Messze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a
búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg. És mély, nagyon mély, a
leghosszabb horgonykötél se ér le a fenekére; sok-sok templomtornyot kellene
egymásra állítani, hogy a tengerfenékről a víz színéig érjenek. Odalenn a mélységes
mélyben lakik a tenger népe.
Ne higgye ám senki, hogy odalenn nincs egyéb sós,
fehér fövenynél; különös fák, virágok ringatóznak ott, száraik, indáik olyan
hajlékonyak, hogy a legenyhébb hullám is megrezdíti őket, s úgy imbolyognak,
hajladoznak, mintha élnének. Ágaik között halak suhannak el, aprók és nagyok,
úgy, mint idefönn a madarak a fák koronái közt.
Ahol a legmélyebb a tenger, ott áll a vízikirály
palotája; piros korallból rakták a falait, csúcsíves, nagy ablakait átlátszó
borostyánkővel üvegezték, tetejét meg kagylóhéjjal födték, s ezek
nyitódnak-csukódnak a hullámok érintésére. Csak úgy tündöklik tőlük a palota
teteje, mert minden kagyló fényes gyöngyszemeket rejt, olyanokat, amikből egy
szem is királyi korona ritka ékessége lehetne.
A vízikirály már hosszú esztendők óta özvegy volt, s
öreg édesanyja viselte gondját. Okos asszony volt a vén királyné, bár
túlságosan büszke a rangjára, s ezért tizenkét osztrigát hordott halfarkán,
ezzel különböztette meg magát mástól, akinek csak hat osztriga járt. De
különben csak dicséretet érdemel, kiváltképpen azért, mert olyan nagyon
szerette unokáit, a vízi-királykisasszonyokat. Hatan voltak, szépséges szépek
valamennyien, de azért mégis a legkisebbik volt a legszebb mindnyájuk között.
Arca olyan finom és tiszta, mint a gyönge rózsaszirom, szeme kék, mint a tenger
mélye, de lába neki sem volt, akár a többinek: halfarokban végződött a teste.
Nénjeivel egész nap a palota tágas termeiben
játszadozott, ahol a falakból eleven virágok hajtottak, s ha kinyitották a nagy
borostyánkő ablakokat, besuhantak hozzájuk az aranyos pikkelyű halak, mint
hozzánk a fecskék, ha ablakot tárunk. De ezek a halak szelídek voltak,
odaúsztak a királykisasszonyokhoz, a tenyerükből ettek, és békésen tűrték
simogatásaikat.
A palota előtt nagy kert volt, tűzpiros meg sötétkék
fák pompáztak benne, aranyos fényű gyümölcsök csillogtak ágaik között; alattuk
a sok virág úgy ringott-hajladozott, mint megannyi lobogó láng. A kert földje a
legfinomabb tengeri föveny volt, csak kék, mint a kénes gyújtó lángja.
Csodálatos kék fényben úszott odalenn minden; aki a kertben megállt, úgy
érezte, hogy felemelkedett az égbe, a legkékebb magasságba - elfelejtette, hogy
a tenger mélységes mélyében van. Szélcsendes időben még a nap is leragyogott
ide; úgy látszott innen, mint egy fényt árasztó, roppant nagy bíborvirág.
A királykisasszonyok kaptak egy-egy virágágyat a kertben,
azt kedvükre kapálhatták, gyomlálhatták, s azt ültettek bele, amit akartak. Az
egyik cethal formájúra egyengette a maga ágyását, a másik hableány alakot
próbált formázni belőle, a hatodik meg, a legfiatalabbik, kerekre alakította,
mint a nap korongja. Virágokat is olyanokat ültetett bele, amik a nap
bíborvirágához hasonlítottak.
Különös gyermek volt ez a legkisebbik, hallgatag és
tűnődő; amikor nénjei magukra aggatták az elsüllyedt hajókban lelt különös
ékességeket, ő nem kívánt egyebet, csak egy kis fehér márványszobrot, ami olyan
szépen illett bíborvirágai közé. A szobor egy szépséges ifjút ábrázolt - ott
találta a tengerfenéken, egy hajó roncsai között. Rózsapiros szomorúfűzfát
ültetett melléje, s ahogy a fűz megnőtt, piros ágai ráborultak a fehér
márványszoborra, s violakék árnyékot vetettek rá meg a kék fövenyre; az árnyék
szünetlen ringott-imbolygott, mint maguk a fűzfaágak. Olyan volt ez, mintha a
fa koronája meg gyökere játszadozott, csókolózott volna egymással.
A legkisebbik vízi-királykisasszonynak az volt a
legnagyobb öröme, ha az emberek világáról beszéltek neki. Nagyanyját, az öreg
királynét kifaggatta mindenről, amit csak tudott a nagy hajókról, földi
városokról, emberekről meg állatokról. A kis királylánynak az tetszett a
legjobban, hogy odafenn a földön illatosak a virágok, és zöldek az erdők, a
halak meg, amik az ágak között röpdösnek és szökdelnek, zengő hangon énekelnek
- a nagyanyja halaknak nevezte a madarakat, mert az unokái másképp nem értették
volna meg, hiszen sohasem láttak még madarat.
- Majd ha tizenöt esztendősek lesztek - mondta az öreg
királyné -, fölmerülhettek a tengerből, kiülhettek egy sziklára, és nézhetitek
a holdfényben a nagy hajókat, amelyek elvitorláznak előttetek. Majd akkor
láttok erdőket is, városokat is.
Közelgett a legidősebb királykisasszony tizenötödik
születése napja. Egy-egy esztendő volt a testvérek között, s bizony a
legkisebbik királykisasszonyra csak öt év múlva kerülhetett sor, addig kellett
várnia, hogy megláthassa a mi világunkat. Hanem azt megfogadták a testvérek,
hogy elmondják egymásnak apróra, mit láttak odafönn, és mit tartanak a
legszebbnek. Azzal nem érték be, amit a nagyanyjuktól hallottak, hiszen annyi
mindent szerettek volna még látni!
De egyikük se vágyott annyira meglátni a földi világot,
mint a legkisebbik húguk, akire csak utolsónak kerül sor. A tűnődő, álmodozó
kis királylány éjszakánként megállt a nyitott ablakban, s fölnézett a magasba,
föl a sötétkék víztömegre, ahol fürge halak cikáztak. Ablakából láthatta a
holdat, még a csillagokat is; elsápadt a fényük, amíg ide leért, hanem a tenger
mélyéről sokkal nagyobbnak látszottak, mint a földről. Néha sötét árnyék borult
a megszűrt fényű holdra, s a királykisasszony ilyenkor tudta, hogy egy nagy
cethal úszott el fölötte vagy hajó, rajta sok-sok ember; biztosan egyiküknek se
jutott eszébe, hogy lenn a mélyben egy szépséges kis hableány nyújtogatja
feléjük vágyakozva fehér karját.
A legnagyobbik királylány betöltötte végre-valahára
tizenötödik esztendejét, s fölmerülhetett a tenger színére.
