Tisztelet Ámi Lajosnak
Ott állt a
vén boszorkány a világvégi háza előtt, a tornácnak támasztva egy elhasznált
villám, cipője mellett egy elrongyolódott égiháború, cakkos szegélyű, csak
azért nem dobta a szemétdombra, mert fösvény volt az istenadta, hátha jó lesz
még valamire.
Most éppen
kiabált.
- Rilla!
Marilla! Amarilla!
A lányait
hívta. A fekete, tenyeres-talpas Rillát, a szőke nádszál Marillát, és a vörös,
szeplős kis vakarcsot, Amarillát.
- Hé,
kezdődik a tanítás.
Mert egy
valamirevaló boszorkánytanoncnak ugyanúgy végig kell járnia az iskolát, mint a
magunkfajta embergyereknek az általánost meg a gimnáziumot. Csak azután jöhet
az érettségi. Hogy az embergyerek mit tud érettségi után, arról fogalmam sincs,
de az biztos, hogy az érettségizett boszorkány már tudja a helyes testtartást a
seprűn, s ha összeszedi magát, bűvöl, bájol és igéz.
Futott a
három lány.
- Milyen óra
lesz az első? - tudakolta Amarilla.
Marilla
rádörrent:
- Tessék
megtanulni az órarendet!
- Gyerünk
gyorsan - figyelmeztette őket Rilla. - Anya-Banya ma nagyon türelmetlen. És ha
nem tudnád, az első óra igézés lesz.
Marilla
pergő nyelvvel folytatta:
- A második
rontás, a harmadik átváltozás, a negyedik... Hopp, mi is a negyedik?
- A negyedik
gyakorlati. Helyes tartás a seprűn.
Meg is
érkeztek. Köszöntötték az anyjukat.
- Rossz
napot kívánunk!
- Adjon
Belzebub - válaszolt illendőképpen Anya-Banya, de máris fölcsattant a hangja. -
Hol késtetek ilyen sokáig?
- De hiszen
még nem is érte el a nap a nyárfa csúcsát.
- Nyárfa
csúcsa, nyárfa csúcsa! Oktondiak. Ti semmit sem éreztek a levegőben? Semmi
sistergést, semmi kárhozatot?
Amarilla
felsikoltott:
- Jaj, csak
nem egy egér?!
- Ne egerezz
itt nekem, amikor veszélyben az életünk, veszélyben a hatalmunk! El akarják
orozni tőlünk az aranyszőrű kiscsikónkat.
A lányok
álmélkodva néztek rá.
- De hiszen
nincs is aranyszőrű kiscsikónk - mondta Marilla, de Rilla azonnal letorkolta:
- Ne beszélj
sületlenségeket! Ha nincs, majd lesz. Igaz, Anya-Banya?
Elégedett
mosoly terült a vén banya arcára.
- Rilla, te
vagy a legjobb tanítványom. Veled érdemes volt annyit fáradozni. Belőled még
lehet igazi boszorkány.
Rilla
lesütötte a szemét.
- Köszönöm a
dicséretet, de nem érdemlem. Anya-Banya, én semmit sem érzek abból a
sistergésből meg kárhozatból.
Anya-Banya
megadóan bólogatott.
- Még csak a
jövő hónap anyaga lenne. De most megtanítlak benneteket, hogyan hallja meg a
boszorkány, ha az életére törnek. Akármilyen messze, akármilyen halkan.
Figyeljétek csak, hogy ezer kilométerekre ide mi történik Király Kis Miklós
portáján. Figyelj!
- Nem látok
semmit. Nem hallok semmit - kiabálták a lányok, az anyjuk meg rájuk morrant:
- Csönd! Még
nem mondtuk el a varázsigét. Mondjátok utánam: Kirgyola, bergyola, belzebubbancs,
béka csüng az álladon.
A lányok
mondták. Hű, vésztjóslóan hangzott ám.
- Kirgyola,
bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon.
- Mit
hallasz Rilla? - rikácsolt a banya.
Tényleg,
felsejlett valami távoli nesz, gurgulázgatott, dödörészgetett.
- Mit látsz
Marilla? - dörrent újra a banya.
- Ott ni! -
mutatott a házfalra Marilla.
Valóban, a
házfalon, mint egy mozivásznon, szakadozott szegélyű kép vibrált, hol eltűnt,
hol felfénylett.
- Egy nő meg
egy férfi - kiáltott Amarilla, s amikor élesedett a kép, álmélkodva hozzátette:
- Egy férfi.
- Guvadjon a
szemed, nyúljon a füled! - vezényelt Anya-Banya.
Guvadt és
nyúlt, nocsak, ámulat-bámulat, élesedett a kép a falon, tisztult a hang, boszorkányék,
mint egy moziban, látták Király Kis Miklós zsúpfödeles házát, beláttak az
ablakon, ott ült Miklós, szemben az anyjával. Hallani, ahogy kimondja Tündér
Tercia nevét.
- Valami
Terciáról beszél. Tündér Terciáról - kiáltott Amarilla.
- Csitt,
figyelj! - emelte az ujját Anya-Banya.
- Ez
feleségül akarja venni azt a Tündér Terciát.
- Úgy
bizony, hogy csipkedje meg a süly! Figyelj!
- Akad neked
minden ujjadra lány idehaza is - mondta Király Kis Miklós anyja -, miért
kellene nyakadba venned a világot?
Miklós egy
újságot lobogtatott az anyja előtt.
- Nem érti,
anyám? Az áll itt az újságban, hogy Tündér Tercia a világ legszebb lánya.
Márpedig én nem veszek mást feleségül, csakis a világ legszebb lányát.
- Azt se
tudod, hol lakik - replikázott az anyja.
- Majd
megtalálom, ne féljen.
És már állt
is fel, pakolászott a tarisznyájába.
- Még hogy a
világ legszebb lányát! - fintorgott Amarilla.
A kép eltűnt
a ház faláról, a hang elenyészett, Anya-Banya meg egy ijedt szónoklatba fogott.
- Lányok,
ennek fele se tréfa! Ezt meg kell akadályoznunk. Halljátok?! Abból lenne nekünk
égszakadás, földindulás, ha rálelne Tündér Terciára. Gyerünk, seprűnyélre! Ma
amúgy is ebből lenne gyakorlati foglalkozás. Röpüljetek, mint a szélvész!
Száguldjatok, kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon.
Nosza, a
lányok seprűnyélre kaptak, emelkedtek, távolodtak.
- Igézés,
varázslás, átváltozás, rontás, álljatok kézre nekik! Lányok, Belzebub legyen
veletek!
A lányok
visszakiáltottak a magosból:
- Veled is,
Anya-Banya! - és háromszög alakzatban, mint egy vadászrepülő raj, száguldottak
a magas ég alatt. Azért persze nem ment minden egyszerűen, Amarilla seprűje
nagyon rakoncátlankodott. Ugrált, ficánkolt.
Rilla
rákiáltott a húgára.
- Előbbre
ülj rajta, te szerencsétlen! Ne maradozzatok le! Utánam! Tartsátok a
magasságot!
Király Kis
Miklós meg kérdezősködött úton-útfélen.
- Hallja-e,
bátyám, meg tudná mondani, hol lakik Tündér Tercia?
Minden
megkérdezett vakarta a feje búbját. Még hogy Tündér Tercia.
- Kukuljak
meg, ha valaha is hallottam a nevét - ebben a mondatban lehetne összefoglalni a
válaszok lényegét. Amíg végre egy ember föl nem kiáltott:
- Odanézz,
ott ballag az az obsitos, ő már volt a világ túlsó felén is, kérdezd meg, hátha
többet tud neked mondani.
Közben
zúgtak a lányok a levegőben, nézelődtek, keringéltek. Hol vagy, Király Kis
Miklós?
- Ott
kérdezősködik, odanézz!
Nosza
zuhanórepülésre váltottak. Gyorsan be egy bokor mögé. Megvagy, Király Kis
Miklós. Hallották az obsitos hangját:
- Na, nem
lehet valami nevezetes személy a te Tündér Terciád, ha én sem tudom, ki ő és
hol van hazája. Mert én aztán úgy ismerem a világot, mint a tenyeremet, hiszen
bejártam minden szege-zugát. Azt mondom, fiam, jobb, ha fölhagysz a
keresésével.
Király Kis
Miklós megcsóválta a fejét.
- Márpedig
én akkor is megtalálom Tündér Terciát, ha térdig kopik is a lábom. Isten áldja,
vitéz kapitány úr.
A lányok
sutymorogtak a bokor mögött. Rilla fejében elkészült a terv.
- Marilla,
változz öregasszonnyá, kerülj elébe, s mondd neki, te tudod, hol lakik Tündér
Tercia, és erre mutass, felém.
- Feléd?
Arról van szó, hogy az a Tündér Tercia a világ legszebb lánya.
- Ne
povedálj annyit, tedd a dolgod! Kirgyola-bergyola-belzebubbancs, legyek szép,
mint a hajnal pírja, ragyogjak, tündököljek!
Villant
egyet, csattant egyet. Hú, ránézni se lehetett.
- Idenézz!
Na, milyen lettem?!
- Hú, de
ragyogsz - mondta Amarilla.
De Marilla,
átváltozás ide, átváltozás oda, csak fintorgott.
- A te
krumpliorroddal semmilyen varázslat nem képes megbirkózni.
Rilla
ráförmedt.
- Még mindig
itt vagy?!
Marilla
kapta magát, egy röppenéssel Király Kis Miklós elé vágott. Egy bokor mögött megrázta
magát, elmondta a kirgyola-bergyolát, s hopp, olyan öregasszony lett, mint
annak a rendje. Kilépett az útra, botozott szembe Király Kis Miklóssal.
- Jó napot,
öreganyám! - szólította meg Miklós. - Nem tudná megmondani, hol találom Tündér
Terciát, a világ legszebb lányát?
Marilla
rezegtette a hangját:
- Ezer
szerencséd, fiam, hogy öreganyádnak szólítottál, mert így szívesen segítek
rajtad. Tudd meg, éppen az előbb találkoztam Tündér Terciával.
Na, megörült
ám Miklós, akkorát villant a szeme, mint a fényképész vakuja.
- Hol
találom?
- Arra, csak
arra - mutatott Marilla Rilla felé. - Ha sietsz, még utoléred.
