult: hogyan kerül aranypénz az ő gyerekeinek a feje alá?
A dolog másnap, harmadnap is megismétlődött. A szegény
ember aggódni kezdett, hogy a végén még baj lehet a dologból; elment a
bátyjához, és elmondta neki, hogy a két fiának minden reggelre egy-egy arany
terem az ágyában.
A gazdag ember rögtön sejtette, mi történhetett.
"Ezek a hitvány kölykök elették előlem az
aranymadár szívét és máját - mondta magában. - De ez egyszer nem viszik el
szárazon: lakolni fognak érte!"
Így szólt az öccséhez:
- Az a két gyerek az ördöggel cimborál, mert ilyesmi
nem történhetik tisztességes úton. Vigyázz, még nagy bajod lehet belőle; ne
tűrd őket tovább a házadban! Ha te el nem kergeted őket, nekem kell majd rendet
teremtenem a házad táján!
A söprűkötő attól félt, hogy a bátyja végül még
elemészti a két fiút.
"Még mindig jobb nekik, ha kiteszem a vadonba, és
a sorsukra hagyom őket, úgy talán megmenekülnek" - gondolta.
Nagy búsan föltarisznyázta a gyerekeket, kiment velük
az erdőbe, mintha csak a favágáshoz vinné őket segítségnek; aztán mikor jól
bent jártak már a rengetegben, fájó szívvel mind a kettőt megcsókolta és
elszaladt.
A gyerekek összevissza futkostak az erdőben, keresték
az utat hazafelé, de hiába, inkább mind beljebb és beljebb tévedtek. Végül is
egy vadász talált rájuk.
- Hát ti kinek a gyerekei vagytok? - kérdezte az
tőlük.
- A szegény söprűkötő fiai volnánk - felelték, s
elmesélték neki, hogy az apjuk nem akarta tovább megtűrni őket a házában, mert
minden reggel egy arany terem a párnájuk alatt.
- Nincs abban semmi rossz - mondta a vadász -, ha
amellett becsületesek maradtok, és nem lesztek naplopók.
A jó embernek megtetszett a két fiú, neki magának nem
volt gyerekre, hát hazavitte őket magával, s azt mondta nekik:
- Mostantól fogva én leszek az apátok, én foglak
fölnevelni benneteket. Megtanította őket a vadászmesterségre, az aranyat pedig,
ami reggelente a vánkosuk alatt termett, félretette, hogy hiánytalanul mind
meglegyen, ha majd egyszer szükség lesz rá.
Mikor aztán fölserdültek, nevelőapjuk egy szép napon
magával vitte őket az erdőbe.
- Itt az ideje, hogy megpróbálkozzatok a
mesterlövéssel. Ha sikerül, fölszabadítlak benneteket, és igazi vadászok
lesztek.
Kimentek a lesre, és sokáig várakoztak, de vad nem
mutatkozott. Végül aztán a vadász észrevette, hogy az erdő fölött ék alakban
egy dunnalúdraj úszik. Odakiáltott az egyik fiúnak:
- Lőj le egyet az ék mind a három sarkáról!
Mindegyik lövés talált, a fiú kiállta a próbát.
Csakhamar feltűnt egy második raj is, olyan alakban szállt, amilyen egy írott
kettes. A vadász most a másik fiúnak kiáltott át, hogy lőjön le egyet mindegyik
sarkáról. Annak is sikerült, az is kiállta a próbát. Erre a nevelőapjuk így
szólt:
- Felszabadítlak benneteket; mától fogva kitanult
vadászok vagytok.
A fiúk tanakodni kezdtek egymás közt, mitévők
legyenek, mit kezdjenek a szabadságukkal.
- Nem volna szép, ha tovább is a nevelőapánk nyakán
élnénk, foglalkozás után kell néznünk - mondta az egyik.
- Igazad van - felelte a másik -, csakhogy mielőtt
beállnánk valahová, előbb világot kellene látnunk. Hiszen itt élünk
gyerekkorunk óta, s ezen a rengetegen kívül nem ismerünk semmit.
Este aztán, mikor vacsorához ültek, így szóltak a
nevelőapjukhoz:
- Kedves apánk, kitanultuk a mesterségünket, most már
egy kicsit körül szeretnénk nézni a nagyvilágban. Ha megengeded, elindulnánk
szerencsét próbálni.
- Ez derék vadászhoz illő beszéd - mondta az öreg -,
magamnak is ez volt a kívánságom. Menjetek csak, kísérjen a jó szerencse
utatokban! Csakhamar eljött a búcsúzás napja. A vadász egy-egy jó puskát
ajándékozott nekik.
- Vigyetek magatokkal a megtakarított aranyotokból is
annyit, amennyi csak kell - mondta.
Elkísérte őket egy darabon, s amikor végleg búcsút
vettek egymástól, még egyszer megölelte őket, s egy fényes pengéjű kést
nyújtott át nekik.
- Fiaim, ha valaha elválik az utatok egymástól,
szúrjátok be ezt a kést az általútnál egy fába. Amelyikőtök oda visszatér,
leolvashatja a késről a testvére sorsát.
- Hogyan, kedves apánk? - kérdezték a fiúk.
- Úgy, hogy a kés pengéjének két lapja van; az egyik
jelenti az egyiketek életét, a másik a másikotokét. Ha fényes marad, jó sorsot
jelent; ha megrozsdásodik, az a halál jele.
A fiúk eltették a kést, és nekivágtak a nagyvilágnak.
Nemsokára bejutottak egy erdőbe. Akkora rengeteg volt, hogy egy nap alatt át
sem bírtak vágni rajta; ott lepte őket az éjszaka. Másnap megint egész nap
mentek, mégsem kerültek ki a vadonból. Elfogyott az ennivalójuk is, hát azt
mondja az egyik:
- Lőnünk kell magunknak valamit, különben fölkopik az
állunk. Megtöltötte a puskáját, s körülnézett. Éppen arra szaladt egy öreg
nyúl, azt célba vette.
Hanem a nyúl fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két nyulacskát adok neked. |
Beugrott a bozótba, és már hozta is a két nyuszit. De
azok olyan bátran játszadoztak, olyan kedvesek voltak, hogy a vadászoknak nem
volt szívük megölni őket. Megsimogatták a két kicsi jószágot, azok meg hozzájuk
szegődtek, és ott ügettek hűségesen a nyomukban.
