Hol volt, hol nem volt, messze földön, réges-régen
volt egy vénséges vén anyóka. Kint élt a hegyek közt a kunyhóban, egy tisztásnak
a szélén, egy falka libával. A tisztás körül rengeteg nagy erdő sötétlett. Az
anyóka minden áldott reggel fogta a botját, és kibicegett a vadonba. Ott aztán
nekilátott a munkájának: vadkörtét, vadalmát, galagonyát szedett, füvet tépett
a libuskáinak, s olyan fürgén mozgott, hogy az éveitől igazán nem várt volna
ilyen élénkséget az ember. Mikor megelégelte a napi zsákmányt, kendőbe kötötte,
kosárba rakta, hátára vette, karjára fűzte és hazacipelte. Aki csak látta,
megszánta, úgy meggörnyedt a kis öreg a teher alatt; botladozott, ingadozott
vele, de azért mindig szerencsésen hazaért a kunyhójába.
Ha találkozott valakivel, barátságosan ráköszönt:
- Jó napot, gazduram! Ugye, milyen szép időnk van?
Látja, cepelem a füvet; de hát mindenkinek megvan a maga terhe...
A környékbeliek azonban nem szívesen ereszkedtek szóba
vele. Ha csak tehették, kitértek az útjából, s apák-anyák mindig
figyelmeztették a gyerekeiket:
- Óvakodjatok ettől a vénasszonytól, sok van a füle
mögött; nem jótét lélek ez, hanem boszorkány!
Egy szép nyári reggelen egy nyalka ifjú haladt át az
erdőn. A nap nemrég kelt föl a hegy mögül, sugarai ferdén tűztek át a lombon,
kis szél rebbent néha, megremegtette a leveleket, a virágok úgy kéklettek,
mintha egyenest a kéklő égből hullottak volna a sokéves avarba, a madarak pedig
oly vígan daloltak, hogy szinte repesett tőle az ember szíve. Az ifjúnak eddig
még senki nem akadt az útjába; de most, ahogy föltekintett, egy öregasszonyt
pillantott meg: ott térdepelt nem messze a földön és a gyér erdei füvet sarlózgatta.
Már egész kis petrence szénát kötött be a kendőjébe, a kendő mellett pedig két
kosárka állt, tele vadalmával, vadkörtével.
Az ifjú odament hozzá, és megszólította:
- Ej, anyókám, hogyan bírod el azt a sok mindent?
- El kell bírnom, kedves uram - felelte az anyóka -,
gazdag ember gyerekének nem kell cepekednie, hanem a paraszttal úgy áll a
dolog, hogy:
Ne tekintsen hátra,
ha púpos a háta. |
Nem segítenél nekem? - tette hozzá, mikor látta, hogy
az ifjú ott marad mellette. - Neked még egyenes a hátad, könnyen jár a lábad:
meg sem érzed. Meg aztán nincs is messze ide a házam, ott áll túl a hegyen a
tisztáson.
Az ifjú megszánta az öregasszonyt.
- Igaz, hogy az én apám nem paraszt - mondta -, de meg
akarom mutatni neked, hogy nemcsak a parasztok bírják a terhet, add ide a
batyudat, elviszem szívesen.
- Megköszönném, ha megtennéd - felelte az öreg. -
Igaz, több mint: egy óra járásnyi az út, de hát mit számít az neked! Azt a
kevés vadkörtét meg vadalmát is hozzad!
Az ifjúnak szöget ütött a fejébe ez az egy óra járás,
de többé nem szabadulhatott: a vénasszony máris a hátára kötötte a kendőt, s a
karjára akasztotta a kosarakat.
- Ugye, hogy egészen könnyű? - mondta.
- Könnyűnek éppen nem könnyű - felelte keserves képpel
az ifjú -, a batyu olyan nehéz, mintha csupa terméskővel volna tele, az alma
meg a körte pedig olyan súlyos, mintha ólomból volna.
Legszívesebben letette volna az egészet, de az
öregasszony nem hagyta.
- Lám csak - gúnyolódott -, az ifiúrnak nem fűlik a
foga hozzá, én, szegény öregasszony meg hányszor elvittem már! Könnyen áll
náluk a szép szó, de ha valóra is kell váltani, bezzeg oda a virtus! Mit állsz,
mit tétovázol itt? Szedd a lábad szaporán, ezt a batyut ugyan le nem akasztják
többé a hátadról!