Szedte a
lábát Miklós, alig érte a földet. Aztán meglátta a fényességet, még jobban
sietett, s már ott is állt Rilla színe előtt. Hajaj, ez azért nem látszik
igazinak. Hátrahökkent.
Rilla meg
mosolygott, mint a telihold.
- Kit
keresel, szép legény?
Kérdezhette,
Király Kis Miklós csalódottságában fölmordult.
- Hát te
aztán ragyogsz.
- Hogyne
ragyognék, amikor én vagyok a világ legszebb lánya. Tudd meg, Tündér Terciával
hozott össze a jósorsod - hazudta Rilla.
De Miklós
olyan szemeket vetett rá, hogy kénytelen volt megkérdezni:
- Talán nem
hiszed?
- Szép vagy,
szép vagy - mondta Miklós -, de Tündér Tercia nem lehet ilyen szúrós. Szúr a
szemed, szúr a mosolyod, na nem, az aztán nem.
Kapta magát
Miklós, válaszra sem várva elszaladt. Rilla haragosan csapott a levegőbe, a
testvérei vihogtak.
- Ne vihogj,
átkozott banda, mert megkeserülitek! Ti is meg ez az elátkozott Király Kis
Miklós is.
A távolodó
Miklós alakja még fel-felvillant a bokrok között.
- Futhatsz,
úgyis elkaplak - sziszegte Rilla, miközben fáradt foszlányokban szakadozott le
róla a szépség álcája. Hullott a föld felé a sárga, a barna, az aranyfény, az
ezüstragyogás, s mielőtt elérte volna a földet, szertefoszlott.
De Amarilla
nem látott ebből semmit, mert meredten bámult Miklós után, s egyszer csak ijedt
arccal felkiáltott.
- Jaj, éppen
a világ vége felé fut.
A két nővére
rákapta a szemét.
- Mi az,
hogy jaj? Az jó nekünk, ha arra megy.
Úgy bizony.
A világ vége felé sűrűsödnek a sivatagok, szakadékok, zuhatagok, vége nincs
barlangok, járhatatlan, sűrű erdők. Az is könnyen eltéved, aki járatos arra.
Hát még az, aki akkor látja először.
- Eltéved
szépen, és odaveszik - örült Marilla. - Mehetünk végre haza, Anya-Banyánk
szoknyája mellé.
Amarilla
arca földerült.
- Nézd csak!
Ott egy ablak világít. Egy ház. Hátha oda befogadják.
Nosza,
söprűre pattantak a lányok, közelebb lebbentek. Akkora ház volt, mint egy
kaszárnya, a fazsindelyes tetején fénylő díszek, gömbök, holdacskák, csillagok.
Rilla azonnal ráismert.
- Nézd csak!
Hiszen ez a csillagok anyjának a háza. Az még az eltévedésnél is jobb, ha ott
kér szállást. Reggel hazajönnek a csillagok, forró szelet fújnak rá, elpárolog,
mint a tűzhelyre hullott vízcsepp. A csillagok ki nem állhatják az embereket.
Ámde Király
Kis Miklós nem vette észre a fényecskét, másik útra kanyarodott, egyre
távolodott a csillagok anyja házától.
- Ezt nem
engedhetjük - kiáltott izgatottan Rilla. - Amarilla, rajtad a sor! Öltözz ifjú
vándorlegénynek, és terelgesd őt a ház felé!
Még lökött
is egyet a húgán, hogy hamarabb teljesüljön a parancs.
Amarilla -
kirgyola, bergyola, belzebubbancs - futtában változott ifjú vándorlegénnyé.
Kicsit lengeteggé ugyan, de ki ad arra.
Futott a fák
közt, aztán kiugrott az útra, mintha szemből jönne, és ráköszönt Király Kis
Miklósra.
- Jó estét,
jó estét, Király Kis Miklós!
Miklós
álmélkodva nézett rá.
- Te meg
honnan tudod a nevem?
- Tudom én,
amit tudok. Azt mondom neked, Király Kis Miklós, hogy jobbra is veszélyes, meg
balra is veszélyes. Fordulj szépen vissza, és menj haza!
Hej, de
furcsa legényke. Nézte Miklós a szeplős, lengeteg alakot, ni, hogy csillog a
szeme, és a szája szögletében egy fintor, hej, hátha rosszban sántikál ez az
esti szembejövő. Ki is mondta nyomban a gondolatát:
- Miben
mesterkedsz te?
De válaszra
hiába várt, mert megzörrent az erdőben az avar, valami elcikkant ott, a
lengeteg legényke felsikoltott, és belekapaszkodott Miklósba:
- Jaj, egy
egér!
Na, bámult
ám Miklós. Szép kis fiú ez, mondhatom. Halálra rémül egy egértől. Megrázta
magát.
- Na, engedj
már el, te hős ifjú!
De Amarilla
nem engedte.
- Fordulj
vissza, Király Kis Miklós, fordulj vissza!
Miklós
méregbe gurult.
- Engedj el,
míg szépen mondom, és menj utadra!
Közben
megfordult, észrevette a csillagok anyja házának világító ablakát.
- Nézd csak,
éjszakai szállásom is lesz.
- Jaj -
mondta Amarilla, az arca elé kapta a kezét, és elfutott. Meg sem állt, csak a
testvéreinél. Azok gyanakodva néztek rá.
- Mit
suspitoltál te ott azzal a Király Kis Miklóssal?
- Még bele
is kapaszkodtál, mint egy mentsvárba...
Amarilla
dadogott:
- Azt
mondtam neki... azt mondtam...
De már a
másik kettőt nem érdekelte, mit mondott, mert észrevették, hogy Miklós
egyenesen a háznak tart. Rilla boldogan tapsikolt, Marilla felvihogott.
- Jaj, nahát
azt mondtam neki, jaj.
Miklós meg
egyenesen neki a háznak. Már kopogott is.
Kilépett az
ajtón egy hatalmas öregasszony. Fara, mint egy kazal, melle, mint két szénapetrence.
Akkora volt, mint egy vártorony.
Miklós előbb
megszeppent, de az öregasszony arcára pillantott, és megnyugodott, mert egy
picit sem volt ellenséges. Olyan volt, mint a jóságos holdvilág.
- Jó estét,
anyóka! - köszöntötte illendőképpen Miklós. - Adna-e nekem éjjeli szállást?
Az
öregasszony hangja, mint a nagybőgő.
- Adhatok
éppen, hely van elegendő. De mi szél hozott erre, szép fiam, amerre a madár sem
jár? - S már tessékelte is befelé.
- Tündér
Terciát keresem, a világ legszebb lányát - mondta Miklós. - Nem tudja
véletlenül, hol lakik?
Nagy terembe
léptek, jobbra-balra ágyak, vége-hossza nincs a sok megvetett ágynak, ott
ballagtak köztük az öregasszonnyal.
- Sose
hallottam róla - rázta a fejét a csillagok anyja -, de ha megvárod a reggelt,
jönnek haza a fiaim, ők bizonyára tudják, mert nincs a világon semmi, amit ők
ne látnának.
Miklós
végigfuttatta a szemét az ágyhadseregen.
- A fiaid?
Kik a te fiaid?
- A
csillagok - mondta a hatalmas öregasszony, és elgondolkodva Miklósra nézett, és
mintha csak magának mondaná, így szólt:
- Jobban
teszem, ha elbújtatlak. Egyik-másik fiam nem túlzottan rajong az emberekért. Na
gyere csak!
Egy
konyhafélébe értek, öblös lábasok, üstök közé, a sarokban egy akkora kemence,
mint egy tűzhányó. Akadt ott egy kis beszögellés a sarokban, oda tuszkolta az
öregasszony Miklóst.
- Itt, nézd
e, itt, a sutban jó lesz neked.
Miklós
bebújt a sutba, kényelmesen elhelyezkedett.
Odakinn az
ablak előtt szorongott a három kis boszorka. Lestek volna befelé, de nagyon
homályos volt az ablaküveg.
- Nem látok
semmit - mondta Marilla.
- Én látom -
suttogta Rilla. - A sutba bújtatta. Csak észreveszi valamelyik harapós csillag.
Eközben nagy
zúgás támadt, mintha szél söpörne végig az erdő fölött. Nagy fényességgel
röpült az első hazatérő csillagfiú. Hú, mord volt ám, komor, összeért a
szemöldöke.
A három kis
boszorka be, a bokor mögé.
A csillagfiú
belépett a házba, beleszimatolt a levegőbe, még köszönni is elfelejtett, máris
mondta:
- Huhú,
emberszagot érzek.
Az
öregasszony tuszkolta az asztal felé. Már megterített, ott gőzölgött az
asztalon a csillagfiúk reggelije, forró fényecske, sült zölddel és párolt
lilával. Mert ebből áll a csillagok étlapja, igaz, ha nagyon dühösek, egy
embert is be tudnak kapni egy hammintással.
- Dehogyis
érzel te emberszagot - mondta az anyja, és lenyomta egy székre. - Biztosan
fárasztó éjszakád volt, egyél szépen, és bújj a jó meleg ágyacskába.
Egyre
nagyobb zúgás támadt, sorra jöttek haza a csillagok.
-
Emberszagot érzünk - kiabálták.
Az anyjuk
alig bírta őket csitítgatni.
- Nincs itt
semmiféle ember. Üljetek csak asztalhoz.
Rillát
odakinn majd szétvetette a méreg. Mert persze megint ott leselkedtek. Subát
kerekítettek magukra, amilyen a hazatérő csillagoknak volt, és jó mély hangon
kiabáltak odakinn. Hitük szerint csillaghangon.
- De igenis
van itt ember, ne tagadd, anyám - kiabálta Rilla.
Marilla se
hagyta annyiban:
- Úgy
bizony, ott van a sutban, odanézzetek.
A csillagok
anyja az ablakhoz ugrott, kitárta.
- Hát ti meg
miféle szerzet vagytok?
- A fiaid
vagyunk - mondta mély hangon Rilla -, nem ismersz meg bennünket?
Nagyot
nézett az öregasszony.
- Ti az én
fiaim? Azt hiszitek, mert ilyen sok fiam van, nem tudom őket az eszemben
tartani? Te kis vakarcs, talán te is az én fiam vagy?
- Igen, én
is - mélyítette a hangját Amarilla, de csak eddig jutott, mert mit látott, mit
nem, fölsikoltott: - Jaj, egér!