Amikor visszatért, ezerfélét mesélt.
- Azért a legszebb - mondta - mégiscsak az volt,
amikor megpihentem egy homokzátonyon a holdfényben, és néztem a nagy parti
várost, a lámpákat, amelyek úgy ragyognak, mint az ég csillagai, s hallgattam a
muzsikát, kocsik robaját, emberek lármáját meg a karcsú templomtornyok
harangszavát. - A városba vágyódott a legjobban, éppen mert oda nem juthatott
el soha.
Ó, hogy leste-várta a szavát a legkisebbik! Éjszaka
megint ott állt kitárt ablakában, nézte a tenger sötétkék vizét, a zajos,
lármás parti városra gondolt, és úgy tetszett neki, hogy leszűrődik hozzá a
templomok harangszava.
Eltelt egy esztendő, s a második testvér is
felúszhatott a tenger színére. Éppen napszálltakor bukkant fel, s neki ez volt
a legszebb, a tengeri alkonyat. Elmondta testvéreinek, hogy az égbolt tiszta
színarany volt, s a felhők - azoknak a szépségét úgyse tudná hasonlítani
semmihez! Tűzpirosak voltak meg violakékek, kibontották vitorláikat a feje
fölött, sebesen úsztak a magasban; de még a felhőknél is gyorsabban suhant az
égen a vadhattyúk hófehér csapata. Egyenest a nap felé tartottak; olyan volt a
hattyúcsapat, mint egy égre lebbenő, könnyű, fehér fátyol. Ő utánuk úszott, de
egyszer csak lebukott a nap, belemerült a tengerbe, s a vízen meg a felhők
vitorláin kilobbant a rózsaszínű fény.
Megint elmúlt egy év, s már a harmadik
királykisasszony töltötte be tizenötödik esztendejét. Ő volt a legbátrabb
testvérei között, s mindjárt egy tengerbe szakadó, széles folyó torkolatához
úszott. Szőlő borította, gyönyörű zöld dombokat látott, sűrű erdőket,
amelyeknek lombjai közül régi kastélyok falai derengtek; a madarak énekét is
hallotta, s olyan melegen tűzött rá a nap, hogy többször alámerült, lehűteni
égő arcát. Egy öbölben nagy sereg apró gyermeket látott, pucéran szaladgáltak a
parton, s vígan lubickoltak a vízben. A hableány játszani akart velük, de azok
ijedten szétszaladtak; egyszer csak előtte termett egy kis fekete állat - kutya
volt, de hát azt ő nem tudta -, s olyan mérgesen csaholt rá, hogy most ő ijedt
meg, és visszaúszott a nyílt tengerre. De sohasem felejti el a gyönyörű zöld
halmokat, a sűrű erdőket, meg a gyermekeket, akiknek nincs halfarkuk, mégis
tudnak úszni.
A negyedik királykisasszony már óvatosabb volt, ő kinn
maradt a háborgó tenger közepén, s azt mondta, hogy az volt a legszebb.
Körös-körül messzire ellátott, az égbolt úgy borult a tengerre, mint egy
roppant, kék üvegharang. Hajók is úsztak arra, de nagyon messze, akkorák voltak
csak, mint a sirályok. A delfinek bukfencet vetettek a levegőben, a cethalak
meg úgy fecskendezték orrlyukaikból a vizet, mint a szökőkút.
Aztán az ötödik testvérre került a sor - neki télen
volt a születésnapja, s olyat látott, amit eddig egyik nővére sem. Odafönn
haragoszöld volt a tenger, s jéghegyek úszkáltak rajta, olyan színűek, mint a
kagyló rejtette gyöngy, de sokkalta nagyobbak még az emberek templomtornyainál
is. Különös alakúak voltak, s úgy tündöklöttek a napfényben, mint a gyémánt.
Fölült a legmagasabb jéghegy tetejére, s a vitorlás hajók ijedten keringtek
körülötte - az emberek látták őt, ahogy ott ül, és hosszú haját cibálja a szél.
Estefelé aztán felhők vonták be az eget, villámok szántották, mennydörgések
rázták; a fekete hullámok megrengették a jéghegyeket, s azok csak úgy
szikráztak a villámfényben. A hajók bevonták vitorláikat, a hajósnép borzadva
várta a szörnyű vihar végét, de ő nyugodtan ült a gyémántos jéghegyen, s nézte
a tengerbe cikkanó, kékes és sustorgó villámokat.
Amikor a királykisasszonyok először látták meg a földi
világot, úgy érezték, nem tudnak betelni szépségével és újdonságával, de most,
hogy felnőttek és akármikor fölmerülhettek a tenger mélyéből, már nem
csábította őket annyira a fenti világ. Alighogy fölbukkantak, már vágyódtak is
haza, a mélységes mélybe, s egy hónap múlva azt mondták, hogy mégis a
tengerfenék a legszebb és a vízipalotában a legjobb.
Alkonytájban néha átkarolta egymást az öt nővér, s
fölmerült a vízből. Lágyan énekeltek - szép hangjuk volt, szebb minden földi
hangnál. Ha vihar tombolt a tengeren, s a hajósnép rettegve várta, mikor
süllyed a hajó, ők ott úszkáltak körülöttük, és lágyan énekeltek arról, milyen
szép is odalenn a mélyben; bátorították a hajósokat, ne féljenek, merüljenek
csak alá a tengerbe. De ezek nem értették a dalukat, a szél zenéjének vélték, s
ha a hajó elsüllyedt velük, bizony nem láttak odalenn semmi szépet. Hiszen
holtan értek le a tengermélybe, élve nem juthattak a vízikirály palotája elé.
Estetájt, amikor a nővérek egymást átkarolva úszkáltak
a felszínen, a legkisebbik királykisasszony maga maradt a tágas teremben, és
szívszakadva nézett utánuk. Sírt is volna, de a hableányok nem tudnak sírni,
mert a könnyeiket mindjárt elmossa a víz, s ezért még fájóbb a szenvedésük.
- Ó, ha már tizenöt esztendős lehetnék! - sóhajtotta
sokszor. - Tudom, hogy nagyon megszeretem majd a fönti világot, meg az
embereket, akik benépesítik és megművelik a földet.
Végre-valahára elérkezett a tizenötödik születésnapja.
- Hát most téged bocsátunk ki szárnyaink alól - mondta
a nagyanyja, az öreg királyné. - Gyere, leánykám, vedd magadra ékességeidet,
mint a nővéreid. - Azzal fehér liliom koszorút illesztett a fejére; a liliomok
minden szirma egy-egy fél gyöngyszem volt. Aztán megparancsolta nyolc
osztrigának, hogy csipeszkedjenek a legkisebbik unokája halfarkába, magas
rangjához illően.
- De az fáj! - húzódozott a kis hableány.
- A rangért bizony meg kell szenvedni néha - oktatta a
nagyanyja.
Ó, de szívesen lerázta volna fejéről a nehéz
gyöngykoszorút! Jobban illettek volna hozzá a tűzpiros virágok. De ezen most
nem változtathatott.
