A KUKORICA-ISTENNŐ



Gosadaya, a nagy vadász három napon át vándorolt a rengetegben, és kunyhót épített magának. Mikor este nyugovóra tért, mintha sóhajtozást hallott volna.
Egy hatalmas fa derékba törve zuhant le a földre, a többi fa pedig siratta:
- Ó, jaj, derékba tört! A mi hatalmas főnökünk derékba tört!
Aztán csend, mély csend lett, és Gosadaya álomba merült.
Másnap kora reggel szemügyre vette, mi is történt hát, látja ám, hogy egy tölgyóriás hever a földön.
Gosadaya néma áhítattal némi dohányt helyezett el a törzsön, aztán így szólt a körülötte levő fákhoz:
- Együtt gyászolok veletek főnökötök elvesztéséért. Az a tölgy ott lépjen most a helyére!
Ezzel aztán vissza is tért a kunyhójába, hogy hozzákészüljön a vadászathoz.
A szerencse kedvezett neki, kunyhója megtelt hússal, de mikor este nyugovóra tért, újra csak eszébe jutott a sóhajtozás, amit előző ette hallott.
Hirtelen egy férfi lépett a kunyhóba, megállt a tűz másik oldalán, és így szólt:
- Ó, Gosadaya, hálás az én népem neked, hogy új főnököt választottál neki. Jutalmul a vadász­szerencse nem hagy el soha, megvédünk a vad szelek erejétől, lábad biztos lesz a gyökerek és a tuskók között botorkálva, a veszedelmes vadakat pedig elijesztjük utadból.
A férfi eltűnt, és Gosadaya álomba szenderült.
Másnap késő este megremegett a láng a tűzben, Gosadaya hátrafordult.
Egy asszony állt ott. Halkan így szólt:
- Ó, Gosadaya, a Nagy Szellem szívesen fogadta jótettedet, engem küldött, hogy a feleséged legyek.
- Teljesedjék be a Nagy Szellem akarata - felelte a vadász.
Másnap mohával betömködte a kunyhó falait, hogy melegebb legyen. Ott élt aztán asszonyá­val egész télen át, és a vadászszerencse nem hagyta el soha.
Tavasszal aztán így szólt az asszonyhoz:
- Térjünk vissza az én népemhez.
A törzs nagyon örült Gosadaya visszatérésének, összegyűltek a hosszú házban, hogy üdvö­zöljék.
Ez időben az indiánok mit sem értettek még a földműveléshez, a Nagy Szellem azonban kuko­rica- és babmagokat adott Gosadaya asszonyának. Az asszony szétosztotta a magokat a rokon­ságban, és megtanította őket arra is, hogyan kell a növényt fölnevelni. A magok kicsiráztak, a vetés szépen fejlődött, s amikor beérett a termés, Gosadaya felesége arra is megtanította őket, hogyan kell a termést betakarítani, hogyan kell mozsarat és mozsártörőt készíteni az őrléshez, és hogyan kell a lisztből kenyeret sütni.
Az indiánoknak ízlett az új étel, melyet könnyű munkával lehet megszerezni. Az egész törzs nagyon boldog volt.
Telt-múlt az idő, s egy szép napon Gosadaya a faluban hagyta asszonyát, és vadászni indult. Amíg távol volt, öccse érkezett látogatóba, ez a fiatalember nem hallott még az új eledelről.
- Adj, kérlek, ennem valamit - fordult a sógornőjéhez.
- Húsunk nincsen - felelte az asszony -, csak kukoricakenyerünk.
- Miféle étel ez?! - kiáltotta az ifjú dühösen, és a kenyeret a földre dobta.
Az asszony sírva fakadt. Még akkor is sírt, amikor Gosadaya hazaérkezett. Este aztán így szólt:
- Az öcséd becsmérelte az ajándékot, melyet hoztam nektek. Nem maradhatok veled tovább. Ha ismét látni akarsz, indulj csak el, és menj mindig kelet felé, míg csak egy nagy vizes­gö­dörhöz nem érsz, ott feküdj le és pihenj. Éjszaka gyereksírást fogsz hallani. Amint meghallod a síró hangot, bökj nyílvessződdel a hang irányába, és aludj reggelig. A nyílvessző majd jelzi, merre kell továbbhaladnod.
Az asszony kilépett a kunyhóból, és eltűnt a sötétben.
Pirkadat előtt a zápor kopogásának hangját hallották a falu lakói. A kukoricaszemek hullottak le kopogva a csövekről, reggelre kelve az egész termés tönkrement. A férfiak vadászni men­tek, de útjukon nem jártak szerencsével. Alig-alig tudtak valami kevéske húst hazahozni. A falu gyerekei sírtak az éhségtől.
Gosadaya hallotta a gyereksírást, és szomorúság költözött a szívébe. Elindult hát kelet felé, ment, ment, míg csak el nem érte a nagy vizesgödröt, ott tüzet gyújtott, lefeküdt, és várta a megígért jelet. Éjféltájt végre gyereksírást hallott, belelökte a nyílvesszőt a földbe úgy, hogy a hang irányába mutasson. Aztán ismét lefeküdt, és álomba merült.
Hajnalban fölkelt, és elindult, amerre a nyíl hegye mutatott. Ment, vándorolt naphosszat, este ismét tüzet gyújtott, lefeküdt és hallgatózott. Ismét hallotta a gyereksírást, de most már tisztábban, és ismét a földbe bökte a nyílvesszőjét.
Harmadnap este az asszony ott termett a tanyáján.
- Azért jöttem, hogy visszavigyelek magammal - mondta neki Gosadaya -, népem éhezik.
- Nem mehetek vissza hozzájuk soha - felelte az asszony. - De egy ideig itt maradok veled.
Télen át együtt éltek, és Gosadaya abban reménykedett, hogy az asszony mégiscsak visszatér majd vele, de tavasz közeledtén egy szép napon így szólt Gosadayához a felesége:
- Hallgasd csak!
Halk sírás hallatszott a föld alól.
- Azért sírnak - folytatta az asszony -, mert elhagytam őket. Itt az ideje, hogy visszatérjek. Mielőtt elmennék, adok neked kukoricát, hogy vidd el népednek.
Úgy is lett.
Mikor az asszony elment, Gosadaya is fölszedelőzködött, és visszatért a faluba. Összegyűj­tötte a törzset a hosszú házban, szétosztotta közöttük a kukoricát. Az asszonyok elvetették, és megemlékezve szerencsétlenségükről, buzgón kérték a Nagy Szellemet, áldja meg vetésüket. A szerencse ezúttal nem is hagyta el Őket, gazdag aratást takarítottak be.
Gosadaya együtt örvendezett övéivel, de vágyott nagyon asszonya után, elannyira, hogy elhatározta, újra fölkutatja. Elment a nagy vizesgödörhöz, tüzet gyújtott, maga mellé készítette a nyílvesszőt, lefeküdt, de hiába hallgatózott egész éjszaka. Bízott benne, hogy ismeri az utat, elindult hát másnap, és ment, vándorolt naphosszat. Este lepihent, aztán ismét továbbván­do­rolt, és így ment ez napról napra. Gosadaya minden reggel megújult reménnyel folytatta vándorútját, talán nem mondott le mind a mai napig arról, hogy egyszer megtalálja asszonyát.