Ahogy továbbmentek, egyszerre csak egy róka osont el
előttük. Kapták a puskájukat, le akarták lőni, de a róka fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisrókát adok neked. |
És már hozta is a két rókafit. A vadászok azokat sem
akarták megölni, hanem a nyuszik mellé szoktatták őket, s így mentek tovább a
kíséretükkel. Nem sokáig mentek, mert egyszerre csak egy farkas bukkant eléjük
a sűrűből. Nosza, megcélozták, de a farkas fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisfarkast adok neked. |
Azt a két farkaskölyköt is odacsapták a többi állat
mellé, a kíséretükbe. Kisvártatva egy medve cammogott elő a bozótból, de annak
sem volt kedve a fűbe harapni, hát fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kismackót adok neked. |
A két bocsot a többi állat mellé adták pajtásul,
úgyhogy most már nyolcan voltak.
Így mentek tovább, de hamarosan megtorpantak, mert
ijesztő ordítással hirtelen egy oroszlán rontott ki a sűrűből. Dühösen rázta a
sörényét, de a vadászok nem rettentek meg tőle, hanem célba vették. Erre az
oroszlán is megszólalt:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kölykömet adom neked. |
És letette eléjük a két csemetéjét. Ezzel aztán a
vadászoknak volt két kis oroszlánjuk, két medvebocsuk, két farkaskölykük, két
rókafiúk meg két nyuszijuk. Az állatok követték őket, szolgáltak nekik, hanem
ezzel a vadászok meg egyáltalán nem verték el az éhüket. Odaszóltak hát a
rókafiknak:
- Halljátok-e, alamuszik! Ti ügyesek is vagytok,
ravaszdik is vagytok, kerítsetek nekünk valami ennivalót!
- Nem messze ide van egy falu - felelték -, hoztunk
már onnét egy-két tyúkot; megmutatjuk, merre visz oda az út.
A fiúk bementek a faluba, az aranyukért vásároltak
maguknak egyet-mást, megetették az állataikat, aztán vonultak tovább. A rókafik
jól ismerték a környéket, tudtak minden baromfiudvart, mindig útbaigazíthatták
a vadászokat.
Így vándoroltak egy ideig, de sehogyan sem sikerült
olyan szolgálatot találniuk, hogy együtt maradhattak volna.
- Nem megy másképp, el kell válniuk az útjainknak -
mondták.
Megosztoztak az állatokon, mindegyiknek jutott egy
oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl. Akkor aztán
elbúcsúztak, megfogadták, hogy halálukig híven szeretik egymást, s a kést,
melyet a nevelőapjuktól kaptak, belevágták egy fának a derekába. Aztán az egyik
ment nyugatnak, a másik meg keletnek.
A kisebbik, ahogy ment, mendegélt, egyszer csak beért
az állataival egy városba. Színig fekete fátyollal volt ott bevonva minden.
Beállított egy fogadóba, megkérdezte a kocsmárost, kaphatna-e szállást az
állatainak. A kocsmáros egy istállóba vezette őket. Az istálló falán volt egy
rés. A nyúl kibújt rajta, és hozott magának egy fej káposztát. A róka is
kibújt, és hozott magának egy tyúkot. Amikor azt megette, elhozta a kakast is
utána. A farkas meg a medve meg az oroszlán azonban túl nagy volt, nem fért ki
a lyukon. Erre a kocsmáros kiengedte őket a rétre. Ott egy tehén feküdt a
füvön, azzal jóllaktak. A vadász, miután gondoskodott az állatairól,
megkérdezte a gazdától, mit jelent ez a sok gyászlepel a városban.
- Azt, hogy holnap meghal a király egyetlen lánya -
felelte a kocsmáros.
- Olyan nagy beteg? - tudakolta a vadász.
- Dehogyis beteg! Makkegészséges, mégis meg kell
halnia.
- Ugyan miért?
- A város szélén van egy magas hegy, azon lakik egy
sárkány. Minden esztendőben egy ifjú lányt követel magának, különben az egész
országot elpusztítja. Minden lányt nekiadtunk már, nem maradt, csak a király
lánya; de nincs kegyelem, őt is ki kell szolgáltatnunk neki, s ennek éppen
holnap van a napja.
- De hát miért nem ölik meg a sárkányt? - kérdezte a
vadász.
- Hajaj - felelte a kocsmáros -, sok derék vitéz megpróbálta
már, s mind az életével fizetett érte! Pedig a király megfogadta, hogy aki
legyőzi a sárkányt, ahhoz feleségül adja a lányát, s holta után az ország is az
övé lesz.
Erre aztán a vadász nem szólt többet egy szót sem.
Másnap reggel azonban előszólította az állatait, s elindult velük a
sárkányhegyre.
Állt a hegyen egy kápolna, volt az oltárán három teli
serleg, mellette meg egy táblán írás, hogy aki ezt a három serleget kiissza,
egyszeriben a világ legerősebb embere lesz, s azt a kardot fogja forgatni,
amelyik a kápolna küszöbe alá van elrejtve. A vadász nem ivott egyetlen kortyot
sem, hanem kiment, és kiásta a kardot, de a helyéről sehogyan sem bírta
elmozdítani. Visszament hát a kápolnába, és kiürítette a három serleget.
Egyszerre megsokszorozódott az ereje, könnyedén fölemelte a kardot, és
megsuhogtatta.
Közben elérkezett az idő, amikor a királykisasszonyt
ki kellett adni a sárkánynak. Búsan indult el a menet a királyi palotából: elöl
a szépséges királykisasszony az édesapjával, utánuk a marsall meg az egész
udvari nép; a város lakossága meg sorfalat állt az utcán, amerre elvonultak, s
vége-hossza nem volt a kesergésnek, jajgatásnak. Mikor a hegy aljába értek, a
királylány búcsút vett az édesapjától, fölnézett a hegyre, meglátta fönt a
vadászt az állatokkal; azt hitte, már a sárkány várja, és elsápadt félelmében;
hanem aztán arra gondolt, hogy ha megfutamodnék, elpusztulna az egész város, és
mégiscsak nekivágott a keserves útnak.
A király nagy búsan hazaindult az udvari néppel;
előzőleg azonban meghagyta a marsallnak: rejtőzzék el valahol a hegy alatt, s
onnét a távolból figyelje meg, mi történik a királykisasszonnyal.
