A LÓ TÖRTÉNETE



A pima indiánok öregjei jól emlékeznek azokra az időkre, mikor ló még nem élt a földön.
Volt akkoriban két testvér, két nagyon ügyes vadász. Szarvas és őz után járták mindennap az erdőt, s zsákmányukat a vállukon vitték haza kunyhójukba. Egy napon az idősebbik testvér szíve megesett a nehéz vadászzsákmány súlya alatt roskadozó kisebbik testvéren.
Így szólt hozzá:
- Nehéz az életünk, könnyíteni szeretnék rajta. Fogadd meg mindenben a szavamat, s meg­látod, jobb lesz neked. Most emeld föl az íjadat, nyílvessződdel lődd át először az arcomat, aztán az oldalamat. Mikor már eldőltem, vágj négyfelé, s testem négy darabját vesd a vízbe. Aztán térj haza, négy nap múlva gyere vissza ide, a tó partjára, s ne félj, akármit látsz is.
Fájt a kisebbik fivér szíve, nagyon fájt, de engedelmeskedett az idősebbik szavának.
Négy nap múlva visszatért a tóhoz, a parton négy soha nem látott állatot: négy lovat pillantott meg. Lovak voltak - két kanca meg két csődör; az egyik fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik sárgás - vagyis olyan színű, mint az erdei szarvas.
A kisebbik fivérnek eszébe jutott, amit a bátyja mondott, nem rettent hát meg, kötőféket vetett az egyik állat nyakába, a hátára pattant, s a másik hármat maga előtt terelve hazavitte vala­mennyit.
A pima indiánok földjén aztán elszaporodtak a lovak, ezentúl minden pima indián lóháton járta a messzi vidékeket, lovával vitette a nehéz terheket.
A jó testvér így áldozta föl életét, hogy könnyítsen fivére és minden pima indián sorsán.
A ló pedig az ember igaz barátja azóta is.