A KINCSET ŐRZŐ CSÖRGŐKÍGYÓ

Texasban élt egy öreg félkarú kecskepásztor, Pedrónak hívták. Ő mesélte ezt a történetet.

Pedro kitűnő vadász volt. Amikor a nyájat legeltette, akkor sem hagyta otthon puskáját, hanem rátámaszkodva álldogált a mezőn. Egy este éppen széttekintett a kis dombocskáról, s figyelte a nyáját, amikor észrevette, hogy az egyik kecske megtorpan, majd utána a többi is. A jó szemű Pedro hamarosan látta, hogy a dimbes-dombos legelőn prérifarkas sompolyog, majd eltűnik egy alacsony szikla tövében.

Pedro nem sokat gondolkozott, hanem célzott, és elsütötte a puskáját. Ebben az időben még fekete puskaport használtak, amely nagy füstöt csinált. Amikor a füst eloszlott, nem látott sem­miféle prérifarkast, sem elevent, sem holtat, pedig úgy vélte, hogy eltalálta az állatot. Pedro a keresésére indult: talált is egy kis sziklácskát, amelynek tövében a prérifarkast észre­vette; amikor jobban szétnézett, látta, hogy a sziklácska egy barlang keskeny bejáratát takarja, ide vezettek a prérifarkasnyomok.

Benézett a barlangba, de itt csak sötétséget látott. Tudta, hogy ha csöndben marad, a prérifar­kas hamarosan kijön a barlangból. Keresett hát olyan helyet, ahonnan szemmel tarthatta a barlang nyílását. Csakugyan nem kellett soká várnia, a prérifarkas óvatosan kidugta a fejét. Pedro újra elsütötte a puskáját, s ezúttal valóban eltalálta. Lenyúzta a bőrét, hogy beszolgál­tassa, ugyanis nyár volt, s ilyenkor a prérifarkas bundája nem sokat ér, de a hatóságok szép pénzt fizettek az elejtett prérifarkasokért.

Pedro réges-régen legeltetett ezen a vidéken, de előzőleg sohasem vette észre a barlangot, amelynek keskeny bejárata a szikla és a bokrok közt volt. Zsebében volt gyufa, száraz levele­ket is gyűjtött, és elindult, hogy körülnézzen a barlangban. Amint beljebb ment, a barlang egy­re magasabb és szélesebb lett. Amikor már mélyen bent járt, meggyújtotta a száraz faleveleket, hogy jobban lásson. A barlang közepén halmocskát pillantott meg. Minthogy nem tudott rájönni, mi lehet az, belerúgott. A rúgástól elszakadt egy ócska zsák - ez volt a halmocska -, és aranytallérok gurultak elő a barlang poros talajára. Az aranytalléros zsák réges-régi idők óta itt lehetett már, mert szövete szinte szétfoszlott a levegőben.

Közelebb menye több zsákot is talált, amelyek már mind elrongyolódtak. Pedro megpróbált egy zsákot felemelni, de ahogy csak hozzáért, a zsák szakadt, és arany hullott a földre. Ahogy más is tette volna, Pedro kezdte zsebeit tallérokkal megtölteni. A száraz levelek nem sokáig égtek, ezért hamarosan a sötétben tapogatózott. Levette hát ingét, összekötözte az ingujjakat, hogy abba rejtse a pénzt, de mivel az ing is régi volt és lyukas, nem sokra ment vele, minden­felé hullott a tallér.

Egyszerre rémülten figyelt fel: egy csörgőkígyó csörgése hallatszott a közelében. De úgy tűnt, mintha nem is egy, hanem száz csörgőkígyó csörögne körülötte. Ijedtében leejtette az inget, de abban a percben elcsendesedett minden. Újra meggyújtott egy halom levelet, és körülnézett, de sehol sem látott kígyókat. Megint felvette az inget a tallérokkal, és indult volna a barlang bejárata felé, amikor újra hallotta a félelmetes hangot. Visszafordult, mert úgy gondolta, ha az aranyhalom tetejére áll, akkor nem érik el a kígyók. Megint felkapta az inget, és jól hallotta a kígyók hangját. Amikor leejtette az inget, megint abbamaradt a csörgés.