- Isten veletek! - intett búcsút, s olyan könnyedén
szállt fel a tenger mélyéből, mint egy buborék.
Éppen a tengerbe temetkezett a nap, amikor a kis
hableány fölbukott a víz színére, de a felhők még tiszta aranyban és
rózsaszínben fénylettek, s a bágyadtvörös égen kigyúlt az első esti csillag;
enyhe, üdítő volt a levegő, csöndes és nyugodt a tenger. Háromárbocos, nagy
hajó vesztegelt a közelben, vitorlái félárbocra eresztve, mert szellő se
mozdult, s a matrózok tétlenül ültek a kötélcsomókon meg a párkányokon. A hajón
vidám muzsika zengett, s ahogy besötétedett, száz meg száz színes lampiont
gyújtottak; mintha a föld valamennyi népének apró lobogói világítottak volna.
A legkisebbik vízi-királykisasszony odaúszott a
hajókabin kerek ablaka alá, s ha emelt rajta egyet-egyet a hullám, a tiszta
ablakon át meglátta a hajó ünneplő ruhás népét. Egy ifjú királyfi volt köztük a
legszebb, szép fehér arcú, nagy, fekete szemű - tizenöt esztendős lett éppen,
most ülték a születése napját, azért vigadt a hajó népe. A matrózok a
fedélzeten táncoltak, s amikor a kis királyfi kilépett közéjük, rakéták,
petárdák százai röppentek a levegőbe. Úgy tündöklöttek, mint a nap, meg is
ijedt a kis hableány, s alámerült a vízbe, de nyomban fel is bukkant, s úgy
látta, mintha az ég minden csillaga reá záporozna. Sohasem látott még
tűzijátékot. Napkorongok keringtek fölötte, tűztestű halak ficánkoltak a
levegőben, s a sima tenger visszaverte, megkettőzte a nagy ragyogást. A hajó
maga is olyan fényben úszott, hogy még a verítékcseppet is látni lehetett az
emberek homlokán. Ó, milyen szépséges szép volt az ifjú királyfi! Kezet
szorított az emberekkel, és nevetett, a muzsika pedig messzire elszállt a
csöndes éjszakában.
Késő éj volt már, de a kis hableány még mindig nem
tudott betelni a fényben úszó hajóval meg a szépséges királyfival. Kihunytak
rég a színes lámpások, petárda se röppent több, az ünnepi ágyúk se dörögtek.
Csak a tenger mélyében morajlott, zúgott a közeledő vihar. A hableányt mind
magasabbra emelgették a hullámok, s beláthatott a királyfi kabinjába, de a hajó
egyre gyorsabban siklott a vízen, röpítették dagadó vitorlái. Körülötte mind
magasabb hullámok tornyosodtak, viharfelhők terítették be az eget, s messze már
a villámok lobbantak. A matrózok bevonták a feszülő vitorlákat, de hiába: a
nagy hajó veszettül száguldott a tomboló hullámok taraján, a tenger vize fekete
hegyekké magaslott, s már-már rázúdult a hajóra, de az, mint valami kecses
hattyú, hullámvölgybe siklott, aztán hullámhegyre szökkent. A kis hableány ezt mulatságos
utazásnak gondolta, de bezzeg nem a hajósnép! Recsegett-ropogott a nagy hajó,
vastag bordáit behorpasztotta a tenger irtózatos ereje, a fedélzeten átsöpörtek
a hullámok, és derékban kettétörték a főárbocot, mint a gyönge nádszálat.
Megdőlt a hajó, süllyedni kezdett. A kis hableány most látta csak, milyen
veszedelemben forog a hajósnép, de ő maga is: vigyáznia kell, nehogy
agyonnyomják a vízen hánykolódó vastag gerendák, fadarabok. Hirtelen koromsötét
lett, semmit sem látott, de egy fellobbanó villám fényénél megpillantotta a
hajót és utasait: mindenki menekülni próbált. Megkereste szemével az ifjú
királyfit; abban a pillanatban kettészakadt derékban a hajó, s ő látta, hogy a
királyfi a tengerbe zuhan. Az első pillanatban megörült neki, hogy így most
lemerül hozzá a tengermélyi birodalomba, de aztán elszomorodott, mert eszébe
jutott, hogy földi ember csak holtan juthat a vízikirály palotája elé. Nem, nem
engedi, hogy a királyfi meghaljon! Gyorsan odaúszott hozzá a hullámokon
bukdácsoló gerendák között, nem is gondolva vele, hogy kárt tehetnek benne.
Le-lebukott, föl-fölemelkedett, végre odaért a királyfihoz, aki már-már
elmerült, minden ereje elhagyta, nem bírta tovább a harcot a tomboló tengerrel.
Éppen lecsukódott szép fekete szeme, amikor a hableány odaért. Átkarolta a
királyfi nyakát, s kiemelte a vízből a fejét, aztán hagyta, hadd
vigyék-sodorják őket a hullámok.
Reggelre elült a vihar; a hajóból egy forgács se
maradt, kibukott a tengerből a nap pirosan ragyogó arca, s mintha a királyfi
arca is élettel telt volna meg. Csak a szeme maradt csukva. A hableány
megcsókolta fehér homlokát, hátrasimította csapzott haját, s akkor vette észre,
mennyire hasonlít az ő kis fehér márványszobrához. Még egyszer megcsókolta, s
szíve mélyéből kívánta, bárcsak életre kelne.
Végre szárazföldet pillantott meg, ködösen kéklő,
magas hegyeket; ormaikon a fehér hó, mint hattyúk pihenő csapata. A partot szép
zöld erdők szegélyezték, s a fák közül templom vagy kolostor magaslott ki - a
hableány nem tudta biztosan, miféle épület lehet. Körülötte citrom- és
narancsfák virultak, karcsú pálmák bólogattak a kapuja előtt. Egy kis öblöt
formált itt a tenger, nyugodtan, simán kéklett a víz a fehér föveny lepte magas
szirtek között. A hableány odaúszott a királyfival az egyik szirthez,
lefektette a fövenyre, s úgy fordította a fejét, hogy jól érje a meleg sugarú
nap.
Egyszer csak megzendültek a nagy, fehér épület
tornyában a harangok, s egy csapat fiatal lány sereglett a kertbe. A hableány
kijjebb úszott a tengerbe, megbújt egy szirt mögött, s fehér tajtékkal
borította be haját, keblét, hogy elrejtőzzék az emberi szemek elől. Aztán
leste-várta, mi történik a szépséges királyfival.
Nemsokára egy fiatal lány lépett az eszméletlen fekvő
királyfi mellé. Látszott rajta, hogy nagyon megijedt, de aztán embereket hívott
oda; később látta a kis hableány, hogy a királyfi magához tér, rámosolyog a
körülötte állókra, mindenkire, csak éppen a kis hableányra nem, hiszen nem is
tudta, hogy ő mentette meg az életét. Elbúsult nagyon szegényke, s amikor a királyfit
bevezették a parti fehér épületbe, szívszakadva nézett utána, aztán alámerült a
tengerbe, apja birodalmába. Azelőtt is hallgatag teremtés volt, most még
csöndesebb lett. El sem beszélte nénjeinek, mit látott odafönn a földi
világban.