A
csillagfiúk odabent nagyot nevettek. Nem tudták eddig, hogy félnének az
egértől. Csillaganya meg kapta a seprűjét, és a lányok után is vágja, ha azok
nem tűntek volna el szélvészgyorsasággal. Becsapta utánuk az ablakot.
Szusszant egy nagyot.
Rá is fért,
mert a legidősebb csillagfiú máris firtatni kezdte:
- Miféle
sutról, miféle idegenről beszéltek ezek az ugribugri jöttmentek?
- Én tudjam?
Kérdezd meg tőlük. Biztos valami viszálykeltő vén banya küldte őket az ablakunk
alá. Hogy kiverjék a szemetekből az álmot. Hogy ne tudjatok holnap tündökölni,
ragyogni és sziporkázni. Feküdjetek le szépen, és aludjatok! Sziporkázni nem
lehet fáradtan.
A fiúk
helyeseltek, nyújtózkodtak, ásítoztak, némelyik már húzta le a csizmáját, hogy
ágyba bújjon. Az anyjuk meg, mintha csak amúgy mellékesen,
épp-most-jutott-eszembe-formán megkérdezte:
- Ismer
közületek valaki bizonyos Tündér Terciát?
De nem
ismerte közülük senki. Rázták a fejüket. Tündér Tercia? Ki az? Hipp-hopp, már
aludtak is.
Csillaganya
odalépett a suthoz.
- Hallottad,
ugye, nem ismerik a te Tündér Terciádat.
Aztán kicsit
gondolkozott, végigfuttatta a szemét az ágyakon. Úgy bizony, egy ágy még üres.
- No nézd
csak - morgolódott -, az én legkisebb csillagfiam megint elkódorgott valamerre.
Várjuk meg még őt is, hátha tud valamit.
Nem kellett
sokáig várakozni, vidám piros fénnyel betoppant a legkisebbik, lábujjhegyen
végigosont alvó bátyjai közt, még mielőtt az anyja szemére hányta volna a
késedelmet, megölelte, megcsókolta jobbról, megcsókolta balról, s lehuppant az
asztal végére, mutatván, hogy farkaséhes. Majd érdeklődve beleszippantott a
levegőbe.
- Itt
valahol egy ember rejtőzködik.
- Most
inkább arról beszélj, hol csavarogtál ilyen sokáig - vágott közbe az anyja.
A csillagfiú
elmosolyodott.
- Éppen hogy
nem csavarogtam. Álltam egy helyben, és tátottam a számat... Esküdni mernék,
hogy itt valahol egy ember rejtőzködik.
Az anyja
mintha meg sem hallotta volna.
- S mi volt
az a nagy bámulnivaló?
- Nem mi,
hanem ki. Tündér Tercia, a világ legszebb lánya.
Hopp, nagyot
koppant valami a sutban.
- Na ugye
mondtam, hogy rejtőzködik itt valaki.
Király Kis
Miklós, veszedelem ide, veszedelem oda, előkászálódott a sutból. Odapattant a
csillagfiú elé.
- Te tudod,
hol lakik Tündér Tercia?
A csillagfiú
érdeklődve nézte a bátor embert.
- Most
mondtam, nem hallottad?
- Mert ő
éppen Tündér Terciát keresi - sietett a fölvilágosítással a csillagok anyja.
A kis
csillag majdhogynem tisztelettel nézett Király Kis Miklósra.
- Lehet,
hogy téged várnak ott?
- Engem? -
álmélkodott Király Kis Miklós. - Hiszen azt sem tudja, hogy a világon vagyok.
- Pedig
nagyon sütnek-főznek ottan. Mintha vendégre várnának. Tündér Tercia úgy ragyog,
hogy akár csillaglánynak is beillene.
Király Kis Miklós
fölkiáltott.
- Akkor te
most kapóra jöttél nekem. Mondd meg, hol találom Tündér Terciát!
- Na, nem
sokra mégy vele, ha elmagyarázom is. Mert bizony a világ másik végén lakik. Ha
oda el akarsz jutni, vegyél hét pár vastalpú bakancsot, mire mind a hétnek
elkopik a talpa a vándorlásban, talán eljutsz Tündér Tercia házához.
- Ha kell,
hetvenhetet is elkoptatok.
- És mi
végre, te jámbor?
Nagy
elszánással mondta Király Kis Miklós:
- Mert, ha
törik, ha szakad, feleségül veszem.
Nagyot
nevetett a kis csillag, de mi tagadás, az elszántság tetszett neki. S hogy
Miklós a vastalpú bakancsok beszerzési helyéről érdeklődött, megszánta, s
megígérte neki, hogy másnap a hátára kapja és odaröpíti Tündér Terciához.
Másnap
reggel jó korán fölkeltek, hogy megelőzzék a többieket, Miklós illendőképpen
megköszönte a csillaganya segítségét, fölpattant a kis csillag hátára, és már
süvítettek is föl a magas égboltra, lobogott Király Kis Miklós haja, egykettőre
olyan messzire értek, hogy akkorikának látszottak, mint egy szentjánosbogárka.
Persze a
boszorkánylányok figyelmét nem tudták elkerülni. Nagyot kiáltott Rilla:
- Nézd, ott
ül a kis csillag hátán!
- Hová
viheti? - bizonytalankodott Marilla.
- Talán haza
- reménykedett Amarilla.
- Haza?!
Eszed tokját - rikkantott Rilla. - Gyerünk utána!
És már
zúgtak is a söprűk, mint a rakéták.
Miklósnak
ideje sem volt megbámulni odaföntről az erdők haragoszöldjét, a hegyek
hósapkáit, a cérnavékony folyók üde kékjét, máris megérkeztek. A kis csillag
letette őt Tündér Tercia udvarának közepébe.
Olyan volt
az udvar, mintha lakodalomra készülődnének. Vidám tüzek lobogtak, nagy
rézüstökben főtt az étel, sürögtek-forogtak a szebbnél szebb lányok, de Miklós
mindjárt tudta, melyikük Tündér Tercia. Ott állt középen, királyi tartással.
Na, összefutottak ám mind, ahogy Király Kis Miklós megjelent az udvar közepén.
Tündér Tercia odalépett hozzá, megfogta a kezét, és így szólt:
- Isten
hozott, Király Kis Miklós. Jaj de boldog vagyok, hogy eljöttél!
Király Kis
Miklós nem sokat teketóriázott, így válaszolt:
- Azért
jöttem, Tündér Tercia, hogy feleségül vegyelek.
Tündér
Tercia elmosolyodott.
- Tudom én
azt, Király Kis Miklós, a világ kezdete óta. És tudtam, hogy éppen ma jössz,
nézd, a te fogadásodra készülődünk.
A kis
boszorkányok a kerítés résén leskelődtek befelé.
- Na, ezek
szépen egymásra találtak. Csak azt tudnám, hogy ez jó nekünk, vagy rossz? -
morfondírozott Marilla.
Rilla
kifakadt.
- De
mennyire, hogy rossz! Nem hallottad, mit mondott Anya-Banya? Akadályozzuk meg.
És nem tudtuk.
Amarilla meg
csak sóhajtozott.
- Bizony nem
tudtuk, sajnos nem tudtuk.
- Ne
sopánkodj, nincs még vége a játéknak - mordult rá Rilla -, majd csak kitalálunk
valamit.
Tündér
Tercia és udvarhölgyei mosolygyűrűjében elbűvölten állt Király Kis Miklós. Alig
tudott odafigyelni Tündér Tercia szavaira.
- Kedves
Király Kis Miklós, én most szokásunk szerint házam népével együtt templomba
megyek. Addig te fürödj meg, hiszen biztosan belepett a hosszú út pora,
öltözzél tisztába, nézelődj a házamban, érezd magad otthon! Mire visszaérünk,
elkészül az ünnepi lakoma, s akkor aztán estélig vigadunk megérkezéseden. De
van egy nagy kérésem: a házam a tied, azt csinálsz benne, amit akarsz, de a
tizenkettedik szobába, kérlek, sose menj be. Ha ezt betartod, boldogok leszünk,
míg világ a világ.
Na erre már
aztán odafigyelt Miklós, de egy pillanatig sem késlekedett a válasszal:
- Menjél
bátran, Tündér Tercia, nyugodt lehetsz, feléje sem nézek a tizenkettedik
szobának.
A kis
boszorkák nagyon füleltek.
- Mi lehet
abban a tizenkettedik szobában? - sutyorgott Amarilla.
- Most ne a
tizenkettedik szobával törődj, az még odébb van - suttogta vissza Rilla. -
Fürdés közben csináljunk vele valamit.
- Fojtsuk
vízbe - sziszegte Marilla.
- Jaj! -
szakadt ki Amarillából. - Inkább varázsoljuk el egy picit. Igézzük meg,
változtassuk át. Azt nem mondta Anya-Banya, hogy öljük meg.
Rilla
megvetően ránézett.
- Ha kell,
úgy eltesszük láb alól, mint a pinty!
Miklós
egyedül maradt az udvaron. Az üstök alatt parázslottak a tüzek, forrt a gulyás,
sercegtek a sültek. Az udvar végén egy nagy üstben víz melegedett, mellette
fakád meg egy famericske. Ezt szánták az én tisztálkodásomra, gondolta Miklós,
telemerte a kádat meleg vízzel, és boldogan nyakig elmerült a meleg vízben.
Áldott legyen a neve, aki a forró fürdőt kitalálta - ezt gondolta éppen, amikor
három furcsa leányzó jelent meg a fakád mellett.
- Uram,
állunk szolgálatodra - mondták.
Miklós még
mélyebbre bújt a víz alá.
- Mit
akartok, nem látjátok, hogy fürdök?
- Tündér
Tercia rendelt ide bennünket, hogy mossuk meg a hátad.
Volt egy kis
fenyegető a lány hangjában. Hogyne lett volna, amikor maga Rilla próbálta
kedvessé szelídíteni a hangját.
Király Kis
Miklós felkiáltott.
- Na, kifelé
innen!
Még hogy
kifelé!? Nekiestek mind a hárman.
- Nagyon
piszkos a hátad.
Locsogott a
víz, tocsogott. Nyomták, húzták, vonták szegény Király Kis Miklóst, sercegett a
háta. Nagy volt a hangzavar, Miklós hol ordított, hol bugyborékolt, már attól
függően, hogy a víz felett vagy alatta volt-e a feje. Bizonyára nem éli túl, ha
a szeplős kis vakarcs a hajába kapaszkodva ki nem ráncigálja néha egy-egy
lélegzetvételre. De végül is az igazi segedelem egy sikoly volt:
- Jaj, egy
egér!
