A LÓVÁ TETT RÓKA NEM AKAR LÓ MARADNI



A következő este a Kisfiú ezzel nyitott be Rémusz bácsi kunyhójába:
- Tessék! - és egy szép nagy, érett őszibarackot nyomott az öreg néger kezébe.
- Nini, őszibarack! - szólt Rémusz bácsi. - Hát már beérett?
- Apa hozta a gyümölcsösből. Neked adom.
- Hány barackot kaptál? - kérdezte az öreg.
- Egyet - mondta a Kisfiú.
- És azt az egyet elhoztad nekem?
Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét. Azután odalépett a polchoz, és levett róla egy szép nagy, érett körtét.
- Ezt adom cserébe - mondta. - Szereted a körtét?
- Nagyon.
Rémusz bácsi a barackot ette, a Kisfiú a körtét, és amíg ettek, Rémusz bácsi nem szólt egy szót sem, a Kisfiú meg nem sürgette.
Hanem egyszer csak elfogyott a barack is, a körte is, és Rémusz bácsi belekezdett a mesébe.

Amíg a Róka a korláthoz pányvázva, tehetetlenül dühöngött magában, a Nyúl vidáman sziva­rozgatva beszélgetett Mezeiné asszonysággal és a lányaival. Később még egy friss nótát is eldalolt, sőt táncra is perdült, és jól megforgatta a báránykisasszonykákat, egyiket a másik után.
De végül is beesteledett, eljött a hazamenés ideje.
A Nyúl megköszönte a szíveslátást, nagy sarkantyúpengetve végiglépdelt a tornácon, eloldozta a Róka kantárját, és nyeregbe pattant.
Úgy ült a nyeregben, olyan délcegen, mint valami huszár.
- Gyi te, Róka! - kiáltotta.
A Róka, hátán a Nyúllal, elügetett.
Eleinte rendesen szedte a lábát - top-top, top-top -, de amikor kifordult Mezeiék udvarából, egyszerre vad vágtába fogott - bumm-bele, bumm-bele -, aztán két mellső lábát megfeszítve, egyszerre megállt - hó-ó-hó -, majd jobbra-balra hányva-vetve magát, megint nekiiramodott - hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide, hopp-oda -, a fejét meg hol felkapta, hol leszegezte, egyszóval: mindent elkövetett, hogy ledobja a hátáról a Nyulat.
De hiába mesterkedett, mert a Nyúl keményen markolta a kantárt, erősen szorította a térdével a Róka oldalát. A Róka ficánkolt, ágaskodott, rúgkapált, a Nyúl pedig csak ült a nyeregben, peckesen.
Látta a Róka, hogy így nem boldogul; csak magát hajszolja, fárasztja hasztalanul, de a Nyulat nem bírja kidobni a nyeregből.
Gondolt hát egyet: váratlanul a földre vetette magát, és meghempergődzött a füvön.
De a Nyúl felkészült erre is. Gyorsan kihúzta a lábát a kengyelből, eleresztette a kantárt. Ő is hempergett ugyan egyet-kettőt, de nemigen ütötte meg magát. Egy pillanatig sem gondolko­zott, hanem talpra ugrott, és máris rohant, be az erdőbe. A Róka utána.
A Nyúl gyorsabban futott, mint valaha, mert a félelem hajtotta. A Róka is gyorsabban futott, mint akármikor annakelőtte, mert őt meg a harag sarkallta.
De úgy látszik, a Róka jobban haragudott, mint amennyire a Nyúl félt, mert nem maradt el a Nyúl mögül (pedig fáradt lehetett a sok nyargalászástól, ugrálástól, fickándozástól), sőt már-már szinte utol is érte. A Nyúl nem tehetett mást, mint hogy irányt váltott, és hirtelen beugrott egy vastag, öreg fa odvába.
Az odú nyílása, szerencsére igen szűk volt, a Rókának még a feje sem fért be rajta. A Nyúl az odú mélyén biztonságban érezhette magát.
Igen ám, de hogy szabadulhat onnan?
A Róka ott ült, fújtatva, szuszogva, a fa tövében, és egyre csak az odú nyílását leste, hogy ha a Nyúl menekülni próbálna, mindjárt nyakon csípje.
- Meddig akarsz itt üldögélni, komám? - kérdezte a Nyúl kötekedve.
- Akár egy évig is - felelte a Róka. - Előbb-utóbb majd csak kikerget onnan az éhség.
- Arra ugyan várhatsz! - nevetett a Nyúl. - Pompás éléskamrát találtam idebent. Nem egy évig, hanem akár kettőig is eléldegélek itt, ebben a kényelmes odúban.