Az szegény csak ment, ment egyre följebb, és már se
élő, se holt nem volt a félelemtől. Odafönt a tetőn azonban nem a sárkány
fogadta, hanem a fiatal vadász.
- Szépséges királykisasszony - mondta neki -, ne essél
kétségbe; fogadom, hogy megmentem az életedet, csak bízzál bennem!
Azzal bevezette a kápolnába, és rázárta az ajtót,
nehogy valami bántódása essék. Mert akkor már fölhangzott a távolban a sárkány
rettenetes üvöltése. Jött a hétfejű szörnyeteg, szakadt róla a tajték,
csikorgatta dühében a fogát.
- Hát te mit keresel itt? - üvöltött a vadászra.
- Téged kereslek - felelte az ifjú -, meg akarok vívni
veled.
- No, ha meguntad az életedet, csak rajta! - sziszegte
a szörnyeteg. - Sok jó vitéz itt hagyta már a fogát, majd elbánok veled is!
Fújni kezdte mind a hét torkából a lángot, úgyhogy a
fű nyomban tűzet fogott, s egykettőre odalett volna a vadász, megég, megfúl
nyomorultul, ha az állatok oda nem szaladnak, és hamarosan el nem tapossák a
tüzet.
A sárkányt csak annál jobban felbőszítette a kudarc.
Rárontott a fiúra, de az megsuhintotta a kardját, hogy csak úgy
surrogott-burrogott a levegőben aztán egy csapásra levágta a szörnyeteg három
fejét.
Azt mintha csak most öntötte volna el a düh igazában!
Fölvetette magát a magasba, köpte a szikrát, okádta a lángot, rá akart ugrani a
vadászra. Az félrehajolt előle, s egy ügyes csapással újabb három fejét
levágta.
Most már bágyadni kezdett a sárkány, lerogyott a
földre, de aztán még egyszer összeszedte az erejét, s újra neki akart menni
ellenfelének; a fiú azonban megint kikerülte, s egy gyors suhintással
leterítette.
Akkor előszólította az állatokat. Azok rárohantak a
szörnyetegre, és ízekre tépték.
Vége volt hát a harcnak. A vadász kinyitotta a
kápolnaajtót: ott feküd a királylány ájultan a földön; mert amíg viaskodtak,
szegényke eszméleté vesztette a nagy rettegésben.
A vadász ölbe vette, kivitte, s ahogy magához tért, és
fölnyitotta a szemét, megmutatta neki a sárkány tetemét. A királylány boldogan
rámosolygott, s azt mondta:
- Most aztán te leszel az én édes férjem, mert apám
annak ígért, aki legyőzi a sárkányt.
Aztán lecsatolta korallgyöngyös nyakravalóját, és
jutalmul szétosztotta az állatok közt; az aranycsatot az oroszlán kapta.
Keszkenőjét pedig, melybe bele volt hímezve a neve betűje, a vadásznak adta. Az
meg odament a sárkányhoz, s kimetszette mind a hét fejéből a nyelvét,
belecsavarta a keszkenőbe, és jól elrejtette.
Hanem ekkor már ő is érezte, hogy igen ellankadt a
küzdelemtől.
- Fáradtak vagyunk, bágyadtak vagyunk mind a ketten,
aludjunk egyet mondta a királylánynak.
Lefeküdtek szépen a fűbe, a vadász meg előhívta az
oroszlánt.
- Te fogsz vigyázni, nehogy valaki meglepjen álmunkban
- mondta neki. Azzal mindketten elaludtak.
Az oroszlán melléjük telepedett, és virrasztani
kezdett, de ő is fáradt volt a viadaltól, hát odaszólította a medvét.
- Gyere ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat
látsz; alszom egyet - mondta neki.
A medve odaült, de mert ő is fáradt volt, szólt a
farkasnak:
- Telepedjél ide mellém, s kelts föl, ha valami
gyanúsat látsz; alszom egyet.
A farkas odatelepedett, de fáradt volt ő is, hívta a
rókát:
- Feküdj ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat
látsz; alszom egyet.
A róka melléje feküdt, de fáradt volt, mondta a
nyúlnak:
- Heverj mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat
látsz; alszom egyet.
A nyúl leheveredett; fáradt volt szegény ő is, de neki
már nem maradt senki, akinek a parancsot továbbadhatta volna. Mit tehetett
egyebet? Szó nélkül elszunnyadt.
Aludtak mind: a királylány, a vadász, az oroszlán, a
medve, a farkas, a róka meg a nyúl. Aludtak édesen, mélyen.
A marsall, mint tudjuk, a király rendeletére ottmaradt
a hegy alatt; figyelnie kellett neki, mi történik, mi lesz a királylánynak a
sorsa.
Hát eleinte bizony nem nagyon figyelt az semmit!
Behúzódott egy bokorba, hátat fordított hegynek, sárkánynak,
királykisasszonynak, s úgy félt, hogy még a foga is összekoccant. Hanem aztán,
mikor odafent elcsendesedett a harci lárma, mégiscsak összeszedte magát, és
kidugta a fejét a bokorból. Lesett, figyelt fülelt, de semmi gyanúsat nem
észlelt; mindenütt nyugalom, békesség volt.
A marsall nagy óvatosan kimászott rejtekhelyéről, s
eleinte lapulva, később már egészen bátorságos léptekkel nekiindult a hegynek.
Felért a tetőre, s mit látott? Ott hevert előtte
szétszaggatva a sárkány, kissé odébb pedig egy fának az árnyékában szép
csendesen aludt a királylány. Egy vadásznak az ölébe hajtotta a fejét;
mellettük pedig, mintha csak felsorakoztatták volna őket, egy oroszlán, egy
medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl feküdt, valamennyien mélységes mély
álomban.
Elvetemült, gonosz ember volt a marsall.
Odalopakodott, kihúzta a kardját, s egyetlen suhintással levágta a vadász fejét.
Aztán ölébe kapta a királylányt, és leszaladt vele a hegyről.
Útközben a királykisasszony fölébredt; megijedt,
halkan felsikoltott. Akkor a marsall letette, és így szólt hozzá:
- A kezemben van az életed, engedelmeskedned kell
nekem. Azt fogod mondani, hogy én öltem meg a sárkányt, értetted?
- Már hogyan mondhatnám, mikor egy vadász ölte meg az
állataival? - felelte a királylány.
A marsall erre dühösen kirántotta a kardját, s a
hegyét nekiszegezte a királykisasszony szívének.
