Nemhiába, szerette a nép Mátyás királyt: nem volt több hozzá hasonlatos királya a magyaroknak. Amint neszét vette, hogy itt vagy ott erősen sanyargatják a szegény földnépét, nem volt nyugodalma Budavárában - álruhába öltözött, s úgy ment színről színre, látni a valóságot.
A többiek közt hírül adják, hogy a kolozsvári bíró
ugyancsak sanyargatja a szegény népet. Hiszen nem kellett több Mátyás
királynak. Majd megnézi azt ő a maga szemével, s jaj, lesz annak a
bírónak, ha igaznak látja a sok sűrű panaszt. Máskülönben is már rég
vágyódott Kolozsvárra. Hogyne vágyódott volna, hisz ebben a városban
látta meg először Isten áldott napját. (Még most is áll az ő szülőháza:
nézzétek meg, ha Kolozsvárt jártok.)
De hogy szavamat össze ne keverjem, Mátyás király
bement Kolozsvárra, paraszti ruhában, s ottan leült a mészárszék elé,
éppen szembe a bíró házával. Hiszen jókor ült a mészárszék elé. Nagy
sereg nép hordotta a fát a bíró udvarára, egy csomó ember meg vágta a
fát az udvaron. Mellettök a hajdúk, s pálcával biztatták a szegény
népet: hordjad, vágjad, paraszt!
Egyszerre csak egy hajdú megpillantja Mátyás királyt.
- Ne, te, ne - mordult rá a hajdú -, hát te mit
lopod Isten áldott napját?! Kelj föl, ne lógasd a hosszú orrodat,
hitvány paraszt!
S hogy szavának nagyobb foganatja legyen,
pálcájával jót húzott a "hosszú orrú" paraszt hátára. Mátyás fölállott,
megvakarta a hátát, de nem indult.
- Indulj már!
- Jó, jó, de mit fizet kend?
- Ezt, né! - ordított a hajdú, s még jobbat húzott Mátyás hátára. - Indulj előttem!
Mit volt mit nem tenni, Mátyás elindult a hajdú előtt.
- Be a bíró udvarára, vágjad a fát, hosszú orrú!
A bíró ott könyökölt a tornácon. Mátyás megszólította:
- Kigyelmed a bíró?
- Én hát, mi közöd hozzá?
- Ahhoz nekem semmi közöm, de szeretném tudni, mit fizet a favágásért?
- Ejnye, ilyen-olyan, szedtevette parasztja -
káromkodott a bíró -, mindjárt fizetek én neked! Húzz rá! - parancsolta a
hajdúnak.
No, annak nem kellett parancsolni, harmadszor is ráhúzott, hogy csak úgy porzott Mátyás zekéje.
Jól van... Mátyás többet egy szót sem szólt, vágta a
fát, meg hordta a bíró pincéjébe, de közben, mikor senki sem látta,
veres krétával három hasábra ráírta a nevét. Este csöndesen
továbbkullogott, de másnap megint beállított Kolozsvárra, most már nem
zekében, hanem királyi ruhában, s nem ült le a mészárszék elé, hanem
fölment az ő palotájába. Egyszeriben hívatta a bírót s az egész tanácsot
mind közönségesen. A bíróhoz volt az első szava:
- Mi hír a városban, bíró uram?
- Semmi nevezetes, felséges uram. Csöndben, békében élünk, amiért áldjuk is felséged nevét lefektünkben-felkeltünkben.
- Úgy? Hát a szegény föld népe? Nem sanyargatják az elöljárók?
- Nem sanyargatja senki, felséges uram. Soha nem volt ilyen jó dolga a föld népének.
- Jól van, bíró uram. Hanem szeretnék végigsétálni a városon, hadd lássak mindent színről színre. Tartsanak utánam kigyelmetek.
Elindult Mátyás király, utána a bíró s mind a tanácsbéliek. Mennek utcáról utcára, s egyszerre csak megáll a bíró udvara előtt.
- Ej, de nagy kazal fája van, bíró uram!
- Isten megsegített - mondotta a bíró alázatosan.
- Hát az Istenen kívül más nem segített? Kik hordták ide ezt a sok fát?
- A népek, felséges uram.
- S mit fizetett nekik?
- Ingyen, szeretetből tették - mondotta a bíró.
- Na, én mintha másként hallottam volna... Hé, legények - fordult a király a szolgáihoz -, hányjátok szét a kazalt!
A legények serényen munkához láttak, széthányták a
kazalt, Mátyás meg csak nézte erősen, hogy mikor kerül elé az ő három
fája. Elékerültek azok is.
- Nézzen ide, bíró uram! Tud-e olvasni?
- Tudok, felséges uram - hebegett a bíró, akinek már akkor égett a föld a talpa alatt.
- Olvassa, mi áll ezen a három hasábon?
- Mátyás... Mátyás... Mátyás... - dadogott a bíró.
- Bizony, ha Mátyás, úgy tudja meg kend, hogy azt
én írtam oda. Én voltam az a hosszú orrú paraszt, akire háromszor
vágatott a hajdú, mert fizetés nélkül nem akartam hordani a fát!
- Ó, felséges uram! Kegyelem árva fejemnek!
Térdre borult a bíró, térdre a hajdú is. Mondta Mátyás a hajdúnak:
- Te állj fel! Szolga vagy, azt tetted, amit az
urad parancsolt. Hanem kendet, bíró uram, példásan megbüntetem.
Akasztófát érdemelnél, de fejedet üttetem, szegény népnek sanyargatója!
A népek, kik ezt hallották, lelkesen kiálták:
- Éljen Mátyás király! Ez az igazság!
...Hanem Mátyás halálával meg is halt az igazság... Még ma is mondja a nép: "Meghalt Mátyás király, oda az igazság..."