Inkább otthagyta az inget az arannyal, ahol leesett, és menekült a barlang nyílása felé. A csörgőkígyók hangja azonban egyre erősödött.

Nincs olyan ember, aki ettől a szörnyű hangtól meg ne dermedne, különösen a félelmetes sötétben, amikor azt sem lehet tudni, honnan jön a hang.

Pedro azonban nem félt annyira, hogy végleg elvesztette volna a fejét, hanem zsebéből is ki­ürítette az aranytallérokat, minden egyes tallért, amit csak összeszedett. Mihelyt az aranyat visszadobta a barlang fenekére, minden elcsöndesedett.

Egy újabb gyufával meggyújtotta az utolsó halom száraz levelet. Körülnézett, de a homokos talajon sehol sem látott kígyónyomokat. Újra elindult a barlang szája felé, és most semmit sem hallott.

Amikor kiért a napfénybe, megállt és visszanézett. Néhány lépésnyire belátott a barlangba, látta saját lába nyomát, a prérifarkas nyomát, de kígyónyomnak se híre, se hamva nem volt.

Nemigen szokott előfordulni, hogy a csörgőkígyók nyáron barlangba bújjanak, bár napközben néha hűvös helyre húzódnak. Pedro jól tudta ezt. Tudta azt is, hogy valóságos Dárius kincsét találta meg a barlangban. Gondolkozott újra, hátha csak képzelte azt, hogy a csörgőkígyó hangját hallja, hiszen nem látta a csörgőkígyót, a szagát sem érezte, pedig a dühös csörgő­kígyó majdnem olyan erős szagot áraszt, mint a görény.

A pásztorok általában nem kapzsiak, Pedro nem törődött sokat a pénzzel, de éppen ebben az időben súlyos adósságai voltak. Ismét körülnézett hát, s látta, hogy kecskéi békésen legelnek, a kutya őrködik felettük. Újabb levélcsomót gyűjtött, és megtette azt, amit kevés texasi tenne meg - visszament a barlangba, ahol a csörgőkígyót hallotta.

Megint eljutott az aranyakhoz, és megint telerakta a zsebét tallérral. Nemsokára annyi volt a zsebében, amennyit csak vinni tudott, és gyorsan elindult a barlang bejárata felé. De alig tett néhány lépést, amikor újra és még sokkal hangosabban hallotta a csörgőkígyó hangját. Ijedté­ben szinte megmerevedett, és kiejtette a kezéből az aranyat.

A csörgés egyre erősebb lett. Pedro meggyújtotta a száraz leveleket, és a tűz fényénél meg­pillantotta a legnagyobb csörgőkígyót, melyet valaha is ember látott. Olyan magasra emel­kedett, hogy Pedro derekáig ért. Mit tehetett a pásztor, gyorsan kidobta a tallérokat a zsebéből is, ekkor újra megszűnt a csörgés. A félelemtől annyira elgyöngült, hogy alig tudott a barlang szája felé vánszorogni. Végül mégis meggyújtotta a következő halom száraz levelet, magasra tartotta, hogy körülnézzen a barlangban, de már nem látta a kígyót.

Mint később mesélte, maga sem tudta, hogy miképpen került ki a barlangból. Amikor kiért a napvilágra, le kellett feküdnie, hogy lélegzethez jusson. Pedro meg volt róla győződve, hogy a kígyó rossz szellem volt, amely a pénzt őrizte. Ha igazi kígyó lett volna, akkor nyoma marad a barlang talaján, és szagolni is lehetett volna a dühös kígyó szagát.

Később, amikor megint pénzzavarban volt Pedro, eszébe jutott, hogy megpróbálna visszamen­ni a barlangba, azonban a kígyótól való félelem visszatartotta. Kecskéit legeltetve sokszor elidőzött a barlang bejáratánál. Később azután messze tájra költözött, de úgy mondják, a barlangban levő kincset azóta is őrzi a kígyó, élő ember nem tudta elvinni onnan.