Amíg síkon haladtak, még csak megjárta, de amikor a
kaptatóra értek, s a kövek egyszerre görögni kezdte a lába nyomán, mintha
megelevenedtek volna, az ifjú úgy érezte, lassan elhagyja az ereje. Homlokára
kiült a verejték, s hol hidegen, hol forrón csorgott le az arcán.
- Anyókám, nem bírom tovább, hadd pihenjek egyet! -
mondta.
- Itt ugyan nem - felelte az öreg -, majd ha
megérkeztünk, kipihenheted magad, de most nincs megállás, gyerünk tovább! Ki
tudja, mire lesz ez még jó.
- Szemtelen vagy, anyóka! - mondta az ifjú, és le
akarta dobni a batyut, de hiába küszködött vele: úgy rátapadt a hátára, mintha
odanőtt volna. Forgolódott, nyújtózkodott, de nem tudott megszabadulni tőle. A
vénasszony meg kacagott rajta, és vidáman ugrándozott a botja körül.
- Ne bosszankodjál, kedves úrfi - mondta -, belepirulsz,
mint a pulykakakas. Vidd csak békén a batyudat; ha hazaértünk, jó borravalót
kapsz tőlem.
Mit tehetett mást? Beletörődött a sorsába, és
türelmesen vánszorgott a vénség után. Az egyre fürgébb lett, ő meg egyre
ernyedtebb a terhe alatt. A vénasszony egyszerre csak szökkent egyet, fölugrott
a batyu tetejébe, és elhelyezkedett odafönt; akármilyen szikár volt is, többet
nyomott, mint a legkövérebb parasztmenyecske. Az ifjúnak rogyadozott a térde,
de mihelyt megállt, az öreg egy vesszővel meg egy köteg csalánnal tüstént
rásózott a lábára. Nyöszörögve kapaszkodott föl szegény ifjú a hegyre, s éppen
akkor ért oda a vénasszony házához, mikor már-már összeesett.
A libák, ahogy meglátták az öreget, meglibbentették a
szárnyukat, kinyújtották a nyakukat, és csapkodva elébe repültek.
- Gigágá! Gigágá! - kiabálták.
A falka mögött egy éltesebb nőszemély baktatott
vesszővel kezében; erős, nagy darab lány volt, de rusnya, mint a sötét éjszaka.
- Anyókám, csak nem történt valami bajod, hogy olyan
sokáig elmaradtál? - kérdezte.
- Sose aggódj, édes lányom - felelte az öreg -, semmi
baj nem történt velem; ellenkezőleg, ez a kedves úr idáig hozta a batyumat, és
képzeld, mikor elfáradtam, még jómagamat is fölvett a tetejébe! Nem is volt
hosszú az út, végig jókedvünk volt, s tréfálkoztunk egymással.
Végre lehuppant az öreg, s levette az ifjú hátáról a
batyut, a karjáról meg a kosarakat, barátságosan végignézett rajta, és azt
mondta:
- No, most ülj le az ajtó mellé a padkára, és pihend
ki magad. Jól megszolgáltad a béredet, nem is maradok adósod.
Aztán a libapásztorlányhoz fordult:
- Menj be, lányom, a házba; nem illik, hogy magad
maradj ilyen csinos legénnyel; ne öntsünk olajat a tűzre: még a végén beléd
talál habarodni.
Az ifjú nem tudta, sírjon-e a tréfán, vagy nevessen.
"Ezért ugyan akkor sem dobbanna meg a szívem, ha harminc esztendővel
fiatalabb volna a szentem" - gondolta.
Az öregasszony közben úgy becézgette úgy simogatta a
libáit, mintha édesgyermekei volnának, aztán bement a lányával a házba. Az ifjú
elnyújtózott a padkán egy vadalmafa alatt. Szelíd és langyos volt a levegő;
körös-körül kakukkfüves pázsit zöldellt, vasfű is kékellett a szélén meg a
zöldben egy-egy fehér margaréta. Tiszta vizű patak szelte át a mezőt,
meg-megvillant habjain a napfény. A libák föl-alá jártak a parton, vagy
besétáltak a vízbe, és el-elringatóztak a hullámokon.
- Szép itt - mondta az ifjú -, de énnekem leragad a
szemem a fáradtságtól, alszom egyet.