- Nem éldegélsz te ott semeddig! Hozok egy fejszét, kitágítom a nyílást, téged pedig a fülednél fogva húzlak ki.
- Hozd csak azt a fejszét - biztatta a Nyúl.
De a Rókának több esze volt ennél. Hogyne! Hiszen amíg a fejszét hozza, a Nyúl százszor is megszökhetik.
Mit tegyen hát?
Amint így töri a fejét, szárnysuhogást hall a magasból. Felnéz, és látja, hogy régi cimborája, Héja úr ereszkedik le a fa legmagasabb ágára.
- Épp a legjobbkor jössz! - kiáltotta a Róka. - Gyere, ülj ide, ez elé az odú elé. Bent van a Nyúl. Vigyázz, hogy meg ne szökjön, amíg én vissza nem jövök.
- Szíves örömest megteszem - válaszolta a Héja, és leereszkedett a földre. - Rám bízhatod a dolgot.
A Róka hazament, a Héja pedig az odú nyílását leste.
Kisvártatva megszólalt a Nyúl az odú mélyén:
- Róka koma!
A Róka már messze járt, a Héja pedig nem válaszolt.
- Miért nem felelsz, Róka komám? - folytatta a Nyúl, pedig hát tudta jól, hogy a Róka már messze jár. - Felelhetsz nyugodtan, nem akarok én kérni semmit. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy nem láttad-e valamerre Héja urat.
A Héja megpróbálta utánozni a Róka hangját.
- Miért? - kérdezte. - Mit akarsz Héja úrtól?
A Nyúl úgy tett, mintha elhinné, hogy a Róka beszél.
- Ó, semmi különöset - válaszolta. - Valami jó falatot találtam a számára. De ha nincs itt a közelben, nem érdemes beszélni róla.
- Már hogyne volna érdemes! - kiáltotta a Róka hangján a Héja. - Hiszen én magam is szívesen megenném azt a jó falatot.
- Csakhogy te sem repülni, sem fára mászni nem tudsz. Márpedig azt a falatot csak a magasban lehet megenni.
- Miféle falat az? - tudakolta a Héja.
- A világ legkövérebb szürke mókusa. Ha megkergetem, kibújik a felső nyíláson, odafent a fa derekán. Ha Héja úr felülne egy magas ágra, könnyen megfoghatná. De hát sajnos, nincs itt.
A Héja aznap történetesen nem ebédelt, és különben is a szürke mókus volt a kedvenc eledele, kivált a kövér. Nagy mohóságában még arról is megfeledkezett, hogy a Róka hangját utánozza, úgy válaszolt:
- Sose törődj azzal, hogy itt van-e, vagy nincs-e itt. Kergesd ki csak azt a kövér szürke mókust!
A Nyúl látta, hogy sikerülőben van a terve. Éktelen ordítozásba kezdett hát odabent az odúban, tapsolt, topogott, döngette a fát.
Eközben pedig titokban kikandikált a résen, és figyelte, mit csinál a Héja.
Azt csinálta, amit egy magafajta, lassú eszű, falánk madár csinálhatott: otthagyta a helyét, és szárnyával verdesve felröppent a fa legmagasabb ágára.
Hát a Nyúl mit csinált?
Azt, amit a magafajta gyors eszű, gyors lábú állat csinálhatott: kiugrott az odúból, és szél­sebesen elnyargalt.
- Hol az a nyílás? - kiáltott le a Héja a fáról.
De a Nyúl már csak futtában válaszolt:
- Keresd meg magad!

- És aztán? - kérdezte a Kisfiú. - Aztán mi történt?
- Ebben a mesében már semmi - felelte Rémusz bácsi.
- Hát a holnapiban?
- Azt majd meghallod holnap - mondta az öreg. - Legfőbb ideje hogy hazamenj.
A Kisfiú hazament.
Útközben azt játszotta, hogy ő a Nyúl, aki a Róka hátán lovagol, és ő a Róka, aki a hátán viszi a Nyulat.
Eleinte rendesen szedte a lábát - top-top, top-top -, de amikor kifordult Rémusz bácsi udvaráról, vágtatni kezdett - bumm-bele, bumm bele -, aztán a lábát megfeszítve, egyszerre megállt - hó-ó-hó, hó-ó-hó, -, majd jobbra-balra hányva-vetve magát, megint nekiiramodott - hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide, hopp-oda -, hogy saját magát ledobja a saját hátáról, ami nem könnyű dolog.
Ki is melegedett alaposan, mire hazaért.