A MESTERTOLVAJ



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony, nekik meg volt egy fiuk. Élt abban a faluban egy gazdag ember is, de olyan gazdag, hogy gazdagabb nála csak a király volt. Ennek a gazdag embernek volt egy lánya.
A fiú meg a lány osztálytársak voltak, mindennap együtt mentek az iskolába. A gazdag ember nem örült ennek. Azt szerette volna, ha a lánya nem ilyen szegény ember fiával barátkozik.
Telt-múlt az idő. A fiúból deli legény lett, a lányból gyönyörű hajadon. Barátságuk még akkor is tartott, és egy szép napon elhatározták, hogy összeházasodnak. A legény elment a gazdag emberhez, és így szólt hozzá:
- Kedves bátyámuram, szeretem a lányát, adja hozzám feleségül!
- Nem addig a, te éhenkórász! Már hogy adnám olyan legényhez az én szépséges és gazdag lányomat, akinek még mestersége sincs, nemhogy vagyona. Tanulj előbb valami mesterséget. Aztán majd meglátjuk.
A legény már másnap hajnalban elindult, hogy mesterséget tanuljon. Alkonyatkor három emberrel találkozott az úton, és beszédbe elegyedett velük.
- Messze-e, te legény? - kérdezte az egyik ember.
- Messze, mert mesterséget akarok tanulni - így a legény.
- Akkor nem kell messze menned. Tarts velünk, tőlünk megtanulhatod a tolvajszakmát.
- Egyik szakma olyan, mint a másik. Megtanulhatom ezt is - egyezett bele a legény.
A három tolvaj meg is tanította a legényt a tolvajszakma minden csínjára-bínjára, és nem sok idő múlva ügyesebb lett tanítómestereinél is. Igazi mestertolvaj lett belőle. A három öreg tolvajnak kezdett már terhére lenni a fiatal mestertolvaj. Attól féltek, még őket is meglopja. Ezért egy szép napon azt mondja az egyik öreg tolvaj:
- Meg kéne már szabadulni ettől a legénytől, mert még a szemünket is kilopja.
- Meg bizony. Nem lesz nyugtunk tőle - helyeselt a másik.
- Küldjük el a királyhoz, hogy lopja el az aranypapucsát - javasolta a harmadik.
Úgy is lett. Azt hitték ugyanis, hogy a legény nem tudja ellopni a király aranypapucsát, rajta­veszt majd, és a király börtönbe záratja. Így aztán megszabadulhatnak tőle.
A legény elindult a királyhoz, mert a három öreg tolvaj így akarta. Jelentkezett a királyi udvarba, és szolgálatot vállalt. Egy-két nap elegendő volt neki ahhoz, hogy a király bizalmába férkőzzék. A király annyira megbízott benne, hogy néhány nap múlva legbelsőbb szolgálatra osztotta be: a legény vitte be a felséges úrhoz minden reggel a napi postát. Azon a reggelen is így történt.
- Van itt egy levél, felséges uram, nagyon szép kézírással írták a címzést. Ezt bontom föl először, biztosan jó hírt hoz - szólt a királyhoz.
- Bontsd azt - hagyta rá a király.
A legény fölbontotta, és átnyújtotta a királynak. A felséges úr elmerülten olvasta. A legény csak erre várt; hirtelen lehajolt, és belső zsebébe dugta a pár aranypapucsot. A király nem vette észre, annyira lekötötte a figyelmét az érdekes levél. A legény meg kiment a király szobájából, kisietett a palotából, és igyekezett vissza a tolvajok tanyájára. Nem találta otthon a tolvajokat, nyilván éppen munkálkodtak valahol. Merthogy este volt, késő este, amikor oda­érkezett. Bement a konyhába, evett valamit, aztán beült a szobába, és várta a tolvajokat haza.
Meg is érkeztek éjfél után. Meghökkentek, amikor meglátták a szépen csillogó aranypapucsot. Alig akartak hinni a szemüknek. Bizonyosak voltak ugyanis abban, hogy a legény nem tudja ellopni az aranypapucsot, rajtaveszt a vállalkozáson, és a király börtönbe záratja.