De alig aludt egy keveset, jött az anyóka, és
fölrázta.
- Kelj föl - mondta -, itt nem maradhatsz! Igaz, jól
megkínoztalak, de azért az életed mégse ment rá. Most kiadom a béredet.
Aranyra, ezüstre nincs szükséged; valami mást kapsz helyette.
Azzal egy kis szelencét nyomott az ifjú kezébe.
Egyetlen darab smaragdból volt a szelence, s olyan
mélyzölden fénylett, mint egy csodálatos tengervízcsepp.
- Jól őrizd meg - tette hozzá az öreg -, szerencsét
hoz!
Az ifjú megköszönte az ajándékot, és nyomban útnak is
indult, mert újra friss erőben érezte magát. A libapásztorlányra még csak oda
se pillantott búcsúzóul. Már messzire járt, de még mindig hallotta a fehér
ludak vidám gágogását.
Három napig bolyongott a rengetegben, míg végre
kijutott belőle. Utána nemsokára egy nagy városba ért. Nem ismert ott senkit az
égvilágon; azt gondolta, legjobb lesz, ha jelentkezik a királynál.
Bevezették a palotába, ott fogadta a királyi pár a
trónteremben. Az ifjú fél térdre ereszkedett a királyné előtt, és hódolata
jeléül átnyújtotta neki a smaragdszelencét.
A királyné kegyesen bólintott, mosolyogva vette át az
ajándékot, de ahogy kinyitotta a szelencét, és belenézett, felsikoltott, és
összerogyott, mintha meghalt volna.
A testőrök azt hitték, az ifjú művelt valami
gonoszságot, talán mérget adott a királynénak; előrohantak, megragadták, és
tömlöcbe akarták vetni. A királyné azonban fölnyitotta a szemét, bágyadtan
intett egyet, s azt mondta:
- Azonnal engedjétek szabadon ezt az ifjút! Mindenki
menjen ki a teremből; négyszemközt akarok beszélni vele!
Mikor magukra maradtak, a királyné keservesen sírni
kezdett.
- Mit ér nekem a hatalom és a pompa, ha
gyásszal-gonddal virrad rám minden áldott reggel? - sóhajtotta. - Hallgasd meg
egy szerencsétlen édesanya sorsát!
És elmondta az ifjúnak a következő történetet:
Három lánya volt a királynénak. Szép volt mind a
három, de a legkisebbik olyan gyönyörű, hogy az egész országból csodájára
jártak. Fehér volt a bőre, mint a hó, rózsaszín az arca, mint az almafavirág, a
haja pedig olyan, mint a napfény aranyzuhataga. Ha sírva fakadt, nem könny
hullott a szeméből, hanem csupa igazgyöngy.
Mikor a legkisebbik királylány betöltötte tizenötödik
évét, a király trónja elé idézte a lányait.
- Édes gyermekeim - mondta -, az ember sosem tudhatja,
mikor köszönt rá az utolsó órája. Ezért jobb, ha idejében elrendezzük a
dolgainkat. Azért hívattalak benneteket magamhoz hogy megszabjam, ki mit kap
holtom után a vagyonomból. Tudom, mind a hárman szerettek; mégis úgy
határoztam, azé legyen a legdúsabb örökség, aki hármotok közül a legjobban
szeret.
Mind a hárman azt felelték:
- Én szeretlek a legjobban, édesapám!
- Nem tudnátok valahogy megmagyarázni a
szereteteteket? - kérdezte a király. - Akkor jobban látnám, ki mit érez, ki
hogyan gondolja a dolgát.
- Úgy szeretlek, mint a legédesebb cukrot - mondta a
legidősebb lány.
- Én pedig úgy, mint a legeslegszebb ruhát! - szólt a
középső.
A legkisebb azonban csak hallgatott.
- Hát te, édes gyermekem - faggatta a király -, hogyan
szeretsz engem?
A lány lesütötte a szemét, s halkan azt felelte:
- Én nem tudom semmihez hasonlítani a szeretetemet.
Apja azonban váltig unszolta, hogy valamit neki is
kell mondania. A lányka gondolkodott egy ideig, aztán így szólt:
- Só nélkül a legjobb étel sem ízlik. Én úgy szeretem
édesapámat, mint a sót.
Mikor a király ezt meghallotta, elfutotta a méreg.