S már futott
is a szeplős kis vakarcsa, a két testvére a kiáltástól ijedt meg, ők is
elinaltak, Miklós meg pihegett a vízben. Na, ezek csaknem megfojtottak. Szép
kis fürdés, mondhatom... És megint ez az egér...
A lányok meg
ott lihegtek a kerítés mellett.
- A fene az
egeredbe!
- Már
majdnem sikerült megfojtani.
- Sebaj,
beküldjük a tizenkettedik szobába.
- Miért, mi
van ott?
- Akármi.
Ami rossz Tündér Terciának, az nekünk jó.
Beslisszantak
a házba, számolták a szobákat. Tíz, tizenegy, tizenkettő... Rilla lehajolt,
benézett a kulcslyukon. Nem látott mást, csak egy vastag láncot. Bekiabált.
- Hé, van
odabent valaki?
Mély, reszelős
hang hallatszott bentről.
- Gyere be,
emberfia, gyere be!
Mindhárman
megrezzentek a hangra.
- Be ne
menj, lépre csal - suttogta ijedten Amarilla.
- Ne nézz
bolondnak - súgta vissza Rilla, aztán mézesmázosra fogta: - Bemennék, csak nem
tudom kinyitni az ajtót.
Recsegett
odabentről a hang:
- A
szemöldökfa fölött van egy lyuk, nyúlj bele, ott a kulcs, dugd a zárba,
fordítsd el háromszor, de olyanformán, mintha nem kinyitni, hanem bezárni
akarnád, s máris bejöhetsz.
A folyosó
végén léptek kopogtak. Király Kis Miklós közeledett. Új ruhában, tisztán, hm,
igazán nyalka legény volt. A három lány, mint az árnyék, be egy zugolyba.
Miklós
figyelmesen megnézett minden szobaajtót, egyik-másikba be is nyitott, aztán
odaért a tizenkettedik elé.
- Ez az a
híres tizenkettedik szoba. Na, te aztán várhatsz, megtarthatod a titkodat
magadnak - mondta az ajtónak.
Ám, úgy
látszik, nemcsak az ajtó hallotta a mondatot, mert síri kísértethang zengett
fel ekkor:
- Pedig jól
tennéd, szép fiam, ha megnéznéd, mi van odabent.
Na persze,
Rilla volt, a nagy ravaszdi, így próbálta rászedni Miklóst.
- Mi az? Ki
beszél?
- Az beszél,
aki jót akar neked.
Miklós
jobbra-balra kapkodta a tekintetét, de nem látott senkit.
- Hol vagy?
Hova bújtál?
Rilla
folytatta:
- Ne törődj
vele, hogy hol vagyok. Nyúlj csak a szemöldökfa fölé, ott egy lyukban
megtalálod a kulcsot, forgasd meg a zárban, éppen ellenkezőleg, mintha nyitni
akarnád, s akkor beléphetsz a szobába, meggyőződhetsz róla saját szemeddel,
miként akar becsapni téged hőn szeretett Tündér Terciád.
- Hazudsz -
kiáltott Miklós.
- Menj csak
be, majd meglátod, ki hazudik.
Miklóst
elöntötte a pulykaméreg.
- Be is
megyek, ne félj semmit!
Amarilla
ijedten közbekottyantott:
- De hiszen
azt ígérte...
- Csönd, te
kelekótya - förmedt rá Rilla, de akkor már Király Kis Miklós kivette a kulcsot
a szemöldökfa fölül, megforgatta a zárban, kitárta az ajtót.
Egy hatalmas
testű, torzonborz ember volt odabent, kezén-lábán lánc, a láncok vége a falba
süllyesztett karikákra erősítve.
-
Köszöntlek, jó vitéz - mondta a torzonborz, odakint meg Rilla örvendezve
tapsikolt.
- Akármi
legyek, ha ez nem egy sárkányember. Most véged, Király Kis Miklós!
- Te meg
miért vagy ideláncolva? - kérdezte a szobában Miklós.
- Régi dolog
az, szóra sem érdemes - morogta a sárkány -, de ha már itt vagy, adj nekem egy
pohár vizet, mert szomjan veszek.
Marilla
szeme fölcsillant.
- Rilla! Ez
akkor az a híres szomjas sárkány.
- Úgy bizony
- bólogatott elégedetten Rilla.
Amarilla
elsápadt.
- De hiszen
akkor, ha ad neki egy pohár vizet, az annyi, mintha kiszabadítaná, mert
lepattognak róla a láncok.
Odabent meg
Miklós már merítette is a fakupát a vízbe.
- Adok én
neked kettőt is, csak azt mondd el, miért zártak ide.
A sárkány
közben kikapta a fakupát Miklós kezéből, mohón inni kezdett, nagy reccsenések,
roppanások, pattogtak a láncszemek, a vaskarikák kifordultak a falból, a
sárkány boldogan kinyújtózott.
- Szabad
vagyok! Szabad vagyok!
Kirontott a
szobából, hiába akarta Miklós visszatartani, úgy söpörte le magáról, mint egy
tollpihét. Rohant az udvarra, Miklós utána. Éppen szembe találták magukat a
templomból hazatérő Tündér Terciával és háza népével.
- Jaj,
Miklós, mit csináltál! - sikoltott Tündér Tercia, de akkor már átnyalábolta a
sárkány, száguldott vele, mint egy kilőtt rakéta, hiába futott Miklós, már csak
az üres levegőbe tudott kapkodni.
-
Kiszabadítlak, Tündér Tercia, kiszabadítlak - ordította kétségbeesetten, de
hogy aztán hallotta-e Tündér Tercia a hangját, vagy sem, azt nem lehetett
tudni, csak a sárkány félelmetes nevetését zengették meg a körülálló hegyek.
Miklós egy
darabig magába roskadtan állt az udvar közepén, aztán öklével a levegőbe
csapott, és az udvar népe felé fordult:
- Ide
figyeljetek...
A szó vége
elhalkult, lehullott reményevesztetten. Mi ez? Miklós odalépett a hozzá legközelebb
álló udvarhölgyhöz, megérintette a könyökét. Kő, kővé változott! Ijedten nézett
körül, de tudhatta, a többi se járt másképpen. Mindenki sóbálvánnyá változott.
Ott álltak, fura tartásban, ég felé emelt arccal. Kő volt mind. Még az üstök
alatt égő tüzek lángjából is kő lett. Az ételek, mint a megszilárdult láva.
Látod, Miklós, mit csináltál?
- Akkor is
kiszabadítlak! Ha a világ végére vitt is - mondta Miklós, és megindult
céltalanul, merre is menjen, hová is legyen? Meg sem hallotta a háta mögött
pusmogó három kis boszorka nevetgélését:
- Világ
vége, világ vége - Rilla göcögve nevetett. - Annál sokkal messzebbre vitték a
te Terciádat. Sárkányországba. Akkor látod, amikor a hátad közepit.
- Elvégeztük
a feladatot. Mehetünk haza Anya-Banyához - mondta Marilla, és már pattant volna
a söprűjére, de a másik kettő Miklóst bámulta. Amarilla távolba vesző
tekintettel, Rilla meg szúrósan. Mint a mácsonyatüske, olyan volt a tekintete.
Miklós
megállt az istállóajtóban, benézett. Ott álltak sorban a lovak. Azok is mind
kőből. Vagy mégsem? Mintha ott hátul mozdult volna valami. Valóban, az istálló
végében egy vénséges vén gebe állt. Az oldalbordája kirajzolódott a bőrén, a
szőre loboncos, farán, mint két lándzsavég, a szúrós csontja. De legalább nem
változott sóbálvánnyá. Nézegette Miklós, megszánta.
- No, te
szegény, mikor látott a te szőröd kefét?
Összetekert
egy marék szalmát, nekilátott megcsutakolni a lovat.
A kis
boszorkák egy oszlop mögül lestek.
- Nézd,
talált egy vén gebét.
- Sokra megy
vele.
Miklós meg
tovább társalgott a lóval.
- Biztos
éhes vagy, na, majd kerítek valahonnan egy kis zabot vagy árpát. Valami csak
akad itt, ami nem változott sóbálvánnyá.
Már indult
volna, de akkor, csodák csodája, megszólalt a ló.
- Kedves
gazdám, ne keress se zabot, se árpát, nézz ki az ablakon: látod ott azt a nagy
farakást? Gyújtsd meg, annak a parazsa kell nekem.
- Na, lőttek
a hazamenésnek - komorodott el Rilla.
- Mert ez
táltos, ugye? - kérdezte Amarilla.
- Az, hogy a
fene vinné el - morgott Rilla.
A farakás lángra
kapott, vidáman lobogott a tűz, ott maradt a helyén egy halom izzó parázs.
Miklós kivezette a vén gebét, az meg nekilátott az evésnek, hersegett a parázs
a foga közt, a feje körül szikraeső. No nézd, minden falat után változik.
Megfényesedik a szőre, kikerekednek az izmai, a szeme fényes csillag.
- De hiszen
te táltos vagy! - örült meg Király Kis Miklós.
- Az vagyok,
édes gazdám, parancsolj velem!
- Tudod-e,
hova vitte az én kedvesemet a sárkányember?
- Tudom
bizony. Sárkányországba. Az alsó világba.
- El tudnál
oda vinni?
- El is
viszlek, vissza is hozlak. Nem hiába vagyok én táltos.
- Hurrá,
akkor kiszabadítjuk Tündér Terciát.
- Hát, a
vivéssel, hozással nem lesz gond. De kiszabadítani?! Az bizony bajos.
- Bajos, nem
bajos, megpróbáljuk.
- Próbáljuk
meg, kedves gazdám!
Miklós
fölpattant a lóra, az meg, mint a szélvész, elszáguldott.
A három kis
boszorkány tanácstalanul nézett utánuk.
- Hallod,
Rilla, mennek Sárkányországba.
- Most akkor
mit csináljunk?
-
Sárkányország még egy igazi boszorkánynak is életveszélyes, hát még a
tanulóknak!
- Hagyjuk a
fenébe, ottpusztul úgyis.
- Nem
pusztul! - mondta hirtelen Amarilla. - Különben is, mit szól majd Anya-Banya,
ha hagyjuk eltűnni a szemünk elől?
Rilla
helyeselt.