- Vigyázz, mert ha nem fogadsz szót nekem, tüstént
véged van!
Szegény királylány egy ideig kérlelte a gonosz embert,
rimánkodott neki, s vagyont, gazdagságot ígért az elvetemültnek, ha jobb
belátásra tér. De az hajthatatlan volt, s a királykisasszonynak végül engednie
kellett, ha nem akart ott rögtön keserves halált halni.
Mikor a palotába értek, a marsall ment egyenesen a
király elébe. Nagy gyászban találta azt is meg a királynét is, hiszen azt
hitték, édes egy lányukat már régen széttépte a sárkány. Hogy megörültek,
amikor épségben látták viszont kedves gyermeküket! Hanem a marsall nem hagyott
nekik időt az örvendezésre; előlépett, és harsány hangon kiáltotta:
- Megöltem a sárkányt, megszabadítottam a
királykisasszonyt, megmentettem az országot! Kérem a megígért jutalmat: uram királyom,
add hozzám feleségül a leányodat!
- Igazat beszél a marsall? - fordult a király a
lányához.
- Ő tudja, mit mond - felelte a királykisasszony. - Én
azonban kikötöm, hogy csak egy esztendő és egy nap múlva ülhetjük meg a
lakodalmat.
Mert azt remélte, addig csak megtud valamit a szíve
kedves vadászáról.
A sárkányhegyen meg ezalatt az állatok békén aludtak
halott gazdájuk mellett. Jött egy kövér darázs, rászállt a nyúl orrára, de az
elhessentette, aludt tovább. Jött a darázs másodszor is; a nyúl megint
elhessentette, és megint csak aludt tovább. A darázs harmadszor is odaszállt,
beleszúrt egy nagyot a nyúl orrába. Erre a nyuszi tüstént felébredt, és ijedten
fölkeltette a rókát, a róka a farkast, a farkas a medvét, a medve az oroszlánt.
Az oroszlán megdörzsölte a szemét, és látta, hogy a királylánynak nyoma sincs,
a gazdájuk meg halott. Elkezdett rettenetesen üvölteni:
- Ki tette ezt? Medve, miért nem keltettél föl?
A medve meg a farkasnak:
- Miért nem keltettél föl?
A farkas a rókának:
- Miért nem keltettél föl?
A róka pedig a nyúlnak:
- Miért nem keltettél föl?
Szegény nyúl nem tudott mit felelni, ő lett a bűnbak.
Rá akartak rontani, de kérlelni kezdte őket:
- Ne bántsatok, meglátjátok, jóváteszem, amit
vétettem, életre keltem a gazdánkat. Tudok egy hegyet, terem ott egy gyökér,
aki azt a szájába veszi, minden sebből és betegségből kigyógyul. Csak az a baj,
hogy egy kicsit messze van, kétszáz mérföldnyire innét.
- Nem bánom, megkegyelmezek az életednek - mondta az
oroszlán -, de egy nap alatt megjárd az utat, s elhozd azt a gyökeret, különben
véged! A nyúl nekiiramodott, kerek egy nap múlva vissza is tért, hozta a
gyökeret. Az oroszlán a helyére illesztette a halott fejét, a nyúl meg
beletette a gyökeret a szájába. A vadász teste azon nyomban összeforrott. Szíve
verni kezdett; megindult benne az élet, úgyhogy csakhamar felébredt.
Nagyon elbúsult, amikor csak hűlt helyét találta a
királylánynak. Hiába kérdezősködött felőle az állatoknál, azok nem tudtak róla
semmit.
"Biztosan elszökött, amíg aludtam - gondolta a
vadász -, így akart megszabadulni tőlem."
Azzal fölkerekedett az állatokkal, és nekivágott
búfelejteni a nagyvilágnak. Vándorolt nagy búsan faluról falura, városról
városra, táncoltatta a piacokon az állatait, de sehogyan sem tudott
megvigasztalódni, egyre csak fájt a szíve a királylány után.
Telt-múlt az idő; kerek egy esztendeje volt a
sárkányviadalnak, amikor megint elvetődött abba. a városba, ahol a
királykisasszony lakott.
Ott most minden ház csupa vidám pirossal volt
fellobogózva.
A vadász megint betért a fogadóba, és első dolga volt
megkérdezni a kocsmárost:
- Mondja csak, gazduram, mit jelent ez? Egy évvel
ezelőtt csupa gyász volt a város, most meg csupa bíbor?
- Egy évvel ezelőtt volt a napja, hogy a királylányt
ki kellett adni a sárkánynak, akkor azért gyászoltunk. A marsall azonban
legyőzte a szörnyeteget, és elnyerte a királykisasszony kezét; holnap lesz a
lakodalmuk, ezért virul ma bíborpirosban a város.
A vadász jót aludt az éjszaka, aztán másnap délben
csak úgy félvállról odaszólt a kocsmárosnak:
- Elhiszi-e, gazduram, hogy én itt ma a király
asztaláról való kenyeret fogok enni?
- No, én száz aranyat teszek ellene, hogy abból ugyan
semmi nem lesz! - mondta a kocsmáros, és az asztalra dobott egy teli erszényt.
A vadász állta a fogadást, ő is letett egy erszényt
száz arannyal. Aztán odaszólt a nyúlnak:
- Hallod-e, tapsifüles, szaladj csak, hozz nekem a
király kenyeréből!
S a nyúl, mert ő volt a legkisebb, nem adhatta tovább
senkinek a parancsot, mehetett ő maga. Nem nagyon tetszett neki a dolog.
"Ej, ej - gondolta magában -, ha én így magányosan végigügetek a városon,
ahány szelindek van, mind a nyakamon terem!" Így is lett, a kutyák dühösen
a nyomába eredtek, mind meg akarta szabdalni egy kicsit az irháját. Hanem a nyúl
vágtatott, ahogy bírt, aztán egyszer csak hopp! - beugrott a palota kapuja
mellett egy olyan faköpenybe, amilyenbe az őrök eső elől szoktak behúzódni. A
kutyák mindenáron ki akarták cibálni onnét, de a katona, aki ott silbakolt, nem
ismert tréfát, közibük vágott a puskája agyával, úgyhogy üvöltve, vonítva
iszkoltak el onnét. A nyúl, mikor látta, hogy már tiszta a levegő, fogta magát,
beugrott a palotába, futott egyenest a királylányhoz, lekuporodott a széke alá,
és kapirgálni kezdte a lábát.
