Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren
is túl, élt egyszer egy kisgyerek. Ez a kisgyerek kiment egyszer az erdőre, s
felmászott egy nagy körtefára, s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni.
Amint eszegelődik, hát jön egy lompos, lucskos, vagyis ahogy arrafelé mondták
egy loncsos medve. Nem tudom, hol járt, hol nem, de a hátán egy üres zsák volt.
Amint a kisgyereket meglátta, odament a fa alá, s azt mondta neki:
- Te kisgyerek Adjál nekem egy kis körtét a bécsi
bicskáddal.
- Nem adok bizony én, mert lerántasz.
- Dehogyis rántalak, dehogy! Nem én bizony, csak
adjál!
Az hát szakított egy szépet, nyújtotta le neki. A
loncsos medve azonban megkapta a kisgyerek karját, lerántotta annál fogva, s
beletette a zsákjába. A kisgyerek sírt-rítt, de az bizony nem használt semmit,
mert a medve hátára kapta a zsákot, s ment vele hetedhét országon keresztül
hazafelé. Útközben elfáradt, letette maga mellé a zsákot, és elaludt ott
helyben.
Amint ezt észrevette a kisgyerek, a bécsi bicskával
kihasította a zsákot, teletömte tégladarabokkal meg szerbtövissel, maga pedig
odébbállott.
Mikor a loncsos medve fölébredt, hátára vette a
zsákot, s vitte egyenest hazafelé. Egyszer csak szúrást érez az oldalán.
Szisszent egyet-kettőt, aztán azt mondja:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd,
megtürücsköllek!
Azzal megy, csak mendegél. Egyszer csak még jobban
szúrják az oldalát. Azt mondja megint:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd,
megtürücsköllek!
Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az
oldalát. Azt mondja hát harmadszor is:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert bizony megtürücsköllek!
Most sem ért semmit a szó, csak szúrták az oldalát.
Mikor aztán már elfogyott a tűröm-olaja, levetette a zsákot a válláról, s úgy
megdögönyözte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette és vitte,
vitte hazafelé.
Mikor aztán hazaért, azt mondja az öreg ördöngös
szülének:
- Eredj, te szülém, hordd tele a nagy üstöt vízzel,
gyújtsd alá, melegítsd fel jól!
No, jól van. Az öreg ördöngös szüle telehordta a nagy
üstöt vízzel, tüzelt erősen a katlan alá.
Mikor felforrt a víz, a loncsos medve kioldja a zsák
száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy hull belőle ki a diribdarab kő meg a
szerbtövis, hogy szeme-szája elállt bele a medvének.
- No, még így sohasem jártam! - mondja.
Avval hátára véve az üres zsákot, elindult. Ment, ment
hetedhét országon keresztül, meg sem állott, míg vissza nem ért abba az erdőbe.
Hát a kisgyerek már megint ott volt egy nagy körtefán,
ette a körtét a kis bécsi bicskájával, amúgy istenigazában.
Amint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént odament a
fa alá.
Azt mondja a kisgyereknek:
- Te, kisgyerek. Adjál nekem egy kis körtét a bécsi
bicskáddal!
- Nem adok bizony én, mert lerántasz!
- Dehogy rántalak, nem rántalak biz én, csak adjál!
A kisgyerek szakított hát, és lehajította.
- Ó, te kisgyerek - mondja neki a loncsos medve -, nem
azt mondtam én, hogy hajíts, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
Addig kunyorált, könyörgött ott a fa alatt, hogy a
kisgyerek szakajtott egy szép körtét. Nyújtotta lefelé a medvének. Az pedig
megkapta a kisgyerek karját, lerántotta, s beledugta a zsákjába. Avval fölkapta
hátára, vitte, vitte hetedhét országon hazafelé.
A loncsos medve útközben megint elálmosodott, de most
már volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint
elszökik a gyerek.
Megparancsolta most is az öreg ördöngös szülének, hogy
a kemencét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kisgyereket meg süsse meg benne.
Avval maga elment, megtisztálkodott, s minthogy nagyon el volt fáradva,
lefeküdt egy kicsit delelni.
Az ördöngös szüle jó sok fát hordott be, azzal úgy
felfűtötte a kemencét, hogy majd összedőlt. Mikor már csak úgy szikrázott a kemence
feneke, behozta a sütőlapátot, és azt mondta a kisgyereknek:
- No, kis szolgám, ülj fel erre a sütőlapátra!
A kisgyerek rákucorodott a lapátra, de valahányszor be
akarta az ördöngös szüle a kemence száján dugni, mindannyiszor talpra állott.
- Nem úgy, kis buta, hanem ülj le egészen!
- Ó, kedves nénikém - mondja neki a gyerek - nem tudom
én, hogy kell rá felülni, mutasd meg te előbb!
Az öreg ördöngös szüle nem kérette magát sokáig, ráült
a lapátra. De a kisgyerek sem volt ám rest: amint ezt meglátta, hirtelenében
meg kapta a lapát nyelét, s bevetette az ördöngös szülét a tüzes kemencébe,
maga pedig nagy üggyel-bajjal felmászott a kémény tetejébe.
Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni
kezdte a szülét. Tűvé-heggyé tette az egész udvart, de nem találta sehol.
Egyszer csak felnéz a kéményre, hát látja, hogy a kisgyerek odafenn
gubbaszkodik a kémény legtetejében.
- Hogy mentél te oda fel, te kisgyerek?
- Hát alfelembe vasnyársat dugtam, és nagyot ugrottam.
A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de amint
nagyot ugrott, a vasnyárs keresztülszúrta, és meghalt. A kisgyerek pedig
lejött a kéményből, és szaladt, szaladt, amíg csak haza nem ért.