- Úgy is
van, legalább egyőnknek utána kellene mennie.
- Húzzunk
sorsot.
Rilla már
kezdte is:
- Kirgyola,
bergyola, belzebubbancs, akire a harminchárom kerül... - de nem tudta
befejezni, mert Amarilla közbevágott.
- Nem kell
sorsot húzni, én elvállalom.
Fölpattant a
seprűjére, száguldott Miklós után. Nemsokára meg is látta az apró pontocskát,
ők azok, nosza, még gyorsabban. Éppen az alsó világba vezető nagy szakadéknál
érte utol őket. A táltos, se szó, se beszéd, belevetette magát a mélységbe,
zuhantak lefelé a sötét, végeláthatatlan lyukon, ugrott a ló kiálló párkányról
sziklacsúcsra. Miklós a ló nyakába kapaszkodott.
- Kedves
lovam, nem lesz rossz vége ennek a zuhanásnak?
- Egy
fikarcnyit se félj - nyugtatta a ló -, az alsó világba csak így lehet lemenni.
Amarilla bezzeg
nem tétovázott, nem félt. Száguldott lefelé velük együtt. Ott lebegett, suhant
Király Kis Miklós feje mellett.
- Miféle
sötét árnyékot látok itt körülöttünk?
- Nem sötét
árnyat látsz, engem látsz, Király Kis Miklós - mondta Amarilla.
Miklós
szemügyre vette a söprűnyélen suhanó kis csitrit, és elnevette magát.
- Csak nem
boszorkánynak tetszik lenni?
- Vagyok,
ami vagyok - mondta kis sértődöttséggel Amarilla -, de azt tanácsolom neked,
hogy azonnal fordulj vissza. Odalent megölhet a sárkány.
Miklós még szélesebben
mosolygott.
- És miért
féltesz te engemet, kis varjúcska?
Még hogy kis
varjúcska! Amarilla szeplői kifényesedtek a méregtől.
- Félt téged
az ördög. Felőlem akár a nyakadat törheted. Csak éppen üzenetet hoztam.
- Kitől?
- Attól, aki
téged sokkal jobban szeret, mint az a mézesmázos Tündér Tercia. Aki, ne félj,
nem ment volna el hazulról az érkezésed órájában. Aki megmondta volna neked, mi
van a tizenkettedik szobában.
- És ki
lenne az a hölgy?
- Titok -
vágta rá Amarilla.
Miklós jót
nevetett.
- És legalább
szép-e az a híres lány? Nálad szebb-e?
- Nálam nem
szebb - mondta durcásan Amarilla.
- Talán
csúnyább?
- Nem is
csúnyább.
- Szóval
éppen ilyen kis szeplős vakarcs, mint te. Na, mondhatom, jól nézek ki!
- Az már
egyszer biztos, hogy jól nézel ki, te fafejű.
Ezzel
megfordult, elszáguldott.
- Gyí,
söprűcském, száguldj innen, vidd el ezt a kelekótya, locskafecske Amarillát!
- Na, ez úgy
elröppent innen, mint aki megsértődött - mondta Miklós a lovának. - Pedig
igazán nem volt rá oka. Igaz?
- Nem tudom,
kedves gazdám. Táltos ide, táltos oda, azért én csak ló vagyok. Aki rajtam ül,
annak okosabbnak kell lennie.
Válaszra már
nem volt idő, mert nagy fényesség támadt körülöttük, és hopp, nagy hegyek közé
ékelt zöld mezőn találták magukat.
-
Megérkeztünk - mondta a táltos.
Miklós
körülnézett. Na, nem volt túl biztató vidék. Fenyegető formájú hegyek, a fák,
mintha ragadozómadarak, még a fű zöldje sem olyan volt, mint odafönn. Bánta is
Miklós. Csak egy dolog érdekelte: merre lehet Tündér Tercia? Erre sem kellett
sokáig várniuk, mert a haragoszöld rét végében, egy haragos csobogású forrás
mellett egy vizet merítő lányt látott.
- Akármi
legyek, ha az nem Tündér Tercia!
Ő volt
bizony. Egymás nyakába borultak, örültek nagyon.
- Ne
vesztegessük az időt! Meneküljünk! Kiszabadítlak, kedvesem.
- Jaj, a
sárkány úgyis elér bennünket - sápítozott Tündér Tercia.
- Egyet se
félj, táltos lovam van.
Ezzel
fölpattantak a lóra, az meg száguldani kezdett, ahogy csak bírt. De száguldás
közben is hallották, hogy a távolban valami megdöndül, megdobban.
- Aha -
mondta a táltos -, dobog a sárkány lova.
Így volt
bizony! A sárkányember istállójában nagyokat dobbantott az ezüstszőrű táltos,
kapálta a padlatot a patájával, csak úgy döngött bele a ház. Amarilla dugta be
a fejét az istállóajtón. Megszólította a lovat.
- Hát te?
Beteg vagy?
- Miért
volnék én beteg? - csodálkozott az ezüstszőrű táltos, egy pillanatra még a
dobogást is abbahagyta.
- Még
kérded? Úgy kapálsz, duhogsz itten, mint aki megvesz a fájdalomtól.
- Még hogy
beteg! Tudd meg, szerencsétlen, én vagyok a világ leggyorsabb táltosa. Ami más
lónak száz lépés, az nekem egy, ami neki tíz nap, nekem egyetlenke óra. Most
pedig hordd el magad - mondta gőgösen, és nekilátott tovább duhogni, döbögni.
Hallotta
odabent a sárkány, hogy nagyon nyugtalan a lova, benyitott hát az istállóba, a
foga közt pipa füstölgött.
- Mi baj
van, kedves táltosom? - kérdezte.
- Viszik
Tündér Terciát - kiáltotta a ló.
- Ehetem-e,
ihatom-e?
- Ehetsz is,
ihatsz is, a padlásról lehozhatsz ötven csomó dohányt, megvágogathatod, elpipázgathatod,
utána megtörögethetsz ötven szakajtó diót, megeszegetheted, és még akkor is
könnyűszerrel utolérjük Tündér Terciát.
Amarilla
előbújt a szénarakás mögül, suhogást, hersegést hallott.
- Ez meg mi?
- Sárkány
gazdám most vágja a dohányt.
Rögtön ezután zuhogás támadt, és a ló már mondta is:
-
Sárkánygazdám most töri a diót... Nézd csak, te még mindig itt szemtelenkedsz?!
Takarodj iziben!
De
Amarillának esze ágában sem volt takarodni, inkább kérlelni kezdte az
ezüstszőrűt.
- Mondok
neked valamit, te pokrócmodorú ezüstszőrű. Ne érd utol Tündér Terciáékat!
- Hogy én ne
érjek utol valakit?! Megbolondultál!?
Amarilla
tovább ütötte a vasat.
- Képes vagy
ezt a gonosz sárkányt szolgálni? A jó ellen harcolsz?
A ló feléje
fordította a fejét, szikrázott a szeme.
- Ezt pont
te mondod nekem, te söprűnyélkoptató boszorkánypalánta! Én vagyok a világ leggyorsabb
lova, punktum. Mindenkit utolérek, punktum. Nem érdekel, kinek a szolgálatában,
punktum.
- Ostoba
vagy, punktum - toldotta meg Amarilla a szónoklatot, és már szedte is a lábát,
mert nagyot döndölt odabent valamely ajtó, jelezvén, hogy a sárkány elindult
kifelé. Jött is. Fölnyergelte a lovát, fölpattant rá. Repültek, mint a szél.
Egy ugrás, már látták a menekülőket, két ugrás, már ott voltak a hátuk mögött.
Észrevette
Király Kis Miklós a sárkányt, és észrevette a lova is.
-
Gyorsabban! - mondta Miklós.
- Ej, ez az
ezüstszőrű, őelőle nincs menekvés - mondta a lova, de már abban a pillanatban
ott is voltak, a sárkány maga elé rántotta Miklós lováról Tündér Terciát, s
húzta ki a tokjából hatalmas szablyáját.
- Most
pedig, Király Kis Miklós, vége az életednek.
Hű, elsápadt
ám Amarilla. Mert mondanom sem kell, most is ott lábatlankodott mellettük, ott
röpködött, mint egy bárányfelhőárnyék. És mielőtt a sárkány fölemelte volna a
fegyvert, Amarilla megpördült maga körül, mondta a kirgyola-bergyolát, és egy
országútvén banyává változott.
- Jaj,
kedves sárkány fiam - nyávogta elváltoztatott hangon -, elfogtad ezt a
hétpróbást. Én is rá vadászok már mióta.
- Elfogtam,
öreganyám, és soha többé nem kell tartanod tőle, mert most elnyisszantom a
nyakát.
- Jaj, nem
érdemel az ilyen könnyű halált - színészkedett Amarilla. - Add az én kezemre,
majd én méltó módon elbánok vele. Szálanként tépem ki a haját, megvakítom,
forró ólmot öntök a fülébe, kitépem a nyelvét, megnyúzom...
A sárkány
gyorsan a hüvelyébe dugta a szablyát.
- Ne is
mondd tovább. Ez nekem elég. Meg gondolom, neki is. Vidd, vén boszorkány, a
tied. Hadd tudja meg mindenki, így jár, aki kikezd velem.
Ezzel
megfordította a lovát, elvágtatott Tündér Terciával.
A
vénasszonnyá változott Amarilla állt mozdulatlanul.
- Mire
vársz, vén banya - mondta neki csüggedten Miklós -, kínozz, vess véget az
életemnek, úgysem ér már az egy fabatkát sem. Tündér Tercia nélkül nem élet az
élet.
Amarilla
felfortyant.
- Te ostoba,
te félküllős, te lüttyő, te dinnye, de nehéz felfogással vert meg téged a
természet. Na menj, amerre tágasabb, akkor lássalak, amikor a hátam közepét.
Felkapott a
söprűjére, elzúgott, lerepült róla a fekete kendő, lobogott a vörös haja.
Miklós
megkövülten bámult utána.
-
Elengedett. Érted te ezt, kedves lovam?
- Mondtam
már, ha nem is hétköznapi, de azért én mégis csak ló vagyok. Bár azt hiszem,
kapiskálom.
- Ki vele!
- Azt
hiszem, itt a közelemben van egy nálam sokkal nagyobb ló.
- Hol?
- Talán a
hátamon.
- A hátadon,
te balga! Ott én ülök.