- Ejnye, mit akarsz? - mondta a királylány, mert azt
hitte, a kiskutya nyűgösködik.
A nyúl másodszor is megkaparta a lábát.
- Ejnye, mit akarsz? - mondta újra a királylány,
megint azt hitte, a kiskutya okvetetlenkedik.
A nyúl azonban nem tágított, s harmadszor is
megkaparta a lábát. Erre már a szék alá kukkantott a királylány, és nyomban
megismerte a nyulat, mert hiszen az ő hajdani korallgyöngyös nyakravalójának
egyik darabját viselte. Lehajolt érte, ölébe vette, bevitte a kamrájába.
- Kedves nyulam, mit kívánsz? - kérdezte tőle.
- Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban,
s elküldött, kérjek neki a király kenyeréből - felelte a nyúl.
Nagyon megörült a királylány, hívatta nyomban a péket,
meghagyta neki, hozzon tüstént egy kenyeret abból, amit a királynak sütött.
- Engem is haza kell ám vinnie a péknek, különben
megszabdalnak a szelindekek! - mondta a nyuszi.
A pék el is vitte egészen a fogadó küszöbéig, ott a
nyúl hátsó két lábára állt, elülső két lábára vette a kenyeret, s odavitte a
vadásznak. Az meg nevetve odaszólt a kocsmárosnak:
- No, gazduram, enyém a száz arany!
A kocsmáros nagyon csodálkozott a dolgon; de a vadász
folytatta:
- Kenyerem már volna, most már a király sültjéből is
szeretnék enni.
- Azt szeretném látni! - mondta a kocsmáros, fogadni
azonban már nem volt kedve.
A vadász meg hívta a rókát:
- Hallod-e, róka koma, hozz nekem egy szeletet a
király sültjéből!
A róka már jobban tudta a járást, úgy óvakodott tova
kertek alatt, falai; mentén, hogy egyetlen kutya sem vette észre; a királylány
széke alá kuporodott, és megkapirgálta a lábát. A királylány lenézett,
megismerte a rókát a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte:
- Kedves rókám, mit kívánsz?
- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban, és
elküldött, vigyek neki egy szeletet a sültből, amit a király eszik - felelte a
róka.
A királylány hívatta a szakácsot, s meghagyta neki,
tálaljon fel szépen egy szeletet a király sültjéből, s vigye a róka után a
fogadó küszöbéig. Ott a róka átvette a tálat, elhessegette a rászállt legyeket,
s odanyújtotta a vadásznak.
- No lám, gazduram, kenyerem meg sültem már van, csak
valami körítés kellene még hozzá úgy, ahogy a királynak fölszolgálják - mondta
a vadász.
Azzal hívta a farkast:
- Kedves farkas barátom, menj, hozz nekem egy kis
körítést a királyéból.
A farkas nem félt senkitől, ment egyenest a palotába a
királylányhoz, és meghúzgálta a szoknyáját. A királylány nyomban megismerte a
nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte:
- Kedves farkas, mit kívánsz?
- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban, elküldött,
kérjek neki a király körítéséből.
A királylány hívatta a szakácsot, meghagyta neki,
készítsen egy tál körítést, olyat, amilyet a királynak szolgálnak fel, s vigye
a farkas után a fogadóba. A küszöbön a farkas átvette tőle a tálat, s
odanyújtotta a vadásznak.
- No lám, gazduram, kenyerem, sültem, körítésem van
már, most aztán szeretnék valami jó süteményt is abból, amit a király eszik -
mondta a vadász.
Azzal hívta a medvét:
- Kedves mackóm, te úgyis szereted a nyalánkságot,
menj, hozz nekem valami jó süteményt abból, amit a király eszik.
Loholt a medve a palotába, és mindenki kitért előle az
utcán. Hanem, ahogy az őrségbe botlott, azok ráfogták a flintájukat, s nem
akarták beengedni. A medve azonban nem ijedt meg, két lábra ágaskodott,
mancsával jobbra is, balra is kiosztott egypár pofont, az őrség hanyatt-homlok
kereket oldott. Ö meg ment egyenest a királylányhoz, megállt mögötte, s mordult
egyet. A királylány megfordult, nyomban megismerte a medvét, behívta a
kamrájába, megkérdezte:
- Kedves mackó, mit kívánsz?
- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban - felelte a
medve -, süteményért küldött, abból, amit a király eszik.
A királylány hívatta a cukrászt, meghagyta neki, süsse
meg tüstént azt a tortát, amelyet a királynak készített, s vigye a medve után a
fogadóba. Útközben a medve mind felnyalta a cukordíszt, ami lepotyogott, a
küszöbön aztán két lábra állt, átvette a tálat, s bevitte a gazdájának.
- No lám, kocsmáros úr, most már van kenyerem, sültem,
körítésem és tortám is, csakhogy én bort is innék abból, amit a király iszik -
mondta a vadász.
Azzal szólítja az oroszlánt.
- Kedves oroszlán - mondja neki -, tudom, te sem veted
meg a jó itókát; ugyan hozz nekem egy kis bort abból, amit a király iszik.
Ment az oroszlán, s futott előle mindenki az utcán.
Odaért az őrséghez, útját akarták állni, de ő üvöltött egyet, s attól úgy
szétugrottak, mintha ott sem lettek volna. Az oroszlán pedig bement a királyi
lakosztályba, és farkával az ajtóra csapott.
A királylány fölkelt, megnézni, ki zörget ilyen gorombán,
s bizony halálra rémült volna az oroszlántól, ha meg nem ismeri az ő hajdani
korallgyöngyös nyakravalójának az aranycsatjáról.
Behívta a kamrájába.
- Kedves oroszlán, mit kívánsz? - kérdezte tőle.
- Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban,
és kér abból a borból, amit a király iszik.
A királylány hívatta nyomban a pohárnokot, s meghagyta
neki, adjon az oroszlánnak a király borából.
- Én is lemegyek vele a pincébe - mondta az oroszlán
-, hadd lássam, az igaziból kapok-e.
Le is ment a pohárnokkal; s egyszerre csak észrevette,
hogy az bizony nem a király hordójából csapol neki, hanem abból, amit a király
szolgái isznak. Morrantott egyet, s azt mondta:
- Megálljunk! Előbb megkóstolom!
Engedett vagy egy fél meszellyel a hordóból, s egy
hajtásra kiitta.