Estetájt meg kora reggel föl-fölúszott oda, ahol
partra tette a királyfit. Látta, hogy a kertben leszedték a megérett
gyümölcsöt; látta, hogy a magas ormokon olvadozik a hó. Csak a királyfit nem
látta többé. Egyre szomorúbban tért haza a korallpalotába, s egyetlen öröme az
volt, ha leülhetett a kertjében, és átölelhette a szép fehér márványszobrot,
amely annyira hasonlított a királyfihoz. De a tűzpiros virágait nem gondozta
többé, s azok kedvükre nőttek-virultak, felverték az utakat is, hosszú
indáikkal fölkapaszkodtak a faágakra, és vörös homályba borították a kertet.
A legkisebbik királykisasszonynak úgy fájt a szíve,
hogy nem tudta magában tartani a titkát. Elmondott mindent az egyik nénjének.
Megtudta persze a többi is, de ők nem mondták tovább senkinek, legföljebb egy-két
idegen hableánynak, azok meg csak a legbizalmasabb barátnőiknek. Az egyik
hableány ismerte a királyfit: látta az ünnepséget, s azt is tudta, hol van a
királyfi birodalma.
- Gyere, húgocskánk! - karolták át a nénjei a
legkisebbik királykisasszonyt, s fellibbentek hosszú sorban a tenger színére. A
királyfi tengerparti palotája felé tartottak.
Halványsárga, tündöklő kőből épült ez a palota, egyik
széles márványlépcsője belenyúlt a tengerbe. Aranyos kupolái messze csillogtak,
s a palota körül vonuló oszlopsor között márványszobrok fehérlettek, olyan
szépek, mintha csak élnének. Tiszta tükrű, tágas ablakain ragyogó termeibe
lehetett látni, ahol drága selyemfüggönyök, szőnyegek pompáztak, s a falakat
gyönyörű festmények borították el - öröm volt nézni! A legnagyobbik terem
közepén szökőkút szórta gyöngyeit, a vízcseppek felszökelltek a terem
üvegkupolájáig, s az üvegen átszűrődő napfény megaranyozta a vizet meg a
medencében nyiladozó ritka virágokat.
Megtudta hát a kis hableány, hol lakik a szépséges
királyfi. Majd minden este és éjszaka fölbukott a tengerből, elúszott a messze
parthoz - egyik nénje se mert volna ilyen nagy útra kelni -, még a keskeny
csatornán is fölúszott, amely ott kanyargott a hosszú árnyékot vető
márványerkély alatt. Ott üldögélt az árnyékban, és nézte, nézte a királyfit,
aki azt hitte, egymaga álmodozik a holdfényes éjszakában.
Voltak olyan esték, amikor lengő zászlajú, szép
vitorlás csónakján ringatózott a királyfi; a hableány ott rejtőzött a sűrű
sásban, hosszú ezüstös fátylába belekapott a tengeri szellő; ha látta volna
valaki, szárnyát emelgető hattyúnak véli.
Máskor halászokat hallgatott ki, akik fáklyák világa
mellett vonták a hálót a tengeren. Boldog volt, hogy olyan sok jót hall a
királyfiról, s örült, hogy megmentette az életét, amikor el akarta nyelni a
tenger mélye. Eltűnődött rajta, hogyan ölelte a királyfi nyakát, s milyen
melegen csókolta a homlokát. De hát az nem tudott róla, s nem is sejthette,
hogy a kis hableány volt az élete megmentője.
A vízikirály legkisebbik lánya egyre jobban
megszerette a földi embereket, s mind erősebben vágyott rá, hogy fölszálljon,
és közöttük éljen. A földi világot szebbnek látta, mint a tengermélyi
birodalmat; s az embereket hatalmasabbaknak, mint apja népét: hajókon járhatták
a tengert, fölhághattak a legmagasabb ormokra, felhők fölé, erdeik, rétjeik
olyan messzire nyúlottak, hogy a kis hableány nem is látta a határukat. Sokat,
nagyon sokat szeretett volna tudni az emberek birodalmáról, de nénjei nem
tudtak mindenre felelni, ezért nagyanyjához, az öreg királynéhoz fordult, aki
jól ismerte a felsőbb világot, ahogy a tenger fölötti országokat nevezte.
- Ha a földi emberek nem fúlnának a tengerbe, örök
időkig élnének? - kérdezte a kis hableány. - Nem halnának meg, mint mi idelenn
a tenger mélyén?
- Dehogynem - felelte a nagyanyja. - Akkor is
meghalnának, méghozzá az ő életüket rövidebbre szabta a természet, mint a
mienket. Mi háromszáz esztendeig élhetünk, de ha meghalunk, csak fehér tajték
lesz belőlünk, még sírunk sincs a tenger mélyén, kedveseink között. Mert a
lelkünk is halandó; olyan a mi életünk, akár a gyenge nádszál: ha egyszer
letörik, nem hajt ki többé. De az ember lelke halhatatlan, akkor is él, amikor
a test már rég elporladt.
- És miért halandó a mi lelkünk? - kérdezte szomorúan
a kis hableány. - Én odaadnám szívesen mind a háromszáz kiszabott esztendőmet,
csak emberré lehetnék egy napra!
- Erre gondolnod se szabad! - kiáltotta ijedten a
nagyanyja. - Mi sokkal boldogabban élünk, mint odafönn a földi emberek.
- Ha meghalok, fehér tajték lesz belőlem, hullámokon
hánykolódom, és soha többet nem hallhatom a tenger moraját, nem láthatom a
szépséges virágokat, a bíborszínű napot? Mit tegyek, hogy az én lelkem is
örökkétig éljen?
- Nem tehetsz semmit - felelte az öreg királyné. -
Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne,
hogy előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha a tied volna egész szíve és minden
gondolata; ha megfogná a kezed, és örök hűséget fogadna neked. Akkor az ő lelke
átömlene a tiédbe, s emberré válnál magad is. Csakhogy ez nem történhet meg
soha. A halfarkadat, legszebb ékességedet rútnak tartják odafönn, mert nem
tudják, mi a szép. A felsőbb világban két esetlen dorong kell a szépséghez -
lábnak nevezik.
Felsóhajtott a kis hableány, és csüggedten nézte
pikkelyes halfarkát.
- De hát azért ne szomorkodjunk! - mondta az öreg
királyné. - Táncoljunk, vigadjunk, amíg a háromszáz esztendőből futja. Ez
bizony elég hosszú élet, sokáig örülhetünk neki, s utána annál nyugodtabb lesz
a pihenésünk. Rendezzünk ma este udvari bált!