- No, ha úgy szeretsz, mint a hitvány, értéktelen sót,
akkor a jutalmad is só legyen érte!
Fölosztotta a birodalmát a két nagyobbik lánya közt, a
legkisebbiknek pedig egy zsák sót köttetett a nyakába, és két szolgálóval
kivezettette az erdőbe, hogy ott pusztuljon a vadak közt.
Mindenki esedezett, könyörgött érte, de a király
haragját nem lehetett megengesztelni. Szegény kis királylány keservesen sírt,
amikor meg kellett válnia szüleitől és a testvéreitől. Amerre ment végig az
egész utat gyöngyszemek borították; az a rengeteg gyöngy mind az ő síró
szeméből hullott.
A király csakhamar megbánta szigorúságát. Átkutatta
lánya után az egész erdőt, de hiába senki nem akadt a nyomára. Talán éhen
veszett, talán a vadállatok falták fel; egy bizonyos: amióta elment, még a
hírét sem hallotta senki.
Ezt a történetet mesélte el a szomorú királyné az
ifjúnak. Mikor idáig ért az elbeszélésében, hosszan eltűnődött, mélyet
sóhajtott, aztán így folytatta:
- Igen, így van: hosszú évek óta nem tudok róla a
világon semmit. És most, ahogy fölnyitottam a smaragdszelencét, egy
gyöngyszemet találtam benne éppen olyat, mint amilyeneket ő sírt bánatában.
Elgondolhatod, hogy fölindult a szívem! Mondd meg hát nékem, hogyan jutottál
ahhoz a gyöngyhöz.
Az ifjú erre elmondta a királynénak, hogy a szelencét
az erdei anyótól kapta, aki minden bizonnyal boszorkány; a királylányról pedig
életében most hallott először, és eddig sem vele nem találkozott, sem
olyasvalakivel, aki csak halványan is hasonlítana hozzá.
A király meg a királyné azonban föltették magukban,
hogy fölkeresik az erdei anyókát; azt gondolták, ahonnét ez a gyöngy származik,
ott a lányuk felől is hírt kell hallaniuk.
Az öreganyó pedig ott ült a házában a rokkája mellett,
és csöndesen fonogatott. Sötét volt már, egy kevéske forgács parázslott a
tűzhelyen, az adott némi gyér világosságot. Odakünn egyszeriben megélénkült a
világ: a libák jöttek haza a mezőről harsány gágogással. Aztán nemsokára
belépett a szobába a libapásztorlány is. De az öregasszony éppen csak
odabiccentett neki. A lány leült melléje hajtani kezdte a rokka kerekét, és
olyan fürgén fonta a fonalat, akár egy fiatal lányka: Két órán át ültek így
egymás mellett, és egy árva szó nem sok, annyit sem beszéltek. Akkor valami
koccant az ablakon, és egy tüzes szempár tekintett be: egy éjjeli bagoly ült az
ablakban, és háromszor azt kiáltotta: "uhu". Az öregasszony fölnézett
egy pillanatra, és így szólt:
- Ideje, lánykám, hogy a dolgod után nézz.
A lány fölállt és kiment. Átvágott a mezőn, mind
tovább és tovább ment lefelé a völgybe, amíg csak egy kúthoz nem ért. Három
öreg tölgyfa silbakolt a kút mellett. A telihold lassan szállt a hegy fölé;
olyan fényesen világolt, hogy a gombostűt is meg lehetett volna lelni a
fényénél. A lány lehúzta arcáról a bőrt, a kút fölé hajolt, és mosakodni
kezdett. Amikor elkészült. belemártotta a vízbe a bőrt is, aztán kiterítette a
selymes pázsitra, hogy megszáradjon a holdfényen.
De hogy megváltozott a lány, milyen gyönyörűségesen
szép lett! Ahogy a szürke varkocs lekerült a fejéről, szőke haja kibomlott, úgy
omlott le aranyzuhatagban mint egy köteg napsugár, s talpig beborította, akár
egy aranypalást. Csak a szeme csillogott ki az omló aranyból, mint a páros
csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben, mint az
almafavirág.
De a gyönyörű lány nagyon szomorú volt. Leült, és
keserves sírásra fakadt. Egymás után perdültek ki a könnycseppek a szeméből,
végigperegtek hosszú haján, lehullottak a földre. Így üldögélt ott, és ki
tudja, meddig elüldögélt volna, ha a közelben meg nem reccsen az ág, és meg nem
bolydul a fa lombja. Erre felszökkent, mint a szarvasünő, ha puskalövést hall.