- Hát ezzel letetted a mestervizsgát - mondta végre a legöregebb tolvaj kelletlenül. - Most már megélsz a magad lábán is, menj utadra.
Megrakták minden zsebét arannyal-ezüsttel, és útjára bocsátották. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, megkönnyebbülten sóhajtottak föl mind a hárman. Megszabadultak a veszedelmes versenytárstól.
A legény egyenesen szülőfalujába sietett, ott először a gazdag emberhez, hogy ismét előálljon a kéréssel: adja hozzá feleségül a lányát.
- Aztán milyen mesterséget tanultál, te legény? - kérdezte a gazdag ember.
- A tolvajságot - válaszolta a legény szemrebbenés nélkül.
- Az áldóját! Nem rossz mesterség, de azért kár volt olyan messzire menned. Azt itthon is ki­tanulhattad volna. Van a mi falunkban is egy tucatra való belőlük - vélekedett a gazdag ember.
- De én elértem ott a távolban a mesterfokozatot, gazduram. Itt a faluban sohasem lehettem volna mesterfokozatú tolvaj.
- Ez igaz. De nem tudom, nem hazudsz-e. Meg kell győződnöm róla, hogy igazat beszélsz-e - gyanakodott a gazdag ember.
- Tegyen próbát, bátyámuram - készségeskedett a legény.
- Hát jó. Van a faluban egy gazdag paraszt, annak két szép ökre. Ha azokat ellopod nekem, akkor elhiszem, hogy mestertolvaj vagy.
- Meglesz, bátyámuram - fogadkozott a legény.
Másnap hajnalban elindult a legény az országúton a város felé. Még az este megtudta ugyanis, hogy a gazdag paraszt hajnalban a vásárra hajtja két szép ökrét. Megfelelő helyen elrejtőzött az út mellett, de előbb kitette az egyik aranypapucsot az út közepére. Valóban meg is jelent a paraszt nemsokára az út kanyarulatában, de csak az egyik ökröt hajtotta. Odaért a papucshoz, meglátta, és gyönyörködve forgatta a kezében, közben pedig így morfondírozott: „Örül majd a feleségem neki. Csak az a baj, hogy fél pár. De nem baj, veszek az ökör árán egy hozzá való fél párat, vagyis a bal lábast, mert ez csak a jobb lábas.”
Ezzel a talált fél pár papucsot elrejtette az út menti bokrok közé, és megindult az ökörrel a város felé.
A legény csak erre várt. Látta, hogy a gazdag paraszt hova rejtette a fél pár papucsot, elő­kereste onnan, és kerülőúton elébe szaladt az ökrös gazdának. Ott aztán, hogy az ökrös ember nem láthatta, letette az út közepére a bal lábas papucsot. Az ember nemsokára odaért, meglátta a papucsot. Nézi, forgatja, látja, hogy bal lábas, tehát éppen a már megtalált és eldugott jobb lábas párja. Aztán gyorsan egy út menti fához köti az ökröt, és szalad vissza arra a helyre, ahova a jobb lábas papucsot dugta. De nem volt ott. Bosszankodott, hogy ennyi időt elveszte­ge­tett, meg hogy a jobb lábas papucsnak nyoma veszett. Visszament hát arra a helyre, ahol az ökrét a fához kötötte. De nem találta. Szőrén-szálán eltűnt. Dühösen hazafelé indult, és köz­ben azt gondolta, hogy elviszi a vásárra az otthon maradt ökröt. Azt adja el, és a feleségének azt hazudja, hogy mind a két ökröt eladta, annak az árán vette meg a hiányzó fél pár papucsot. Persze csak gondolta, mert nem egészen így történt a dolog.
A második ökörrel elért arra a helyre, ahol az első ökre eltűnt. Hallja ám, hogy az útszéli bokrok közül bőg az ökör:
- Múú! Múú!