Az volt még csak a pompa! Sohasem láthat olyat emberi
szem! A terem minden fala kristálytiszta, vastag üvegből volt, s a falak mentén
tűzpiros meg élénkzöld kagylóhéjak sorakoztak; kékes láng csapott ki a
belsejükből, bevilágították az üvegfalú termet, s a kékes fény messze sugárzott
a tenger mélyén, megragyogtatta a palota mellett elsuhanó halak aranyosan vagy
bíborpirosan csillámló pikkelyét. Széles folyam hömpölygött át a nagy terem
közepén, azon táncoltak a víziifjak meg a hableányok, s édes, lágy énekszóval
kísérték táncukat. Csodálatos ének volt, földi ember nem hallhat hozzá
foghatót. A vízikirály legkisebb leánya énekelt a legszebben mindenki között,
meg is tapsolták érte, s a kis hableány szíve felderült egy pillanatra, mert
tudta maga is, hogy se a tenger alatt, se a tenger fölött nincs párja a
hangjának. De aztán megint csak elfogta a vágy a földi világ után; nem tudta
elfeledni a szépséges királyfit meg bánatát, hogy neki nincs halhatatlan lelke.
Nemsokára ki is suhant a palota terméből, s miközben odabenn vigadt s énekelt a
tenger népe, ő a kertjében üldögélt tűzpiros virágai között. Hirtelen rézkürtök
zengése szűrődött le hozzá.
"Ő vitorlázhat odafönn! - mondta magában a kis
hableány. - A királyfi, akit jobban szeretek édes szüleimnél, aki felé minden
gondolatom száll, s akinek kezébe akarom helyezni egész életemet. Nem félek
semmitől, csak halhatatlan lelket nyerhessek tőle! Nővéreim most benn táncolnak
az üvegfalú teremben, nem keresnek: elmegyek a tenger boszorkányához, akitől
mindig annyira féltem, de hátha most segíthet rajtam."
Ki is suhant a kertből, s a morajló örvény felé
tartott - azon túl lakott a tenger boszorkánya. Nem járt még soha azon az úton
- nem nőtt arra se virág, se tengeri fű; kopár, szürke föveny vezetett az
örvényhez, amely úgy forgott a vízben, mint a malomkerék, s ami a sodrába
került, magával rántotta a feneketlen mélységbe. Ezen a mindent beszippantó
forgón kellett átvergődnie a kis hableánynak, hogy eljusson a boszorkány
tanyájához a fortyogó, bugyborékoló, forró iszapmezőn keresztül amit a
boszorkány az ő gyógyfürdőjének nevezett. Azon túl állt a háza, egy különös
erdő közepén. Fák, bokrok helyett polipok ringatóztak ebben az erdőben, félig
állatok, félig növények; földből kinőtt százfejű kígyókhoz hasonlítottak.
Hosszú, nyálkás karok voltak az ágaik, nyúlós, puha férgek a gallyaik, s
gyökerüktől a csúcsukig külön imbolygott, tekergőzött minden kis ízük. Ami csak
a kőzetükbe került, azt tapadós karjaik közé kapták, és soha többé el nem
eresztették. A kis hableány elrémült, amikor meglátta őket, torkában dobogott a
szíve, s már vissza akart fordulni, de megint eszébe jutott a királyfi meg az
emberi lélek, s ez új reményt öntött belé. Elomló, hosszú haját feltűzte, hogy
a szörnyű polipok bele ne kapaszkodhassanak, kezét a mellére kulcsolta, s úgy
suhant tovább, mint egy karcsú hal, az utálatos polipok között, amelyek mohón
nyúlkáltak utána. A királykisasszony látta, hogy mindegyik zsákmányt szorongat
száz meg száz apró karja között: elsüllyedt hajók kincseit, halakat, még egy
hatalmas cethalat is.
Aztán egy süppedős tisztásra ért, ahol hatalmas, kövér
vízikígyók gyűrűztek, és csúf sárga hasukat mutogatták. A tisztás közepén állt
a boszorkány háza; gazdasszonya éppen kinn ült a küszöbén, s egy varangyos
békát etetett, mint az emberek a jószágukat. Az utálatos kövér vízikígyókat
kiscsirkéinek becézgette, és tenyeréből adott nekik enni.
- Tudom, hogy mi járatban vagy - mondta a tenger
boszorkánya, amikor a kis hableányt meglátta. - Ostobaság, amit kívánsz. De megteszem,
amit kérsz tőlem, mert még elemészted magad, kis királykisasszonyom! Tudom: a
halfaroktól szeretnél megszabadulni, s két otromba lábat akarsz helyette, hogy
járni tudj a szárazon, mint az emberek, beléd szeressen a szép királyfi, s
halhatatlan lelket nyerj tőle. - És visítva, gonoszul nevetett, még a varangyot
meg a vízikígyókat is elejtette. - Éppen jókor jöttél - folytatta. - Holnap, ha
fölkelt a nap, már nem tudtam volna segíteni rajtad, kerek egy esztendeig
kellett volna várnod. Most főzök neked egy bűvös italt, azzal napkelte előtt
kiúszol a tengerből, leülsz a partra, és megiszod. Eltűnik tőle a halfarkad,
két doronggá alakul, amit az emberek szép lábacskának neveznek. Csakhogy ez
nagyon fáj ám, olyan, mintha éles kardok hasítanának beléd. De szép leszel,
gyönyörű szép, aki csak lát, azt mondja majd, sose látott hozzád foghatót.
Megmarad lebegő, könnyű mozgásod, nem akad táncosnő, aki olyan puhán lépkedne,
mint te, de valahányat lépsz, mintha kés élére hágnál, s még a véred is
kiserked. Ha ezt a sok szenvedést békén eltűröd, akkor segíthetek rajtad.
- Eltűröm - felelte a kis hableány reszkető hangon. A
királyfira gondolt meg a halhatatlan lélekre.
- De tudnod kell - folytatta a tenger boszorkánya -,
hogy ha egyszer emberi alakot öltesz, soha többé vissza nem változhatsz
hableánnyá. Nem merülhetsz a tenger mélyébe nénéidhez a vízipalotába, ha pedig
nem szeret meg a királyfi úgy, hogy apjánál-anyjánál előbbre helyez szívében,
ha nem a tiéd minden gondolata, és nem fogad neked örök hűséget, sohasem nyersz
halhatatlan lelket. Ha meg más hajadont vesz feleségül, a menyegzője reggelén
meghasad a szíved, meghalsz, s hullámokon hányódó maroknyi fehér habbá
változol.
- Azt se bánom - felelte a kis hableány, s fehér lett
az arca, mint a gyolcs.
- De nekem is fizetség jár ám! - mondta a boszorkány.
- S nem is kevés. A tengermélyi birodalomban senkinek sincs olyan szép hangja,
mint neked. Talán azt hiszed, hogy azzal bűvölöd meg a királyfi szívét.
Csakhogy a hangodat nekem kell adnod. Ez a fizetség, ez az ára az én bűvös
italomnak! Nagy ára van, mert a tulajdon véremet csepegtetem belé, hogy metsző
legyen az ital, mint a kétélű kard!