- Ez nem az igazi! - mondta.
A pohárnok rásandított, aztán odébb ment, s egy másik
hordóból akart adni; az a király marsalljáé volt.
- Megálljunk! - mordult rá az oroszlán. - Előbb
megkóstolom. S engedett megint vagy félmeszelynyit, fölhajtotta, s azt mondta:
- Ez már jobb valamivel; de még mindig nem az igazi.
A pohárnokot elfutotta a méreg.
- Ért is egy ilyen buta barom a borhoz! - dünnyögte.
Erre az oroszlán fültövön legyintette, hogy nyomban a
földre huppant. Nagy nehezen feltápászkodott, egy szót sem szólt többet, csak
bevezette az oroszlánt egy külön kis pincébe, ott volt a király bora, abból
rajta kívül nem kapott senki.
Az oroszlán engedett magának egy fél meszelyt,
megízlelte, megitta s kijelentette:
- No, ez már alighanem az igaziból van!
Meg is töltetett a pohárnokkal hat palackot. Aztán
felmentek, hanem az oroszlán kissé felöntött a garatra, s amint a pincéből
kilépett a szabad levegőre, ide-oda támolygott, a pohárnoknak kellett
elcipelnie a palackokat a fogadó küszöbéig. Ott az oroszlán szájába fogta a
füles kosarat, s bevitte a vadásznak.
Az pedig elégedetten így szólt:
- No lám, gazduram, most már van kenyerem, sültem,
hozzá körítés, van tortám, van borom, s mind a királyéból; nincs más hátra,
mint hogy nekiüljek, és megebédeljek az állataimmal.
Azzal leült, evett-ivott derekasan, adott a nyúlnak, a
rókának, a farkasnak, a medvének meg az oroszlánnak is, s igen jó kedve volt,
mert látta, hogy a királylány még mindig szereti.
Mikor már jól megebédelt, odaszólt a kocsmárosnak:
- No, gazduram, ettem is, ittam is, a király se
különbül, most megyek a palotába, és feleségül veszem a királylányt.
- Van annak már vőlegénye, épp most ülik a
lakodalmukat! - mondta a kocsmáros.
A vadász erre előhúzta a keszkenőt, amit a
sárkányhegyen kapott a királylánytól. Abban őrizte a szörnyeteg hét nyelvét.
- Látja ezt a kendőt a kezemben, gazduram? Úgy nézzen
rá, hogy ez az: én házasságlevelem. Rá van írva, hogy az enyém a királylány.
A kocsmáros jól megnézte a keszkenőt, és a fejét
csóválta.
- Már ha mindent elhiszek is, ezt az egyet nem hiszem.
Fölteszem ellene a házamat, udvarostul.
A vadász erre egy kis pénzeszsákot vetett az asztalra,
ezer arany volt benne.
- Én meg ezzel állom a fogadást - mondta.
A palotában ezalatt vígan folyt a lakoma. Roskadozott
a sok jótól a királyi asztal, sürögtek-forogtak az inasok, hordták a pompás
fogásokat, közben pedig szólt a zene, vidította a vendégek szívét-lelkét.
A király egyszer csak odahajolt a lányához
- Mégiscsak furcsa, hogy ezek az állatok csak úgy
ki-be járkálnak a palotámban! Mit akarnak tőled?
- Azt én nem mondhatom meg - felelte a királylány -,
de jól tennéd, ha elküldenél a gazdájukért, és meghívnád a lakomára.
A király nyomban elszalasztotta egyik apródját a
fogadóba. Az éppen akkor toppant be, amikor a vadász meg a kocsmáros a fogadást
kötötték. Ahogy az apród megmondta, mi járatban van, a vadász azt mondta:
- Lám csak, gazduram, jóformán ki sem mondtam még a
kívánságomat, máris apródot szalaszt hozzám a király, és hív a lakodalomba.
Csakhogy év még nem megyek!
Azzal az apródhoz fordult:
- Mondd meg uradnak, a királynak, kéretem, küldjön
nekem királyi ruhát, küldje értem a hatlovas hintóját, és rendeljen inasokat a
szolgálatomra.
A király elcsodálkozott a válasz hallatára, és megint
a lányához fordult, attól kérdezte, mit csináljon.
- Jól tennéd, ha megtennéd, amit kíván - felelte a
királylány.
A király tehát küldött neki királyi ruhát is, hatlovas
hintót is, inasokat is a szolgálatára. A vadász, alighogy megpillantotta őket,
odaszólt a kocsmárosnak:
- Lám csak, gazduram, éppen úgy visznek el, ahogyan
kívántam!
Felöltözött a királyi ruhába, fogta a sárkánynyelves
keszkenőjét, beül a hintóba, s elrobogott a palotába.
Mikor a király meghallotta a hintó dübörgését,
megkérdezte a lányát:
- Hogyan fogadjam?
- Jól tennéd, ha elébe mennél.
Elébe ment hát, annak rendje-módja szerint fölvezette
a palotába, az állatok meg baktattak szépen utána.
A király az asztalához ültette, maga és a lánya közé.
A királylány balján, a vőlegény helyén meg a marsall ült; de nem ismerte meg a
vadászt. Éppen hozták nagy aranytálcákon a sárkány hét fejét, közszemlére
tették, a király pedig így szólt:
- A marsall levágta a sárkány hét fejét, ezért ma neki
adom a lányomat feleségül.
Erre felállt a vadász, sorra járta a hét sárkányfőt,
fölrántotta a szájukat, belenézett a torkukba, és azt kérdezte:
- Hol a sárkány hét nyelve?
Megijedt a marsall, sápadt lett, mint a meszelt fal,
azt sem tudta, mit mondjon; végül is azt dadogta:
- A sárkánynak nincs is nyelve.
- A hazugnak nincsen - felelte a vadász -, de a
sárkánynak van, s rávall az igazi győztesre!
Azzal kibontotta a keszkenőt. Benne volt mind a hét
nyelv; fogta, belerakta őket a sárkányfőkbe, mindegyiket a helyére, s mind
pontosan odaillett. Majd széttárva felmutatta a keszkenőt: bele volt hímezve a
királylány neve betűje; megmutatta neki, s megkérdezte, emlékszik-e még rá,
kinek adta.
- Annak, aki megölte a sárkányt - felelte a
királylány.
