A következő
este a Kisfiú ezzel nyitott be Rémusz bácsi kunyhójába:
- Tessék! -
és egy szép nagy, érett őszibarackot nyomott az öreg néger kezébe.
- Nini,
őszibarack! - szólt Rémusz bácsi. - Hát már beérett?
- Apa hozta
a gyümölcsösből. Neked adom.
- Hány
barackot kaptál? - kérdezte az öreg.
- Egyet -
mondta a Kisfiú.
- És azt az
egyet elhoztad nekem?
Rémusz bácsi
megsimogatta a Kisfiú fejét. Azután odalépett a polchoz, és levett róla egy
szép nagy, érett körtét.
- Ezt adom
cserébe - mondta. - Szereted a körtét?
- Nagyon.
Rémusz bácsi
a barackot ette, a Kisfiú a körtét, és amíg ettek, Rémusz bácsi nem szólt egy
szót sem, a Kisfiú meg nem sürgette.
Hanem
egyszer csak elfogyott a barack is, a körte is, és Rémusz bácsi belekezdett a
mesébe.
Amíg a Róka a korláthoz pányvázva, tehetetlenül dühöngött magában, a Nyúl vidáman szivarozgatva beszélgetett Mezeiné asszonysággal és a lányaival. Később még egy friss nótát is eldalolt, sőt táncra is perdült, és jól megforgatta a báránykisasszonykákat, egyiket a másik után.
De végül is
beesteledett, eljött a hazamenés ideje.
A Nyúl
megköszönte a szíveslátást, nagy sarkantyúpengetve végiglépdelt a tornácon,
eloldozta a Róka kantárját, és nyeregbe pattant.
Úgy ült a
nyeregben, olyan délcegen, mint valami huszár.
- Gyi te,
Róka! - kiáltotta.
A Róka,
hátán a Nyúllal, elügetett.
Eleinte
rendesen szedte a lábát - top-top, top-top -, de amikor kifordult Mezeiék
udvarából, egyszerre vad vágtába fogott - bumm-bele, bumm-bele -, aztán két
mellső lábát megfeszítve, egyszerre megállt - hó-ó-hó -, majd jobbra-balra
hányva-vetve magát, megint nekiiramodott - hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide, hopp-oda
-, a fejét meg hol felkapta, hol leszegezte, egyszóval: mindent elkövetett,
hogy ledobja a hátáról a Nyulat.
De hiába
mesterkedett, mert a Nyúl keményen markolta a kantárt, erősen szorította a
térdével a Róka oldalát. A Róka ficánkolt, ágaskodott, rúgkapált, a Nyúl pedig
csak ült a nyeregben, peckesen.
Látta a
Róka, hogy így nem boldogul; csak magát hajszolja, fárasztja hasztalanul,
de a Nyulat nem bírja kidobni a nyeregből.
Gondolt hát
egyet: váratlanul a földre vetette magát, és meghempergődzött a füvön.
De a Nyúl
felkészült erre is. Gyorsan kihúzta a lábát a kengyelből, eleresztette a
kantárt. Ő is hempergett ugyan egyet-kettőt, de nemigen ütötte meg magát. Egy
pillanatig sem gondolkozott, hanem talpra ugrott, és máris rohant, be az
erdőbe. A Róka utána.
A Nyúl
gyorsabban futott, mint valaha, mert a félelem hajtotta. A Róka is gyorsabban
futott, mint akármikor annakelőtte, mert őt meg a harag sarkallta.
De úgy
látszik, a Róka jobban haragudott, mint amennyire a Nyúl félt, mert nem maradt
el a Nyúl mögül (pedig fáradt lehetett a sok nyargalászástól, ugrálástól,
fickándozástól), sőt már-már szinte utol is érte. A Nyúl nem tehetett mást,
mint hogy irányt váltott, és hirtelen beugrott egy vastag, öreg fa odvába.
Az odú
nyílása, szerencsére igen szűk volt, a Rókának még a feje sem fért be rajta. A
Nyúl az odú mélyén biztonságban érezhette magát.
Igen ám, de
hogy szabadulhat onnan?
A Róka ott
ült, fújtatva, szuszogva, a fa tövében, és egyre csak az odú nyílását leste,
hogy ha a Nyúl menekülni próbálna, mindjárt nyakon csípje.
- Meddig
akarsz itt üldögélni, komám? - kérdezte a Nyúl kötekedve.
- Akár egy
évig is - felelte a Róka. - Előbb-utóbb majd csak kikerget onnan az éhség.
- Arra ugyan
várhatsz! - nevetett a Nyúl. - Pompás éléskamrát találtam idebent. Nem egy
évig, hanem akár kettőig is eléldegélek itt, ebben a kényelmes odúban.