- De ha neked adom a hangomat - remegett meg a kis
királylány -, mi marad akkor nekem?
- Karcsú, szép termeted, lebegő járásod, beszédes
szemed - mondta a boszorkány. - Elég ennyi ahhoz, hogy megbűvölj egy emberi
szívet. Nyújtsd ki hát a nyelvecskédet, mert előre kérem az árát. Aztán
megkapod a bűvös italt!
- Legyen, ahogy akarod! - felelte a kis hableány, s a
boszorkány elvette tőle a fizetséget.
Aztán vette az üstöt, hogy megfőzze a bűvös italt. -
Fő a tisztaság! - mondta, miközben nyalábba kötött egy csomó vízikígyót, és
kisúrolta velük az üstöt. Aztán megkarcolta a mellét, és belecsepegtette fekete
vérét. Különös alakok imbolyogtak a gőzében, reszketett, aki belenézett. Hol
ezt, hol azt vetett az üstbe, s abban fortyogott, sustorgott a bűvös folyadék;
amikor aztán elkészült, olyan volt, mint a legtisztább forrásvíz.
- No, fogjad - mondta a boszorkány. A kis hableány
elvette a varázsitalt, szólni sem szólhatott, mert se beszélni, se énekelni nem
tudott többé.
- Ha visszafelé elkapnának a polipok - tanácsolta a
tenger boszorkánya -, cseppents rájuk egy parányit ebből az italból, ezer
darabra törik le minden karjuk.
De a kis hableány most nem forgott veszedelemben, mert
amikor a polipok meglátták a messze világló, tüzes italt, rémülten hajoltak
félre útjából, s ő szerencsésen kijutott a szörnyű erdőből, átvergődött a
fortyogó iszapon meg a morajló örvényen.
Már látta apja palotáját; az üvegfalú bálteremben rég
kihunyt a kék fény, nyugovóra tért mindenki. De a kis hableány nem mert belépni
a palotába, mert néma volt, s mindörökre el kellett válnia szeretteitől. Csak a
kertbe lopózott be; letépett egy-egy virágot öt nénje ágyásából, csókot intett
a palota felé, aztán fellebbent a sötétkék vízből a tenger színére.
A nap még nem merült fel a tengerből, de a hableány
már látta a királyfi palotáját. Odaúszott, s leült a vízbe vezető széles
márványlépcsőre. Szelíden, ezüstösen ragyogott a hajnali hold. A kis hableány
összeszedte minden erejét, és kiitta a metsző erejű italt. Abban a pillanatban
úgy érezte, mintha kétélű kardok hasogatnák gyönge testét; eszméletét
vesztette, s úgy hanyatlott le a lépcsőn, mintha minden élet kiszállt volna
belőle. Amikor felpiroslott a nap, lassan magához tért. Éles fájdalom járta át,
de ott állt előtte a szépséges királyfi. Bársonyos, fekete szeme a hableány
arcát kutatta, s ő szemérmesen sütötte le a szemét. Akkor vette csak észre,
hogy eltűnt testéről a pikkelyes halfarok, s szép kis fehér lábak voltak a
helyén, mint a legszebb földi lánynak. A kis hableány beleburkolózott hosszú,
selymes hajába, mert nem volt egyebe, amivel elfödje testét.
A királyfi a nevét tudakolta, megkérdezte, hogyan
került oda, de a hableány csak rávetette tengerkék szemét, gyöngéden és
szomorúan nézte, mert szólni nem tudott. A királyfi akkor megfogta a kezét, és
palotájába vezette. Minden lépésnél úgy érezte, mintha kések élére hágna -
ahogy a boszorkány megjósolta -, de ő tűrte szívesen, hiszen a királyfi
vezette! Olyan könnyedén libbent a karján, mint a buborék, s a királyfi meg az
udvari nép ámulva nézte gyönyörű, lebegő járását.
Hímes, szép selyem- meg brokátruhákba öltöztették; ő
volt a legszebb lány az egész palotában, de néma volt - nem tudott beszélni,
nem tudott énekelni. Aranyba meg selyembe öltözött szép rabszolganők léptek
elő, és énekeltek a királyfinak meg az öreg királyi párnak. Egyiküknek
különösen szép, lágyan zengő hangja volt, a királyfi tapssal és mosolyával
jutalmazta; a kis hableánynak majd megszakadt a szíve: eszébe jutott, mennyivel
szebben tudott ő énekelni.
"Ha tudná, hogy magam adtam oda a hangomat, csak
hogy mellette maradhassak" - gondolta szomorúan.
A rabszolganők ringó, lassú táncba kezdtek. Egyszer
csak a hableány is fölemelte szép fehér karját, lábujjhegyre emelkedett, és
lágyan lebegő, csodálatos táncot lejtett, ahogy még nem táncolt földi lány, s
minden mozdulata többet mutatott meg szépségéből, szeme pedig ékesszólóbb volt,
mint a rabszolganők éneke.
Táncával mindenkit megigézett, kivált a királyfit, aki
kicsi talált gyermekének nevezte, s a kis hableány csak táncolt, pedig
valahányszor a földet érintette a lába, mintha éles kések élére lépne. A
királyfi arra kérte, maradjon nála örökre, s megengedte neki, hogy egy
bársonypárnán az ajtaja előtt aludhasson.
Apródruhát is adott neki a királyfi, hogy kísérhesse,
ha lovagolni megy. És ketten vágtattak a jó szagú erdőkben, ahol zöld ágak
simogatták a vállukat, és madarak énekeltek a fák sűrűjében. Fölhágott a királyfival
a legmagasabb ormokra; cipellőjén átütött a vér, de ő csak mosolygott, és
követte a királyfit, föl, szédítő magasra, míg csak alattuk nem maradt a
felhősereg, amely messzi országokba költöző fehér madárcsapathoz hasonlított.
Éjjelente, míg az udvari nép az igazak álmát aludta a
palotában, a kis hableány leosont a vízbe nyúló márványlépcsőre, sajgó lábát a
tenger hűs vizében fürösztgette, s övéire gondolt, akik lenn élnek a tenger
mélységes mélyében.
Egy éjszaka után felbukkantak a nővérei; egymást átkarolva
lebegtek a vízen, és messze csengett lágy, szomorú énekük. A kis hableány
intett nekik, azok ráismertek, odaúsztak hozzá, s elpanaszolták neki, mennyit
bánkódnak miatta. Attól fogva minden éjszaka meglátogatták; egy ízben az öreg
királyné is felbukott a tengerből, és messziről nézte legkisebbik unokáját, s
feljött leánya látására a vízikirály is, megcsillant a holdfényben aranyos
koronája. Kezüket nyújtogatták feléje, de nem merészkedtek közel a parthoz,
mint az öt királykisasszony.
A kis hableány napról napra kedvesebb lett a királyfi
szívének; de úgy szerette, ahogy egy kedves, jó gyermeket szokás, és meg sem
fordult a fejében, hogy feleségül vehetné. Pedig a boszorkány megmondta: ha a
királyfi mással ül lakodalmat, a menyegző reggelén meghal a kis hableány,
hullámokon táncoló, maroknyi fehér habbá változik.