Erre a vadász előhívta az állatait, lecsatolta róluk a
nyakravalójukat s az oroszlán nyakáról az aranycsatot, megmutatta a királynak,
és megkérdezte, kié volt ez az ékszer.
- A nyakravaló meg az aranycsat az enyém volt, én
osztottam szét jutalmul az állatok közt, mert segítettek legyőzni a sárkányt -
felelte a királylány.
- Igen - mondta a vadász -, mikor a viadaltól fáradtan
elaludtam, odaosont a marsall, levágta a fejemet, és elragadta a királylányt.
Nektek aztán azzal hivalkodott, hogy ő ölte meg a sárkányt; de hazudik:
bizonyság rá a hét nyelv, a keszkenő meg a nyakravaló.
És sorra elbeszélte, hogy gyógyították meg állatai a
csodagyökérrel, hogyan bolyongott egy kerek esztendőt a nagyvilágban, s hogyan
érkezett vissza végül a városba, hogyan tudta meg a kocsmárostól a marsall
furfangos csalását.
Akkor a király megkérdezte a lányát:
- Igaz, hogy ez a vadász ölte meg a sárkányt?
- Igaz - felelte a lány -, és most már
kinyilváníthatom a marsall gaztettét. Eddig nem beszélhettem, mert halálos
fenyegetéssel kényszerített hallgatásra. Csupán egyet tehettem: kikötöttem,
hogy csak egy esztendő s egy nap múlva legyen a lakodalmunk.
A király tizenkét tanácsost hívatott, s azok nem sokat
tanakodtak: egykettőre kimondták a halálos ítéletet. A király pedig hozzáadta
lányát a vadászhoz, s megtette a vejét helytartójának mind az egész
birodalomban. Nagy örömmel ülték meg a lakodalmat. A fiatal király elhozatta az
apját meg a nevelőapját is, s mind a kettőt elhalmozta kinccsel, drágasággal.
Nem feledkezett meg a kocsmárosról sem. Maga elé hívatta, és így szólt hozzá:
- No lám, gazduram, feleségül vettem a királylányt,
most aztán enyém a háza, udvarostul.
- Jog szerint úgy volna - mondta a kocsmáros.
- No de most ne jog szerint vegyük, hanem szív szerint
- mondta az ifjú király. - Tartsa meg a házát, udvarostul, az ezer aranyat meg
ráadásnak.
A fiatal pár egybekelt; boldogan és vidáman éltek.
Az ifjú király gyakran kijárt vadászni, ez volt a
legkedvesebb szórakozása; s a hűséges állatok mindig vele mentek.
Volt ott a közelben egy erdő; az a hír járta róla,
félős, barátságtalan hely, s aki oda betéved, nem egykönnyen keveredik ki belőle.
A fiatal királynak azonban nagy kedve lett volna abban az erdőben vadászni;
addig nem is hagyott békét az öreg királynak, míg meg nem engedte neki.
Egy szép napon nagy kísérettel kilovagolt hát. Ahogy
az erdőszélre értek, megpillantott egy hófehér szarvasünőt.
- Várjatok itt, amíg visszajövök - mondta -, meghajtom
ezt a szép vadat.
Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdőbe! Az
állatai meg utána. A kíséret várt, várakozott késő estig, de hiába, az ifjú
király nem tért vissza. Nagy búsan hazakocogtak, és jelentették a királynénak:
- Az ifjú király bevágtatott egy fehér szarvasünő után
az erdőbe, s nem jött vissza többé.
Erre aztán mindannyian súlyos gondba estek miatta.
Az ifjú királlyal pedig az történt, hogy utánaeredt a
gyönyörű vadnak, de sehogyan sem tudta utolérni. Mikor már-már ott volt a
nyomában, a szarvas nagyot szökkent, s már újra messze járt. Végül aztán eltűnt
egészen.
Az ifjú király csak akkor vette észre, milyen
mélységes mélyre tévedt. Megfújta a vadászkürtjét, de nem jött semmi válasz,
még a kíséret sem hallhatta.
Közben beesteledett, Az ifjú király látta, hogy aznap
már nem juthat haza; leszállt hát lováról, tüzet rakott egy fa alatt, s
elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát.
Ahogy a tűz mellett üldögélt, s az állatok is köréje
telepedtek, egyszerre mintha emberi hangot hallott volna. Körülnézett, de
semmit nem látott. Eltelt egy kis idő; akkor megint hangot hallott, mintha
nyögdécselne valaki a feje fölött. Fölnézett; hát egy vén anyóka kuporgott fönn
a fán, s váltig azt jajgatta:
- Hu-hu-hu, hú de fázom!
- Gyere le, melegedjél meg, ha fázol - mondta neki.
De az visszaszólt:
- Félek, hogy megharapnak az állataid.
- Dehogy harapnak - mondta az ifjú király -, gyere
csak le nyugodtan, anyóka.
Hanem az a vénasszony, az boszorka volt, és el akarta
veszejteni a királyfit.
- Ledobok neked egy vesszőt a fáról, csapj vele a
hátukra, akkor nem bántanak - mondta.
Azzal lehajított egy gallyacskát, a király pedig
rásuhintott vele az állatokra. Meg se moccantak többet, azon nyomban kővé
váltak. A boszorka most már nem félt tőlük, leugrott a fáról, meglegyintette
egy vesszővel a királyt is, azt is kővé változtatta. Akkor aztán felkacagott, s
a kővé vált királyt állataival együtt begörgette egy gödörbe, ahol már sok
ilyen kő hevert.
A királyné várta, egyre várta haza az urát, s hogy
hiába várta, mind jobban nőtt a gond és a félelem a szívében. Történt pedig,
hogy a másik testvér, aki keletnek indult, amikor elváltak; éppen ekkortájt
érkezett ebbe az országba. Szolgálatba akart szegődni ő is, de sehol nem vették
föl, hát vándorlásra adta a fejét, járta a világot, és táncoltatta a piacokon
az állatait. Egyszer csak elfogta a vágy a testvére után. Elindult megkeresni a
kést, amit elválásukkor beleszúrtak a fa derekába, legalább megtudja, hogy megy
a sora a testvérének. Hát ahogy kihúzza a kést, látja, hogy a penge egyik lapja
félig rozsdás, félig fényes.
"Nagy baj eshetett a testvéremmel - gondolta
ijedten -, de talán még megmenthetem, mert a penge csak félig rozsdás."