Csakhogy nem az elveszett ökör volt ám, hanem a legény utánozta az ökörbőgést. De hát az ökrös ember ezt nem tudhatta. Gyorsan egy fához kötötte a második ökrét, hogy utána mehessen az elsőnek. Míg az elsőt kereste, a legény gyorsan előbújt rejtekhelyéről, elkötötte az ökröt, és elvezette oda, ahol az első ökör rejtőzött. Aztán mind a két ökröt elhajtotta a gaz­dag ember udvarába.
- Itt van a két ökör, bátyámuram - mondta. - Most már nekem adhatja a lányát.
- Nem addig a! Előbb teszünk még egy próbát - mérgelődött a gazdag ember, amiért nem tudta kijátszani a legényt.
- Milyen próbáról volna szó, bátyámuram? - kérdezte a mestertolvaj.
- Lopd el az istállómból a pej lovamat! - adta ki a feladatot a gazdag ember, mert biztos volt benne, hogy azt ugyan nem tudja ellopni a legény.
De ellopta. Mégpedig így: leszállt az este, hűvös volt, az eső is szemerkélt. A legény ezt nem bánta, inkább örült neki. Ősz öregembernek öltözött, fehér szakállt, bajuszt ragasztott magá­nak, meg mindenféleképpen kimaskarázta magát, hogy minél szánalmasabb vénembernek lássék. Sikerült neki. Elment az istálló közelébe, azazhogy inkább csak vánszorgott, mert a nagy öregségtől menni is alig tudott. Vagyis ügyesen megjátszotta magát. Az istálló előtt a két őr tüzet rakott, hogy meg ne fázzanak. Mert a gazdag ember két őrt állított az istálló elé, hogy a legény el ne lophassa a pej lovat.
- Hát maga, apó, mit keres errefelé? - kérdezte az egyik őr, amikor meglátta a reszkető öreg­embert.
- Kedves fiam, engedd meg, hogy megmelegedjem egy kissé a tűznél, mert majd megvesz az isten hidege - motyogta fázósan, reszketősen az öreg, azazhogy a legény.
- Hát jöjjön közelebb a tűzhöz, aztán melegedjék egy kicsit - mondta neki a másik őr.
Leült ő is a tűzhöz. Meg is melegedett szépen. Aztán elővett a zsebéből egy lapos üveget, és jóízűt kortyintott belőle.
- Ejha! - szólalt meg az egyik őr. - Minket nem kínálna meg abból a micsodából?
- Az ám! Egy kis fizetség nem ártana a melegedésért - vélte a másik őr.
- Igyátok, fiaim. Nem micsoda ez, hanem jóféle pálinka. Igyátok - kínálta szívélyesen az öreg, azazhogy a legény.
Pillanatok alatt kiitták. Az egyik őr még csettintett is, olyan jólesett neki.
- Másik üveg nem volna? - kérdezte a másik őr.
- De van. Igyátok, ha jólesik - kínálta meg őket egy másik üveggel is.
De abban a másik üvegben altató is volt, és a két őr egy szempillantás alatt mély álomba merült. A legény meg bement az istállóba, elkötötte a pej lovat, és ellovagolt.
Másnap ebéd tájban a legény belovagolt a gazdag ember udvarára, és így szólt:
- Itt a pej lova, bátyámuram. Elloptam, ahogyan kívánta. Most már nekem adhatja a lányát.
- Törjön ki a nyavalya, te országos huncut! - szólt rá mérgesen a gazdag ember. - Úgy illenék, hogy harmadik próbát is kiállj. De már csak az marad, hogy engem magamat lopj el. Azt meg nem akarom. Mert ahogyan ismerlek, azt is megtennéd. Vidd hát a lányomat, és élj boldogul vele.
Meg is tartották az esküvőt. A legény pedig - most már ifjú férj - megfogadta, hogy többé senki holmijához nem nyúl, hanem tisztességes munkával keresi meg kenyerét. A mestertolvaj meg is tartotta fogadalmát, és valóban becsületes emberként élt, míg meg nem halt.