A holdat éppen fekete felhő takarta el. A lány egyetlen szempillantás alatt
belebújt a régi bőrébe. Eltűnt a szépsége, kialudt a fényessége, mint mikor a
szél hirtelen kioltja a lámpavilágot.
Remegett, mint a nyárfalevél, úgy szaladt haza. Az
öregasszony a kunyhó ajtajában várta, s amikor a lány el akarta mesélni neki,
mi történt, barátságosan rámosolygott, és azt mondta:
- Mindent tudok.
Bevezette a szobába, s egy marék forgácsot vetett a
parázsra. De nem ült vissza a rokkához, hanem söprűt fogott, és elkezdett
söprögetni, tisztogatni.
- Tisztaságnak, rendnek kell itt lenni! - mondta.
- De kedves anyácskám - kérdezte a lány -, mi jut
eszedbe, hogy éjnek idején, ebben az órában látsz neki a munkának?
- Tudod te, milyen óra ez az óra? - mondta az
öregasszony.
A lány rácsodálkozott, nem értette a kérdést.
- Éjfél nincs még, de tizenegy elmúlt már - felelte.
- Arra nem gondolsz, hogy éppen most három esztendeje
kerültél hozzám? Letelt az időd, nem maradhatunk tovább együtt.
A lány megrettent.
- Jaj, anyácskám - mondta -, hát el akarsz kergetni?
Hová, merre menjek? Kihez fordulhatnék, hiszen se otthonom, se barátom. Mindig
engedelmes lányod voltam, mindig mindenben a kedvedet kerestem. Sosem volt
panaszod rám, és most mégis világgá zavarnál?
Az öregasszony csak mosolygott magában, de nem akarta
megmondani a lánynak, hogy mi vár rá.
- Nekem nincs itt többé maradásom - szólt -, de azt
akarom, ha kiköltözöm innét, tisztán, rendben maradjon a ház utánam.
Söprögetett egy ideig, aztán azt mondta:
- Magad miatt ne aggódjál, találsz majd fedelet a
fejed fölé meg helyet, ahol ellakhatol. A bérrel sem leszel elégedetlen, amit
majd tőlem kapsz.
- De áruld el, kérlek, mire készülünk! - faggatta a
lány.
- Mondom neked, hogy ne háborgass a munkámban! Többet
egy szót sem akarok hallani. Eredj a kamrádba, vesd le a bőrödet, vedd fel a
selyemruhádat, amelyik akkor volt rajtad, amikor idekerültél, és várj
türelemmel, amíg szólítlak.
A király, a királyné meg az ifjú pedig útnak indultak,
hogy fölkeressék a tisztáson az anyókát. Amikor rájuk esteledett, a sötétben az
ifjú valahogyan elszakadt a királyéktól, és egymaga folytatta útját. Másnap a
sűrűben egy gyalogösvényre akadt. Úgy rémlett neki, mintha már járt volna
rajta; azon ment hát tovább, míg újra be nem állt a sötétség. Akkor felmászott
egy fára, hogy majd ott tölti az éjszakát. Ahogy feljött a hold, és
megvilágította a környéket, egyszerre csak észrevette, hogy valaki jön lefelé a
lejtőn. Nem volt ugyan vessző a kezében, mégis ráismert a libapásztorlányra,
akit az öreganyó házánál látott.
"Ohó - gondolta -, ihol jön a kis boszorka! Akkor
a nagynak is itt kell lennie valahol a környéken!"
De hogy elámult, amikor a lány a kúthoz lépett, s
aranyhaja leomlott, beborította tetőtől talpig, csak a szeme csillogott ki az
aranyos palástból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan
hamvas rózsaszínben mint az almafavirág. Ilyen gyönyörűt még életében sosem
látott.
Ámulatában még a lélegzetét is visszafojtotta;
kinyújtotta a nyakát, kimeresztette a szemét, s úgy lesett ki a lombból, mint
akit megbűvöltek. Hanem a nagy csodálkozásban elfeledkezett magáról: túlságosan
előrehajolt, úgyhogy megreccsent alatta az ág, és megrebbent a lomb.