Azzal nyugatnak fordult az állataival. Mentek,
mendegéltek, megérkeztek a város kapujába. Ott elébük állt az őrség, kérdezték,
jelenthetik-e hazatérését a királynénak, mert szegény már napok óta emészti
magát a férje után, nem tudja, hol marad ilyen sokáig; attól fél, odalett a
varázserdőben. Az őrség ugyanis azt hitte, a király jött meg, olyan egyforma
volt a két testvér; s ennek is ott ügettek az állatok a nyomában.
A vadász nyomban észrevette, hogy összetévesztik az
ikertestvérével. Azt gondolta magában:
"Legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha az öcsém
volnék, ki tudja, hátha így könnyebben segíthetek rajta."
Bekísértette magát az őrséggel a palotába. Ott nagy
örömmel fogadták, mindenki azt hitte, az ifjú király tért haza végre.
Ő ott töltött néhány napot a palotában, és közben
szorgosan tudakozódott a varázserdő felől. Amikor már mindent tudott,
kijelentette:
- Még egyszer elmegyek oda vadászni.
Az öreg király meg a fiatal királyné váltig el akarták
téríteni a szándékától, de ő nem tágított, s kilovagolt fényes kíséretével.
Ahogy az erdőszélre értek, vele is minden úgy történt, mint a testvérével.
Megpillantotta a fehér szarvasünőt, s odaszólt a kíséretnek:
- Várjatok itt, amíg visszajövök, meghajtom ezt a szép
vadat!
Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdőbe! Az
állatai meg utána. De a szarvasünőt ő sem tudta utolérni, s olyan mélyre tévedt
az erdőben, hogy ott kellett éjszakáznia. Tüzet gyújtott; s egyszerre hallja,
valaki nyögdécsel a feje fölött:
- Hu-hu-hu, hú de fázom!
Fölnéz, ott meglátta a boszorkát a fán.
- Gyere le, ha fázol, öreganyó - mondta -, melegedjél
meg.
- Nem megyek, félek, hogy megharapnak az állataid.
- Dehogy harapnak!
- Én azért mégiscsak félek. Hanem tudod, mit? Ledobok
neked egy vesszőt a fáról, csapj a hátukra, akkor nem bántanak.
Ahogy a vadász ezt meghallotta, nem bízott többé az
öreganyóban.
- Az állataimat nem ütöm meg - mondta -, te pedig
gyere le, vagy leszedlek onnét.
A boszorka csúfondárosan lekiáltott:
- Mit akarsz? Úgysem érsz el!
- Ha nem jössz magadtól lelőlek - felelte a vadász.
- Csak lőj - rikácsolt a boszorka -, egy cseppet sem
félek a golyódtól! A vadász megcélozta, rálőtt, de a boszorkának semmiféle
golyó nem ártott, csak nevetett, visongott, rikoltott.
- Úgy sem találsz el! Úgy sem találsz el!
De a vadász sem volt éppen ostoba ember, az is tudott egyet
és mást. Letépett három ezüstgombot a zekéjéről, s megtöltötte velük a puskát.
Azok ellen nem volt semmi varázsszere a boszorkának: ahogy a puska eldördült,
már bukfencezett is lefelé visítva a fáról. A vadász meg rátette a lábát a
derekára, s így szólt:
- Hallod-e, te boszorkány, ha tüstént meg nem mondod,
hova lett a testvérem, felkaplak, és beleváglak a tűzbe!
A boszorka reszketett félelmében, kegyelemért
könyörgött, úgy nyöszörgött:
- Kővé válott állatostul, ott fekszik egy gödör
mélyén.
A vadász ráparancsolt, vezesse a gödörhöz,
megfenyegette és rárivallt:
- No, vén szipirtyó, vagy életre kelted az öcsémet és
vele minden élőlényt, aki itt fekszik, vagy beleváglak a tűzbe!
A boszorka fogott egy vesszőt, és megsuhintotta vele a
köveket. Abban a szempillantásban föléledt az ifjú király, föléledtek az
állatai, föltámadt a sok kereskedő, kézmíves, pásztor, akit a boszorka
elrekkentett. Köszönetet mondtak szabadulásukért, s ment ki-ki a maga útjára
vidáman. A testvérek pedig boldogan borultak egymás nyakába. Aztán nyakon
fogták a boszorkát, összekötözték, és bedobták a tűzbe. Az erdő egyszeriben
kivilágosodott, bozótja megritkult, három óra járásról odalátszott a királyi
palota.
A testvérek elindultak hazafelé, s útközben töviről
hegyire elmesélték egymásnak, mi minden történt velük mióta elváltak.
Ahogy a kisebbik odáig ért az elbeszélésben, hogy
király lett belőle, azt mondja rá a nagyobbik:
- Mindjárt gondoltam, mert amikor a városba értem,
királyi tisztességgel fogadtak.
- Igaz - mondja a másik -, hiszen szakasztott
egyformák vagyunk mind a ketten. Most aztán ráadásul rajtad is királyi ruha van
meg rajtam is; téged is állatok kísérnek, engem is. Tudod, mit gondoltam,
bátyám? A városnak két kapuja van, egyik az egyik végén, a másik a másikon; te
bemégy az egyiken, én a másikon, egyszerre kétfelől jelentkezünk az öreg
királynál.
A bátyja ráállt a dologra; elváltak egymástól, s az
öreg királynak egyszerre jelentette mind a két kapu őrsége, hogy az ifjú király
megjött az állatokkal a vadászatból.
- Lehetetlen - mondja az öreg király -, hiszen az
egyik kapu egy óra járásnyira van a másiktól.
Közben megérkezett kétfelől a két testvér is,
bevonultak az udvarba, fölmentek a palotába.
- Most aztán melyik a kettő közül a férjed? - kérdezte
az öreg király a lányát. - Mert én nem tudok választani köztük, szakasztott
egyforma mind a kettő.
Nagy gondba esett a királylány, nem tudott választani
ő sem. Hanem akkor eszébe jutott a nyakravalója, amit szétosztott az állatok
közt. Keresni kezdte, és meg is találta az egyik oroszlán nyakában az
aranycsatot. Vidáman fölkiáltott:
- Akié ez az oroszlán, az az én igazi férjem!
Az ifjú király nagyot nevetett s rábólintott:
- Úgy van, én vagyok az igazi!
Megölelték, megcsókolták egymást; mindnyájan asztalhoz
ültek, s ettek-ittak, lakomáztak boldogan.