A ló nem
kívánt felelni, száguldani kezdett a felső világ felé, röppent kőről kőre. A
három kis boszorkány ott ült a szakadék szélén.
- Ezt nem
ölte meg a sárkány - mondta fölháborodva Rilla.
- Hogy
történhetett? - kérdezte Marilla.
Amarilla
megrántotta a vállát.
- Mit tudom
én. Legjobb lesz, ha tőle kérdezed meg.
- Most aztán
kezdhetünk mindent elölről - mérgelődött Rilla.
- Miért? Nem
sikerült neki kiszabadítania a Terciáját. Ezzel kész, vége. Nincs rá több gond.
- Te ostoba,
hát azt hiszed, hogy annyiban hagyja? Megpróbálkozik vele még egyszer.
- Dehogy
próbálkozik, most is alig úszta meg ép bőrrel.
Rilla
lezárta a vitát:
- Nem
ismered te még az ilyen ostoba, fafejű királykismiklósokat.
Amarilla nem
szólt, maga elé bámult, s gondolt, amit gondolt.
Közben
Miklós felért a szakadék szélére. Egy fa alatt megpihent a lovával együtt. Ami
azt illeti, rájuk is fért a pihenés. De látszott, Miklóst nem hagyja nyugodni a
kudarc, egyre azon törte a fejét, hogy szabadíthatná ki a kedvesét. Egyszer
aztán fölkiáltott.
- Tudom már
a módját! Egyszerű, mint a pofon. Az ezüstszőrűnél gyorsabb táltost kell
szereznem. Mert biztos van nála gyorsabb.
A ló nagyot
hallgatott.
- Miért
hallgatsz?
A ló erre se
szólt semmit.
- Tudom már,
hogy miért hallgatsz. Mert tudod, hogy van ilyen táltos.
- Az az
igazság, hogy még nincs.
- De akkor
lesz. Igaz?
- Igaz. Úgy
van megírva a csillagokban, hogy mostanában kell megszületnie az aranyszőrű
kiscsikónak, s belőle lesz a világ leggyorsabb táltosa.
Király Kis
Miklós felpattant fektéből.
- Nahát, az
ő segítségével szabadítom ki Tündér Terciát.
- Csakhogy
van ám egy bökkenő - mondta a ló. - Az aranyszőrű kiscsikót megszerezni
legalább olyan nagy feladat, mint Tündér Terciát kiszabadítani. Mert az
aranyszőrű kiscsikó a világvégi boszorkány udvarában fog megszületni. S oda még
bejutni is reménytelen, nemhogy kihozni belőle valamit.
- Mindenáron
oda kell jutnunk - kiáltott Miklós. - Kerül, amibe kerül.
- Ha nem
másba, az életembe - motyogta a ló.
- Mit
mondtál?
- Semmit,
semmit, csak motyorásztam.
- Segítesz?
- Pattanj a
hátamra! Máris indulhatunk. Elmegyünk a világ kovácsához.
- Oda minek?
- Hogy mind
a négy lábamra acélpatkót verjen. Mert a világvégi boszorkány birodalmába
Kaszaországon át vezet az út. Tele van égnek meredő, hegyes kaszákkal. Földön
járó élőlény át nem jutott még rajta. Ha nekünk sikerül, mi leszünk az elsők.
- Hallottad
- sziszegte Rilla. - Szorul a hurok.
- Körülötte?
- kérdezte ijedten Amarilla.
-
Körülöttünk, te balga. Ezer jaj nekünk, ha nem tudjuk megakadályozni, hogy
eljusson Anya-Banya országába.
Vágtatott a
táltos Király Kis Miklóssal a világ kovácsa felé, nyomában ott röpdösött a
három kis boszorkány.
- Jaj, most
mit csináljunk?
Nagy hegyek
között, egy sűrű erdő közepén volt a világ kovácsának a műhelye. Nem akármilyen
műhely volt, ha nem lett volna annyira kormos és füstös, akár királyi palotának
is beillett volna. Segédek, inasok sokasága sürgött odabent, izzítottak,
kalapáltak, reszeltek, lobogott a tűz, repült a szikra, s a sürgés-forgás
közepén ott állt maga a világ kovácsa, domború mellkasú, sűrű szakállú,
tűzmarta bőrkötényben, a felhajtott ingujj alatt dagadoztak az izmai. Király
Kis Miklós elmondta neki, mi a kívánsága, a hatalmas ember bólintott, látszott,
elfogadta a megbízást, rögtön hozzálát a patkókészítéshez.
- Gyorsan!
Változzunk mi is inasokká! - kiáltotta Rilla, és már forgott is, mondta a
kirgyola-bergyolát. Ott állt a három kisinas, kicsit furcsák ugyan, de
kisinasok, semmi kétség.
- És most?
- Homokot
keverünk a patkóvasba. Polyvát, forgácsot, patareszeléket.
Marilla is
föllelkesült.
-
Egérpiszkot, nyeseléket, lúdganajt. Kócot, fűrészport, töreket.
- Acélt,
aranyat, gyémántszemeket - súgta maga elé Amarilla.
Furakodtak
befelé.
- Mit
mondtál te, Amarilla? - kérdezte Rilla, de a választ megvárni már nem volt
ideje, mert máris ott álltak a fújtatóval izzított kovácstűzhely mellett,
sürgött-forgott a sok segéd meg inas, forgatták a lángban a hatalmas izzó
vastömböt.
- Húzd meg,
nyomd meg, ereszd meg!
Hopp, Rilla
egy marék homokot hajított az izzó vasba, Marilla lúdganajt, Amarilla meg
gyémántszemeket.
- Olyan
patkó lesz ebből, hogy a villám se tudja lerepegetni a lovad lábáról - mondta
büszkén a világ kovácsa, és a vastömböt egy óriás üllőre emelte.
Rilláék se
tétlenkedtek, szórták a vasba a nyeseléket-eseléket, vicket-vackot. Amarilla
meg a gyémántszemeket.
- Törj szét
az első kis kavicsra! Repedj, zúzódj, porként szálljál! - mondták ketten.
Amarilla
meg:
-
Gyémántkemény legyél!
Egy kisinas
már régen leste őket a szeme sarkából. Felkiáltott:
- Mester úr,
ezek hárman rosszban törik a fejüket. Polyvát szórnak a patkóra.
A többi inas
is rázendített:
- Homokot,
murvát, patareszeléket, egérpiszkot, lúdganajt!
- Meg
gyémántot - mondta a legeslegkisebb inas.
- Gyémánt?!
Eszed tokja. Habarék, kavarék, kóc, fűrészpor, törek!
A világ
kovácsa abbahagyta a kalapálást, a három furcsa inas felé fordult.
- Kik
vagytok ti, hé!? Azonnal takarodjatok, vagy hátrakötöm a sarkatokat!
De be se
tudta fejezni, mert a legkisebb szeplős inas fölsikoltott.
- Jaj, egy
egér!
És futottak,
ahogy a lábuk bírta.
- Még hogy
kovácsinas!? És fél az egértől.
Király Kis
Miklós mélyen elgondolkozott. Már megint ez az egér! Miféle rontás ólálkodik
itt? Még szerencse, hogy a világ kovácsát nem zavarta meg a közjáték, kalapálta
ügyesen a patkót, rámérte a ló lábára. A kis boszorkányok meg odakint
veszekedtek.
- Az ostoba
sikítozásoddal megint mindent elrontottál.
- Ugyan már,
rég elzavart bennünket, amikor előjött az a fránya egér.
- Akkor se
sikítozzál, ha egeret látsz! Miféle boszorkány lesz tebelőled? Arról nem is
beszélve, hogy minden tervünket tönkreteszed.
Közben
elpárállott róluk a kovácsgúnya, a bőrkötényke, visszavedlettek eredeti
formájukba.
- Mit
csináljak, ha félek az egértől. Félek, félek, félek, és kész!
De a másik
kettő nem figyelt rá, a patkolást nézték, a világ kovácsa beverte az utolsó
szöget is, reszelt egy kicsit, igazított, a patkóitól még táltosabbnak látszott
a táltos, sziporkáztak a patkói, s mintha egy-egy drágakő is megvillant volna
bennük.
Király Kis
Miklós már föl is pattant rá, s a ló mérföldes nagy ugrásokkal elindult
Anya-Banya országa felé.
- Majd
Kaszaország, majd Kaszaország! - rikoltozta Rilla, és mind a hárman ott
lebegtek a lovas mögött.
Messziről
látszott már Kaszaország. Égnek meredő kaszahegyek, ameddig csak a szem ellát,
és még azon túl is, sok-sok mérföldön át, de a ló nem teketóriázott,
belevetette magát a kaszák közé, első ugrására recsegtek-ropogtak az
acélhegyek, második ugrására pendülve törtek. Közben a lányok mesterkedtek, löködték,
nyomkodták lovat-lovast, de nem nagyon kellett ott mesterkedni, mert a harmadik
ugrásra már annyira elkopott a patkó, hogy egy kaszahegy fölsebezte a ló
patáját. Azért ugrott, repült, még akkor is, amikor a sokadik ugrás után már
csurom vér volt a patája. Fel is jajdult a nagy fájdalomtól. Pedig akkor már
látszott Kaszaország túlsó széle. Csábító, puha zöld mező hívogatott
Kaszaország szélén, arra még rálépni is gyönyörűség volna.
- Még egy
ugrás, kedves lovam.
A ló
erőlködött, de elfogyott a lendület, el az erő, nagyot sóhajtott.
- Nem bírom
már, kedves gazdám. De tudod mit, megpróbállak a nyakam egyetlen mozdulatával
kilódítani a mezőre. Csússz előre a nyakamra!
Miklós
előrecsúszott, a ló nagy lendületet vett, egy ívet írt le a nyakával, és elrepítette
Miklóst.
Na, most
kezdtek ám munkába a lányok.
- Rontsuk el
a röpte ívét!
Nekiestek,
de amit Rilla és Marilla rontott, azt Amarilla helyrehozta. Így aztán Miklós
kipottyant a zöld fűre.
Visszanézett
a lovára.
- Nem
hagyhatlak itt!
- Te csak
Tündér Terciával törődj! - kiáltott vissza a ló, és Király Kis Miklós nem
tehetett mást, nekivágott a nagy kalandnak.
A lányok
ijedten mögötte.