A lány abban a pillanatban magára rántotta a bőrét, s
elfutott, mint a riadt szarvasünő. A holdat éppen felhő takarta, így hát
egykettőre eltűnt az ifjú szeme elől.
Az ifjú egyszeriben magához tért a bűvöletből.
Egyetlen szempillantás alatt lent termett a fáról, és gyors léptekkel a lány
után iramodott. Csakhamar két homályos alakot pillantott meg maga előtt egy
tisztáson.
A király volt meg a királyné; meglátták messziről a
kunyhó ablakából a világosságot, és arrafelé igyekeztek.
Az ifjú elmesélte nekik, mit látott a kútnál, s azok
most már nem is kételkedtek benne, hogy az elveszett lányukat leste meg.
Örvendezve siettek tovább, és csakhamar odaértek a
házikóhoz. Körülötte ott gubbasztottak a fehér libák, szárnyuk alá dugták a
fejüket, és aludtak.
A királyék benéztek az ablakon. Az öregasszony
csendesen ült a rokkája mellett, és font, font; néha bólogatott hozzá, de nem
tekintett föl. A szobában ragyogó tisztaság volt, mintha nem is emberek
laknának benne, hanem manók vagy tündérek akiknek egy árva porszem sem tapad a
talpukra.
A lányt azonban sehol sem látták.
Egy ideig ott leskelődtek az ablakban, aztán
megemberelték magukat, és halkan bekopogtattak. Az öregasszony, mintha várta
volna őket, barátságosan kikiáltott:
- Csak tessék, tessék, már megismerlek benneteket!
Mikor beléptek, így szólt hozzájuk:
- Megtakaríthattátok volna a nagy utat, ha ezt a derék
jó lányt nem taszítjátok el magatoktól igazságtalanul három esztendővel
ezelőtt. Szerencsére egyéb baja nem lett, mint hogy három évig libát őrzött.
Nem tanult azalatt semmi rosszat és sértetlenül megőrizte ártatlan szívét. Ti
pedig eléggé megbűnhődtetek az aggodalommal, amit kiálltatok miatta.
Azzal a kamrához ment és bekiáltott:
- Gyere csak ki, lánykám!
Az ajtó kinyílt, s kilépett a királylány selyemruhájában,
aranyhajával, almavirágorcájával, és olyan volt, mintha egy angyal szállt volna
le az égből.
Odalépett apjához anyjához, a nyakukba borult,
megcsókolta őket; és mindannyian sírva fakadtak örömükben. Az ifjú ott állt
mellettük, s ahogy a lány megpillantotta őt, egyszeriben elpirult, piros lett,
mint a pünkösdi rózsa, maga sem tudta, miért.
Akkor a király azt mondta:
- Édes lányom, az országomat elosztottam, mit adjak
neked?
- Nem kell neki semmi - szólt az öreganyó -, nekiadom
a rengeteg gyöngyöt, amit értetek sírt; szebbeket a tenger fenekén sem
találhatni, és többet érnek, mint a ti egész birodalmatok. A szolgálata fejében
pedig megkapja a házacskámat.
S ezzel az öreg elenyészett a szemük elől. Valami
csikordult, valami zörrent a falakban; ahogy körülnéztek, pompás palotában
álltak, előttük terített királyi asztal, s föl-le futkostak az inasok, szolgák.
Van még tovább is a mese, de öreganyámnak, akitől
hallottam, gyönge volt már az emlékezete, s elfelejtette a többit. Gondolom, az
ifjú meg a királylány összeházasodtak, s ott éltek boldogan a palotában, míg
meg nem haltak. Azt már nem tudom ilyen biztosan, hogy a hófehér libák,
amelyeket a háznál tartottak, megannyi leány voltak-e, akiket az öreg magához
vett; s azt sem, vajon visszaváltoztak-e emberré, s ott maradtak-e udvarhölgyi
szolgálatban az ifjú királyné mellett. Ezt, mondom, nem tudom biztosan, csak
úgy gyanítom. Az azonban színigaz, hogy az öreganyó nem boszorka volt, ahogyan
a népek hitték róla, hanem jóságos tündér. Ö állhatott már a királylány
bölcsőjénél is, ő adhatta neki a tehetséget, hogy ha sír, csupa merő
gyöngyszemet sírjon. Manapság már nem fordul elő ilyesmi, mert hiszen ha a
könny gyönggyé válnék, a világ tenger sok szegénye mind meggazdagodnék.