- Nem engem szeretsz-e legjobban a világon? - kérdezte
a kis hableány szeme, amikor a királyfi átölelte, és megcsókolta a homlokát.
- Te vagy a legkedvesebb a szívemnek - felelte a
királyfi -, mert jólelkű teremtés vagy, hűségesen ragaszkodol hozzám, s
emlékeztetsz egy fiatal lányra, akit egyszer láttam életemben, s talán akkor
utoljára. Hajótörést szenvedtem, a hullámok partra sodortak, s egy szent
templom közelében vetettek ki, ahol fiatal lányok, isten szolgálói laktak. Az
egyik, a legszebbik, rám talált a parton, és megmentette az életemet. Azóta sem
láttam, de tudom, hogy ő az egyedüli, akit szeretni tudnék. Te úgy hasonlítasz
hozzá, hogy szinte kiszorítod a képét a szívemből. Ő isten szolgálója marad, s
úgysem találkozhatunk többé, de a jó sorsom téged küldött ide helyette. Mi
ketten sohasem válunk el egymástól!
"Ó, ha tudná, hogy én voltam az élete megmentője!
- gondolta szomorúan a kis hableány. - Hogy én vittem ki a viharos tengerből a
partra, a templom közelébe, s figyeltem a szirt mögül, megtalálják-e! Láttam
azt a szép lányt is, az egyedülit, akit szeretni tudna. - És mélyet sóhajtott,
mert sírni nem tudott. - De hiszen az a lány az isten szolgálója, nem megy ki
többé a világba, s nem találkozhatnak soha-soha, én meg itt vagyok mellette,
naponta látom, a gondolatát is lesem, egész életemet neki áldozom!"
Eljött az ideje, hogy a királyfi megházasodjék, s azt
beszélték, hogy a szomszéd király szépséges leányát szemelték ki a számára. Föl
is szereltek már egy pompás vitorlás hajót, azon kel útra a királyfi, persze
csak mintha a szomszéd király birodalmára volna kíváncsi, pedig hát a kiszemelt
mátkát akarta látni. A kis hableány bele is látott a szívébe, látta a
szándékát, tisztábban, mint akárki más, hiszen ő szerette a legjobban a
világon.
- Elmegyek - mondta a királyfi -, látnom kell a szép
királykisasszonyt, mert a szüleim úgy kívánják. Még szerencse, nem erőltetnek,
hogy feleségül vegyem: úgysem tudnám szeretni. Biztosan nem hasonlít ahhoz a
templombéli leányhoz úgy, mint te. Bizony, inkább téged választanálak, beszédes
szemű, néma kis teremtés! - És megcsókolta a kis hableány piros ajkát,
eljátszadozott selymes hajával, fejét a keblére hajtotta; a szegény kis
hableányban megint föltámadt a remény, földi boldogságról, halhatatlan lélekről
álmodozott.
- Nem félsz a tengertől, néma gyermekem? - kérdezte
tőle a királyfi, amikor a pompás hajón útra keltek a szomszéd király
birodalmába. És beszélt a kis hableánynak a tomboló tengeri viharokról, a
szélcsendről, a tenger mélyén élő különös halakról, mindarról, amit a búvárok
láttak odalenn. A hableány hallgatta és mosolygott, hiszen ő tudta a legjobban,
mit rejtenek a tenger mélyei.
A holdfényes éjszakában, amikor csak a kormányos
virrasztott a kormányrúdnál, kiült a kis hableány a hajó orrára, s nézte, nézte
a tenger áttetsző vizét - úgy tetszett neki, hogy apja palotáját látja a
mélyben. Lépcsőjén ott állt ezüstkoronás nagyapja, s a kék víztömegen át
felnézett a suhanó hajóra. Nővérei a tenger színén úszkáltak, szomorúan nézték
legkisebb húgukat, fehér kezüket tördelték; ő mosolyogva intett feléjük, és el
akarta mondani, hogy jól megy a sora, és boldog a földön. De a hajósinas
kilépett a fedélzetre, és nénjei ijedten merültek le a mélybe. A hajósinas csak
örvénylő fehér tajtékot látott a víz színén.
Reggelre kikötőbe ért a hajó, a szomszéd király
székvárosának kikötőjébe. A tornyokban megzendültek a harangok, a bástyákon
kürtjükbe fújtak az apródok, a katonák lengő zászlókkal, villogó szuronyaikkal sorfalat
álltak Egymást követték a fényes ünnepségek. Udvari bálokat, vidám mulatságokat
rendeztek, de a király leánya még nem érkezett meg a városba, azt mondták,
messze vidéken egy szent templomban nevelik, ott sajátítja el a királyi
erényeket.
Egy nap aztán hazaérkezett apja székvárosába.
A kis hableány alig várta már, hogy lássa: szép-e,
tetszik-e majd az ő királyfijának. S amikor meglátta, el kellett ismernie, hogy
soha nem látott még gyönyörűbb teremtést. Gyönge, fehér arca, akár a
rózsaszirom, hosszú pillái alól kéken ragyogott hűséges tekintetű szeme.
- Te vagy az! - ujjongott-fel a királyfi, amikor elébe
lépett. - Te mentetted meg az életemet, te hajoltál fölém, amikor élettelen
feküdtem a tenger partján. - És karjaiba zárta szépséges mátkáját.
- Boldog vagyok, nagyon boldog - tárta ki szívét a kis
hableánynak. - Beteljesült, amiről álmodni sem igen mertem! Tudom, te is örülsz
a boldogságomnak, hiszen te vagy hozzám a legjobb szívvel!
A szegény néma kis teremtés megcsókolta a királyfi
kezét, s úgy érezte, megszakad a szíve. Tudta, hogy a menyegző reggelén örökre
eltűnik ebből a világból, hullámokon hánykódó maroknyi habbá változik.
Csengett-bongott valamennyi templom harangja, hírnökök
vágtattak szerte a városba, s hírül adták a népnek, hogy királykisasszonyuk
menyegzőt ül a királyfival. Drága ezüsttartókban illatos olaj égett az
oltárokon, a papok füstölőket lóbáltak, s a mátkapár meg a kísérete bevonult a
templomba. A kis hableány aranyhímes selyemruhában a menyasszony uszályát
vitte. De nem hallotta az orgonák zúgását, nem is látta a felékesített
templomot - a halált hozó éjszakára gondolt, és mindarra, amit itt kell hagynia
ezen a világon.
A násznép még aznap este hajóra szállt, ünnepi ágyúk
dörögtek, zászlók lobogtak; bíbor- meg aranykelméből sátrat emeltek a hajó
közepén, s gyönyörű vánkosokkal ott vetettek fekhelyet a királyi párnak a hűvös
éjszakában.
A szél nekifeszült a vitorláknak, s a hajó lágyan
ringatózva siklott a tiszta tengeren.