- Jaj, mit
kapunk Anya-Banyától! - És Rilla közben a szeme sarkából gyanakodva Amarillára
pislantott. Ez mintha Király Kis Miklós pártjára állt volna, amikor mi húztuk,
nyomta, amikor mi ránehezedtünk, emelte. Már nyitotta volna a száját, hogy
kimondja a gyanút, amikor feltűnt a gyalogúton a róka. Éppen szembejött
Miklóssal. Na még csak az hiányzik, hogy ezek egymásra találjanak! Mert a róka
régi ellensége Anya-Banyának, sok borsot törtek egymás orra alá, a róka sokért
nem adná, ha elpusztíthatná Anya-Banyát. Nosza, vékony hangon suttogni kezdett.
- Király Kis
Miklós, itt jön minden élő ősi ellensége, a ravaszdi róka. Megesz bennünket,
tőrbe csal bennünket, kiirt bennünket.
- Ki beszél?
- kapkodta a fejét Miklós, mert persze látni nem látott senkit.
- Kis
nyúlfiak vagyunk, madárfiókák, fácán-csibék. Lődd le a rókát, lődd le a rókát,
nagyon kérünk, lődd le a rókát!
Király Kis
Miklós látta, nem látta, megszánta a fiókákat, kapta a puskáját, ráfogta a
rókára. Majd ad ő a pernahajdernek fácáncsibéket meg ártatlan nyúlfiakat
fölfalni!
A róka
megállt.
- Látom,
emberfia, megcéloztál a puskáddal. Nagyon rosszat teszel, ha megölsz.
- Talán te
kegyelmezel a kicsiny nyúlfiaknak, madárfiókáknak, fácáncsibéknek?
- Hét
kölyköm vár odahaza, mind elpusztul a védtelenje, ha végzel velem.
- Kegyelmezz
neki - suttogta Amarilla olyan halkan, hogy senki más meg ne hallja, csak
Király Kis Miklós.
Miklós
leengedte a puskáját.
- Na, nem
bánom, róka koma, a hét ártatlan kölyködre tekintettel megkegyelmezek neked,
mehetsz Isten hírével.
A róka
meghajtotta magát.
- Nagyon
köszönöm, jószívű ember. Jó tettért jót várj, itt van ez a síp, fogd, bármikor bajba
kerülsz, fújj bele, s én jövök segíteni.
Miklós
eltette a sípot.
- Köszönöm.
S ha már így összehozott bennünket a sors, mondd meg, merre találom a világvégi
boszorkány tanyáját.
A róka maga
mögé intett.
- Ha
egyenesen ezen az úton mész, odatalálsz. De én azt tanácsolom neked, nagy ívben
kerüld el, mert nála gonoszabbat keveset hord hátán a föld.
- Ne félts
te engem, róka koma!
Azzal már
ment is, hátra se nézett.
Ballagott
hegyen-völgyön át, mindig csak előre, egyenesen.
A lányok
hazaröppentek, mondták volna, mi történt, de Anya-Banya nem azért volt a világ
legnagyobb boszorkánya, hogy ne tudott volna mindenről.
-
Szégyentelenek - mondta -, hát ennyit ért a tanításom, a sok rátok áldozott
idő! Egy közönséges földi halandó túljár az eszeteken!
- Azért volt,
mert...
- Csend!
Hallani sem akarlak benneteket. Semmi jót ne várjatok, kemény lesz a büntetés.
Kitárta a
kamraajtót, bezavarta őket, és rájuk zárta az ajtót. Éppen idejében, mert
dörömbölt valaki a fakapun.
- Majd én
elintézlek téged, te fajankó - dörmögte a banya, és odament a kapuhoz, kitárta,
mézesmázos hangon köszöntötte Király Kis Miklóst.
- Szép jó
napot, édes fiam, mi járatban vagy erre, ahol a madár sem jár?
-
Szolgálatot keresek, öreganyám.
- Ezer
szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert bizony énnekem éppen egy ilyen
tefajta legényre lenne szükségem a ház körül. Ha neked is úgy tetszik,
fölfogadlak egy esztendőre.
- Itt a
kezem, nem disznóláb, csak a fizetségben egyezzünk meg előbb.
- Ha jól
végzed a munkád, azt kívánhatsz, amit akarsz. De ha nem, szolgám leszel örökre.
Áll az alku?
- De még
mennyire, hogy áll! Mi lesz a munkám?
Anya-Banya
az istállóba vezette Miklóst. Három ló volt odabent, egy szürke, egy sárga meg
egy pej.
- Ezeket
kell kihajtanod a legelőre, és estére hiánytalanul bekötnöd őket ide, a
helyükre. Ennyi az egész. Gyerekjáték, nem?
Miklós nem
szólt semmit, már oldozta is a kötőfékeket, terelte kifelé a lovakat,
kinyitotta a nagykaput, irány a széles mező.
A banya
behajtotta utána a kapuszárnyakat, és utánanézett egy résen át. Vihogott.
- Csak
hajtsad őket, hajtsad, szerencsétlen!
Megpördült
maga körül, és már mondta is a bájoló szöveget:
- Kirgyola,
bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon, szálljon rád az álomfelhő,
folyja körül bokád, térded, melled körül motoszkáljon, cirógassa meg a szemed,
a szívedbe, zsuppsz, beszálljon, hulljon rád dermesztő álom!
Nem értette
Miklós, mi történik vele. Mintha bilincset raktak volna a lábára, elnehezedtek
a léptei. Minden erő kiszállt belőle. Egy kicsit leülök - gondolta magában. De
biz’, ahogy leült, úgy érezte, sose tud többé fölkelni, elnehezedtek a
szempillái, hej, sose volt még ilyen álmos, a három ló ködbe veszett előtte,
bekoppant a szeme. Aludt, mint a bunda.
Több se
kellett a vén banyának, már futott is. Átlépett az alvó Miklóson, megállt a
lovai előtt. Bűbájoskodott, mondta a szöveget, és a három lovat kacsatojássá
változtatta. Fölkapta a három tojást, beletette a köténye zsebébe.
- Nincs
olyan ember, aki titeket beköt az istállóba.
Ezzel futás,
hazafelé.
Miklós meg
ott maradt a fűben.
A kamrában
Amarilla felriadt mély álmából, mellette aludt a két testvére. Jaj, mi
történhetett, érezte, most valami nagyon rossz történt, s mintegy önkéntelenül
kiszakadt belőle az ének:
- Ébredj
fel, kedvesem, az álom halálod!
A hangra
Rilla kinyitotta a szemét, álmosan körbepislogott, látszott, első pillanatban
azt sem tudja, hol van.
- Mi, mi
van? Te ébresztettél föl?
- Jaj, olyan
mélyen aludtál, azt hittem, meghaltál.
- Hagyj
aludni, te ostoba! - ezzel visszahanyatlott, aludt tovább.
Megint
felcsendült Amarilla hangja.
- Ébredj
fel, kedvesem, az álom halálod!
Most meg
Marilla nyitotta ki a szemét.
- Hagyj
aludni, te ostoba!
Ezzel aludt
is tovább.
A vén banya
is meghallotta az éneket, odarontott a kamrához. Bekiabált.
- Mit
óbégatsz, te lány?!
- Olyan
mélyen alszanak a testvéreim... Félek... Én csak azt énekeltem - mondta, és
hogy megmutassa, mit, már énekelt is: - Ébredj fel, kedvesem, az álom
halálod...
-
Elhallgass, mert kitekerem a nyakad!
De ekkor már
hiába kiabált, mert az énekhang elhatolt Miklósig. Ijedten fölült, belefülelt a
csendbe.
- Mi az, ki
szólít?
Kiröppent
szeméből az álom, fölugrott. A lovak! Hol vannak a lovak?
- Hé,
lovacskáim! Kedves lovacskáim.
A banya
odahaza röhincsélt.
- Azokat
aztán hívhatod! A lovacskáidat.
Beosont a
tisztaszobába, a három tojást egy vékába tette, s rájuk ült, mintha ki akarná
kelteni őket.
- Ezeket
hajtsd be, te szerencsétlen emberfia! - Hahotázott, ahogy a torkán kifért.
Miklós meg szaladgált
jobbra, balra. Szaladgálhatott, amennyit csak akart, sehol a lovak.
- Most aztán
mitévő legyek?
Még
szerencse, hogy eszébe jutott a síp. Az ám, a róka sípja! Előkapta, belefújt.
Abban a szempillantásban ott ült előtte a róka.
- Hívtál,
kedves gazdám.
- Nagy
bajban vagyok, róka koma, eltűntek az őrzésemre bízott lovak.
- Az bizony
nagyobb baj, kedves gazdám, mint gondolod. Kacsatojássá változtatta mind a
hármat a vén boszorkány, és most, mint a kotlós, ül rajtuk odahaza a
tisztaszobában.
- Akkor hát
nincs segítség?
- Valamit
azért megpróbálunk. Fogd ezt a kötőféket, s amikor alkalmad adódik rá, csapd a
kacsatojásokhoz.
Ezzel
kettőt-hármat fordult maga körül, mire a harmadik forgás végére ért, már
sereglettek köré a többi rókák. Egy egész rókahadsereg gyűlt Miklós köré, s
aztán egy jelre elindultak Anya-Banya háza felé. Be az udvarba, be a házba, föl
a padlásra. Zajongtak, zuhogtak, döbögtek, zörögtek, csak úgy zengett a ház. A
banya kapkodta a fejét, az öklét rázta a padlás felé, de aztán csak elszakadt a
cérna, fölugrott, fölkapta a söprűt, szaladt a padlásra.
Több se
kellett Miklósnak, futott a kosárhoz, a tojásokhoz vágta a kötőféket,
visszaváltoztak a lovak, mire a vén banya a sok menekülő róka között
lekecmergett a padlásról, már be is kötötte őket az istállóba. Elégedetten
nekitámaszkodott az ajtófélfának.
A banya meg
egyenesen be a tisztaszobába. Kirontott.
- Hol vannak
a tojások?
- Jó estét,
öreganyám. Milyen tojásokat keres?
Dúlt-fúlt a
banya, félretolta Miklóst, bekukkantott az istállóba. Ott állt a három ló,
abrak a jászolban, széna a saroglyában, tiszta alom alattuk.
A vén banya
majd fölrobbant a méregtől.
De azért
mézesmázos arcot vágott.
- Jól
megálltad a helyed. Teljesítetted, amit vállaltál. Gyere, válaszd ki a
járandóságodat.