- Nem
éldegélsz te ott semeddig! Hozok egy fejszét, kitágítom a nyílást, téged pedig
a fülednél fogva húzlak ki.
- Hozd csak
azt a fejszét - biztatta a Nyúl.
De a Rókának
több esze volt ennél. Hogyne! Hiszen amíg a fejszét hozza, a Nyúl százszor is
megszökhetik.
Mit tegyen
hát?
Amint így
töri a fejét, szárnysuhogást hall a magasból. Felnéz, és látja, hogy régi
cimborája, Héja úr ereszkedik le a fa legmagasabb ágára.
- Épp a
legjobbkor jössz! - kiáltotta a Róka. - Gyere, ülj ide, ez elé az odú elé. Bent
van a Nyúl. Vigyázz, hogy meg ne szökjön, amíg én vissza nem jövök.
- Szíves
örömest megteszem - válaszolta a Héja, és leereszkedett a földre. - Rám
bízhatod a dolgot.
A Róka
hazament, a Héja pedig az odú nyílását leste.
Kisvártatva
megszólalt a Nyúl az odú mélyén:
- Róka koma!
A Róka már
messze járt, a Héja pedig nem válaszolt.
- Miért nem
felelsz, Róka komám? - folytatta a Nyúl, pedig hát tudta jól, hogy a Róka már
messze jár. - Felelhetsz nyugodtan, nem akarok én kérni semmit. Csak arra
vagyok kíváncsi, hogy nem láttad-e valamerre Héja urat.
A Héja
megpróbálta utánozni a Róka hangját.
- Miért? -
kérdezte. - Mit akarsz Héja úrtól?
A Nyúl úgy
tett, mintha elhinné, hogy a Róka beszél.
- Ó, semmi
különöset - válaszolta. - Valami jó falatot találtam a számára. De ha nincs itt
a közelben, nem érdemes beszélni róla.
- Már hogyne
volna érdemes! - kiáltotta a Róka hangján a Héja. - Hiszen én magam is szívesen
megenném azt a jó falatot.
- Csakhogy
te sem repülni, sem fára mászni nem tudsz. Márpedig azt a falatot csak a
magasban lehet megenni.
- Miféle
falat az? - tudakolta a Héja.
- A világ
legkövérebb szürke mókusa. Ha megkergetem, kibújik a felső nyíláson, odafent a
fa derekán. Ha Héja úr felülne egy magas ágra, könnyen megfoghatná. De hát
sajnos, nincs itt.
A Héja aznap
történetesen nem ebédelt, és különben is a szürke mókus volt a kedvenc eledele,
kivált a kövér. Nagy mohóságában még arról is megfeledkezett, hogy a Róka
hangját utánozza, úgy válaszolt:
- Sose
törődj azzal, hogy itt van-e, vagy nincs-e itt. Kergesd ki csak azt a kövér
szürke mókust!
A Nyúl
látta, hogy sikerülőben van a terve. Éktelen ordítozásba kezdett hát odabent
az odúban, tapsolt, topogott, döngette a fát.
Eközben
pedig titokban kikandikált a résen, és figyelte, mit csinál a Héja.
Azt
csinálta, amit egy magafajta, lassú eszű, falánk madár csinálhatott: otthagyta
a helyét, és szárnyával verdesve felröppent a fa legmagasabb ágára.
Hát a Nyúl
mit csinált?
Azt, amit a
magafajta gyors eszű, gyors lábú állat csinálhatott: kiugrott az odúból, és
szélsebesen elnyargalt.
- Hol az a
nyílás? - kiáltott le a Héja a fáról.
De a Nyúl
már csak futtában válaszolt:
- Keresd meg
magad!
- És aztán? - kérdezte a Kisfiú. - Aztán mi történt?
- Ebben a
mesében már semmi - felelte Rémusz bácsi.
- Hát a
holnapiban?
- Azt majd
meghallod holnap - mondta az öreg. - Legfőbb ideje hogy hazamenj.
A Kisfiú
hazament.
Útközben azt
játszotta, hogy ő a Nyúl, aki a Róka hátán lovagol, és ő a Róka, aki a hátán
viszi a Nyulat.
Eleinte
rendesen szedte a lábát - top-top, top-top -, de amikor kifordult Rémusz bácsi
udvaráról, vágtatni kezdett - bumm-bele, bumm bele -, aztán a lábát
megfeszítve, egyszerre megállt - hó-ó-hó, hó-ó-hó, -, majd jobbra-balra
hányva-vetve magát, megint nekiiramodott - hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide,
hopp-oda -, hogy saját magát ledobja a saját hátáról, ami nem könnyű dolog.
Ki is
melegedett alaposan, mire hazaért.