Alkonytájban tarka lámpákat gyújtottak, s a matróznép
vidáman táncolt a fedélzeten. A kis hableány tűnődve gondolt arra az estére,
amikor először bukkant fel a tengerből, s meglátta az ünnepi fényben úszó
hajót. Táncba kezdett most maga is, ringott, suhant, cikázott, akár a fecske, s
a násznép álmélkodva nézte, mert ilyen táncot még sohasem látott. Mintha kések
élén lépkedett volna, most is úgy érezte, de nem törődött fájdalmával, mert a
szívét még gyötrőbb szenvedés marcangolta. Tudta, hogy ez az utolsó estéje,
soha többé nem láthatja a királyfit, akiért odahagyta szeretteit és apja
palotáját, akiért odaadta lágyan csengő hangját, s akiért mindennap a kínok
kínját szenvedte el anélkül, hogy az valamit is sejtett volna fájdalmáról.
Utoljára lehet mellette ezen az éjszakán, utoljára láthatja a végtelen tengert
meg a csillagos eget; aztán belevész az örök éjszakába, ahol szétfoszlik minden
emlék, minden gondolat.
A hajón még éjfél után is vigadt a násznép, s ő is
táncolt és kacagott, pedig szíve tele volt a halál rettegésével. A királyfi
megcsókolta ifjú feleségét, simogatta fénylő fekete haját, aztán átkarolta, és
bevezette a pompás sátorba.
Csönd és nyugalom borult a hajóra, aludni tért
mindenki, csak a kormányos virrasztott a kormányrúd mellett. A kis hableány
nekidőlt a korlátnak, s nézte, nézte a keleti ég alját, mert tudta, hogy a
felkelő nap első sugara véget vet életének. Egyszer csak megcsobbant a tenger,
s a hajó mellett felbukkantak a nővérei; sápadt volt az arcuk, akár a
legkisebbik húguké, s hosszú, selymes hajukat nem kapdosta már a szél: tövig
levágták.
- A boszorkánynak adtuk a hajunkat, hogy segítsen
rajtad, s ne kelljen meghalnod napkeltekor! Fogd ezt a kést, a boszorkány adta!
Látod, milyen éles? Mielőtt támad a nap, szúrd a királyfi szívébe; ha meleg
vére ráhull a lábadra, az megint halfarokká változik, s te leszállhatsz velünk
a mélybe, kitöltheted háromszáz esztendődet, aztán válsz csak fehér tajtékká.
Siess hát, mire a nap felkel, egyikőtöknek meg kell halnia! Öreg nagyanyánk
olyan mélyen gyászol, hogy ősz haja mind kihullott; az övét a bánat vette le, a
miénket a tenger boszorkánya. Öld meg a királyfit, és jöjj vissza közénk!
Siess, siess! Látod azt a bíborszín pásztát az ég alján? Néhány pillanat, és
felkél a nap. Akkor pedig meg kell halnod! - És egy különös, mély sóhajjal
leszálltak a tenger mélyébe.
A kis hableány tűnődve nézett utánuk, aztán félrevonta
a királyi sátor függönyét, s meglátta az egymás mellett pihenő két fejet;
fölébük hajolt, és megcsókolta a királyfi szép homlokát. Fölnézett a halványodó
égre, aztán az éles kést nézte, megint a királyfira tekintett, aki ifjú
felesége nevét suttogta álmában is. Megremegett a gyilkos kés a kis hableány
kezében, s kihajította a tengerbe, a hajnali fényben csillámló hullámok közé.
Megtört tekintetével utoljára végigsimította a királyfit, aztán belevetette
magát a tengerbe, s érezte, hogy lassan-lassan maroknyi fehér habbá foszlik
szét a teste.
Ebben a pillanatban merült fel a tengerből a nap.
Nyájas, meleg sugarai ráhullottak a hidegülő habra, s a kis hableány már nem
érezte a halál rettegését. Egyszerre meglátta a bíborszín napot, a hajók
fehérlő vitorláit, a piros szélű felhőket, s a tenger fölött áttetsző, könnyű
lényeket látott suhanni. Lágyan zsongó hangjukat is hallotta, olyan halk volt,
hogy azt emberi fül föl nem foghatja, mint ahogy emberi szem se veheti észre
őket soha. Az áttetsző, könnyű lények szárnyak nélkül suhantak a magasban, mert
a levegőnél is könnyebb volt a testük. A kis fehér tajték nőni kezdett, a
hableány lassan kiemelkedett belőle, s akkor látta, hogy neki is olyan teste
van, mint azoknak.
- Hol vagyok? - kérdezte, s éppen olyan lágyan
zsongott a hangja, mint az áttetsző lényeké.
- A levegő leányai között - felelték azok. - A
hableányok nem kaptak halhatatlan lelket, csak egy földi ember szerelmével
együtt nyerhetik el, s örökké földi hatalomtól függ az életük. A levegő
leányainak is halandó a lelkük, de ha sok jót cselekszenek, örökkétig él az ő
lelkük is. Mi most meleg országba szállunk, ahol pusztító járvány aratja az
emberi életet. Enyhítő, hűvös levegőt lehelünk azokra a tájakra, virágok
illatát, felüdülést és gyógyulást viszünk. Háromszáz esztendőre szabták ki a mi
életünket is, de ha annyi jót teszünk, amennyit csak tehetünk, akkor a mi
lelkünk is halhatatlanná válik. Te, szegény kis hableány, te is jót
cselekedtél, tűrtél és szenvedtél, a szenvedéseid árán feljutottál a levegő
leányainak birodalmába. Ha igyekszel mindig jót tenni, mint mi, a háromszáz
esztendő leteltével elnyerheted lelked halhatatlanságát.
A kis hableány boldogan tárta ki fehér karját, s
kicsordult szeméből az első könny, a boldogság könnye.
Lenn, a hajón, megbolydult a násznép; a kis hableány
látta a magasból, hogy a királyfi meg ifjú felesége őt keresi: szomorúan nézik
a tajtékos hullámokat, mintha tudták volna, hogy a tengerbe vetette magát.
A levegő új leánya láthatatlanul csókot lehelt az ifjú
asszony homlokára, rámosolygott a királyfira, s társaival együtt rálebbent a
hajó fölött úszó rózsaszínű felhőre.
- Így szállunk majd az öröklétbe háromszáz esztendő
múlva - mondta a levegő egyik leánya.
- Talán még előbb - suttogta a másik. - Szállunk,
lebegünk a világban, láthatatlanul besuhanunk az emberek házába, ahol gyermekek
vannak. Valahányszor olyan gyermeket találunk, aki csupa örömöt szerez
szüleinek, egy esztendővel megrövidül kiszabott próbaidőnk. Nem is veszik
észre, amikor a szobába lebbenünk. Ha jó gyermeket látunk, elmosolyodunk
örömünkben, s egy évvel megrövidül a háromszáz esztendő, de ha neveletlen,
rossz gyermekre találunk, könnyet ejtünk, s minden könnyünk egy nappal toldja
meg kiszabott időnket.