Ezzel egy
jókora szobába vezette. Halmokban állt ott a tömérdek kincs, arany, ezüst,
drágakő. Miklós behunyta a szemét, hogy el ne vakítsa a nagy fényesség.
A banya
közben kiszaladt, kitárta a lányok kamrájának ajtaját.
- Rilla,
Rilla - sutyorogta -, megszületett az aranyszőrű kiscsikó, gyorsan dobd a
szemétdombra.
Futott Rilla
az istállóba. Ott volt az épp akkor született aranyszőrű kiscsikó. Rilla
fölnyalábolta, kidobta a szemétdombra. A banya meg visszament Miklóshoz.
-
Választottál, fiam? Ott az a három véka arany. Mind a tied.
Miklós rázta
a fejét.
- Az bizony
nem kell.
A banya
megdühödött.
- Hát mi az
ördög kell neked?! Ha akarod, adhatok ráadást is. Ott, azt a nagy gyémántot.
Vidd, a tied.
Közben
beóvakodott a szobába Rilla, nagyokat pislogott az anyjára, jelezvén, hogy a
feladatot végrehajtotta.
- Ni csak,
magának lánya is van?
S mivel a
másik két lány is besomfordált a kincseskamrába:
- Hát hány
lánya van magának?
- Annyi
lányom van, amennyi kell. Mondd már, hogy kell-e a ráadás gyémánt?
De Miklós továbbra
is a lányokkal volt elfoglalva.
- Nézd csak,
a kis szeplős! Nem találkoztunk mi már valahol?
- Hej,
kifelé innen - kiabált a banya, terelgette kifelé a lányait, s maga is utánuk
ment, hogy saját szemével lássa a szemétre dobott kiscsikót. Miklós megint
egyedül maradt, s akkor a kis szeplős behajolt az ablakon. Hadart.
- Azt
válaszd, ami a szemétdombon van! És ha már a tied, kapd az öledbe, senkit ne
engedj hozzányúlni! Vidd a kapun kívülre, fésüld meg a sörényét...
- Amarilla!
Mit csinálsz?
- Csak benéztem
az ablakon.
- Takarodj
onnét!
- Jaj, egy
egér! - kiáltotta a lány, és elszaladt az ablaktól.
Aha, az
egeres. Már megint. De hiszen ez mindig be akart engem csapni. Főtt a feje
Miklósnak.
A banya
visszajött.
- Tessék már
választani! A három véka aranyra meg a gyémántra megkaphatod ráadásnak ezt a
gyertyatartót. Nézd meg! Legalább húszkilós.
Na, most mit
csináljon? Higgyen annak a szeplős kis vakarcsnak? Ej, lesz, ami lesz. Hiszen a
kincsekkel semmire se menne. Nem azért jött ő ide. Kimondta.
- Nem kell a
kincse, öreganyám. Azt választom, ami a szemétdombon van.
-
Megbolondultál? Még hogy szemétdomb!
De akkor már
Miklós határozott léptekkel ment a szemétdombhoz. Rámutatott a kiscsikóra.
- Ezt
választom.
- De hát ez
dögrováson van! Nem éri meg a holnapi napot.
Miklós nem
szólt, fölnyalábolta a kiscsikót, megindult a kapu felé.
- Gondold
meg, te szerencsétlen!
- Nekem ez
kell, és kész - zárta le a vitát Miklós.
- Akkor csak
annyit engedj meg - mondta a banya -, hogy megsimogassam.
Miklós
válasz helyett futásnak eredt, ki a kapun, neki a mezőnek. Letette a csikót,
megfésülte a sörényét. A kiscsikó megrázta magát, fölpattant, aranyszőre
megfényesedett, és szempillantás alatt a világ legszebb táltosa lett belőle.
- Pattanj a
hátamra, kedves gazdám! Ne félj semmit, a szél sem ér a nyomunkba. Nekem egy
ugrás a világ.
És már
repültek is, a táj alattuk, mint a térkép.
Nézett
lefelé Miklós, és egy nagy meleg könnycsepp gyűlt a szeme sarkába. Ráhullott a
táltos nyakára.
- Szédülsz,
kedves gazdám?
- Nem szédülök,
csak megláttam valamit. Nézz csak le!
Kaszaország
fölött repültek, ott sötétlett a szélén egy kis mozdulatlan pontocska.
- Ni csak,
egy ló - mondta a táltos.
- Az bizony.
Az én hűséges barátom, aki nélkül téged soha meg nem szerezhettelek volna.
A táltos
megfordult a levegőben. Szállt a kaszarengetegbe szorult ló felé.
- Élsz-e
még, kedves kis lovam?
- Élek,
Király Kis Miklós, és boldog vagyok, hogy sikerült a terved. Menjetek csak
Sárkányországba, szabadítsátok ki Tündér Terciát!
- Csak nem
hagyunk itt - mondta az aranyszőrű -, kiviszlek a mezőre.
Miklós
lábujjhegyen, mozdulatlanul állt a kaszahegyek között, amíg aranyszőrű táltosa
egy ugrással a mezőre röpítette a régi lovát. Aztán már jött is.
- Most már
legalább tudom, hova kell mennem. Hogy menjek, kedves gazdám, mint a szél, vagy
mint a gondolat?
- Mint a
gondolat. Repüljünk Tündér Terciához.
A
boszorkánycsalád a padláslépcsőn szorongott, onnan bámultak Király Kis Miklós
meg a táltos után. Tudták, az aranyszőrűvel szemben tehetetlenek.
- Odanézz!
Kiszabadította a régi lovát.
- Mert
jószívű - suttogta Amarilla.
Anya-Banya
fölfortyant:
- Mi közöd
neked a jó szívhez, te sátánfajzat?!
Marilla
gonoszkodva mondta:
- Igenis,
Anya-Banya, ha Amarilla nem segít neki, sose viszi el az aranyszőrű kiscsikónkat!
- Ellenünk
volt. Király Kis Miklóshoz húzott - toldotta meg Rilla.
Anya-Banya
szeme szikrákat hányt.
- Segítettél
neki.
Amarilla
lehajtotta a fejét.
-
Segítettem.
- És miért?
- Mert
beleszerettem.
- Ebbe az
ostoba fajankóba?
- A
felfuvalkodott senkiháziba.
- Nem
felfuvalkodott, és nem senkiházi. Láthatjátok, mindenre képes a szerelméért.
- Aki nem te
vagy.
Amarilla nem
szólt semmit, csak elpirult, ragyogtak a szeplői.
- Te szeplős
vakarcs, te béka! Hiszen a szerelmed rád sem nézett, észre sem vett... Most
büntetésből nézd meg, hogyan menti meg a szerelmét! Gyere! Szenvedj!
Megvilágosodott
a házfal, előbb vibráló fényfoltokat lehetett látni, aztán összeállt a kép.
Sárkányország haragoszöld mezeje látszott, rajta Király Kis Miklós és Tündér
Tercia.
- Tündér
Tercia! - kiáltott Miklós.
- Király Kis
Miklós! Itt vagy mégis? Hát nem pusztított el a boszorkány? Kedves szerelmem,
miért jöttél el, tudod, hogy úgyis hiába. Meg fog ölni a sárkány! Miért is
jöttél. Jaj, szegénykém.
- Ne félj,
Tündér Tercia, nem a sárkány, a szél sem ér nyomunkba!
Ezzel Király
Kis Miklós maga elé emelte a nyeregbe Terciát, de közben már hallották, hogy
nagyon dobrokol a sárkány lova.
Na, megint
bedugta az orrát a sárkány az istállóba.
- Mi baj
van?
- Viszik
Tündér Terciát!
- Ehetem-e,
ihatom-e?
- Se nem
ehetsz, se nem ihatsz, mert amíg a világ világ, s ráadásul hat nap, azalatt se
érjük utol őket, mert az én legkisebb testvérem, az aranyszőrű táltos hátán
ülnek.
A sárkány
nagyot hördült dühében. Fölpattant az ezüstszőrű hátára, a véknyába vágta a
sarkantyúját.
- Utánuk!
- Hallod-e,
sárkány gazdám, ne sarkantyúzz ilyen fájdalmasan, kiserked a vér az oldalamon.
- Száguldj,
te dög, mert megöllek!
Röpültek az
aranyszőrű után. Visszanézett az aranyszőrű, lassított.
- Hahó,
ezüst bátyám, nem unod szolgálni azt a gonosz sárkányt!?
Csorgott a
vér szegény ezüstszőrű oldalán. Könnyű volt hát az öccse szavára hallgatnia.
Ágaskodott, megrázta magát, leröpült a hátáról a sárkány, zúgott lefelé, nagyot
durrant, szétrobbant, mint egy bomba. Az ezüstszőrű csatlakozott Király Kis
Miklósékhoz. Boldogan hazarepültek Tündér Tercia udvarába. Ahogy Tündér Tercia
lába földet ért, megelevenedtek a sóbálvány emberek, meg a lovak az istállóban,
vidáman lobogni kezdtek a tüzek, az üstökben fortyogott az étel.
- Király Kis
Miklós, megtarthatjuk a lakodalmunk - tárta ki a karját Tündér Tercia,
megszólalt a zene, fényes vendégsereg sorjázott be. Táncra penderültek.
A
boszorkányházban is állt a bál. Csak másféle. Anya-Banya előrenyújtotta karmos
körmű kezét, és megátkozta a lányát.
- Segítettél
Király Kis Miklósnak, megölted a sárkányt! Kirgyola, bergyola, belzebubbancs,
béka csüng az álladon, elveszem a mosolyodat, a szemedet, az arcodat, a lobogó
hajadat, elveszem minden porcikádat. Kirgyola, bergyola, Amarilla, szél legyen
belőled! Száguldj a világ körül nyughatatlanul, huhogj, zúgj, siránkozz,
süvíts, te átkozott!
Amarilla
lassan elpárállott, szél sírt föl, elszállt.
Tündér
Tercia háza körül különös szél támadt, lobogtatta a lakodalmi tüzeket,
lebegtette a táncolók ruháit, bedudált a kéménybe. Király Kis Miklós, maga sem
tudta, miért, elszomorodott. Kiosont a kertbe, a szélbe tartotta az arcát.
- Mit
akarsz, te szél, miért szomorítasz?
A szél csak
sírt, sírdogált körülötte, és mintha egy vörös hajtincset látott volna, egy
szeplős arcot. Király Kis Miklós, a győztes, állt szomorúan a kertben.