A faluvégen
laktak a molnárék, a patak mellett, takaros kis házacskában. Igaz, a kéményből
hiányzott egy darab, meg a tetőn is tátongott egy-két jókora lyuk, de azért
takaros ház volt, hiszen rezgő nyárfa állt az udvarában, rozmaring nőtt a
csonka kéményen, a tetőn meg egész esztendőben úgy zöldellt a moha, hogy
mindenki megbámulta, aki arra járt.
Ezért volt
takaros a szegény molnár háza. De a fia volt mégis a legtakarosabb. Hetedhét
országon nem találhattak nála különb legényt. Erős is volt, okos is, bátorságért
sem ment a szomszédba, s ha dolgozni kellett, akkor is ember volt a talpán. S
mint afféle legény, szerette a nótát, a jó bort meg a táncot. Talán kicsit
jobban is szerette, mint kellett volna. Nem nagyon sokkal, de azért icipicivel
mégis.
Mikor aztán
huszonegy esztendős lett, odaállt eléje az apja.
- Megnőttél,
fiam, ember lettél - mondta neki -, itt az ideje, hogy megállj a világban a
saját lábadon. Én szegény ember vagyok, nem adhatok neked sok útravalót, de
amit kapsz, jól becsüld meg, és mindig csak azt tedd, amit most mondok.
Kíváncsian
várta a legény a folytatást, az apja meg ezalatt bement a malomba. Volt itt egy
zsák búza. Nagyon régen őrizték, tartogatták, akkor sem nyúltak hozzá, mikor
betevő falatjuk sem volt, pedig csak ezt a zsák búzát kellett volna a garatba
önteni, aztán lett volna lisztjük, kalácsuk. Hanem a molnár soha nem engedett a
zsákhoz nyúlni, pedig hej, de sokszor maradtak ebéd meg vacsora nélkül!
Ezt a zsák
búzát hozta ki a molnár a keleplő malomból, s a fia elé tette.
- Ez az útravalód,
fiam - mondta.
- Ej,
édesapám - ámult el a legény -, nem jobb lenne ezt cipó formájában elvinni?
Vagy eladnánk, két tallért is megadnak érte, azért aztán mindenfélét vehetnék
az úton, amíg munkát nem találok. A tallérnak zsák se kell, könnyű is, kicsi
is, elfér a zsebemben.
A molnár a
fejét rázta.
- Nem úgy
van az, fiam. Nem tallér kell neked, hanem ez a zsák búza. Mert jól jegyezd
meg, ilyen búza nincs több a világon, ha ezt elveted, ezer zsákkal terem.
Ez tetszett
a legénynek. Még hogy ezer zsákkal! Az lesz ám csak az igazi gazdagság, nem jár
ő többet mezítláb soha életében, és még a király is megsüvegeli. Körül is
nézett mindjárt, hogy hol találna vetéshez alkalmas földdarabot.
Az apja
észrevette, hogy a fia már keresi is a helyet a vetésnek, s megszólalt gyorsan:
- Hanem,
fiam, van ám egy bökkenő. Nem vetheted oda a búzádat, ahova akarod, mert akkor
egy szem nem sok, annyit sem terem. Egyetlen hely van csak a világon, ahova
elvetheted. Lehet, hogy közel, lehet, hogy messze, én azt nem tudhatom. De ha
akarod, biztosan megtalálod, csak erő kell hozzá, és csüggedned nem szabad
soha.
Vakarta a
legény a feje búbját.
- Mégis,
hogyan találom meg? Nem indulhatok vaktában a világnak!
- Azt nem is
kéri tőled senki - nyugtatta meg az apja. - Ezen az úton elindulsz napkelet
felé. Keveset pihenj, keveset aludj, csak éppen annyit, amennyi szükséges.
Menni kell, menni! S amikor aztán egy dombocskához érsz, állj meg, vedd le a
válladról a zsákot, és vesd el a dombocska földjébe a búzát. De nem lehet ám
akármilyen dombocska. Ennek a dombocskának fekete humusz a földje, puha,
omlós. A legtetején meg három fenyőfa áll, s mind a három fenyő csúcsán egy
piros begyű madár énekel.
Jól van,
elbúcsúzott a legény a szüleitől, az édesanyja még sírt is egy sort, de nem tartóztatta,
hiszen tudta jól, egyszer minden legénynek neki kell vágni a világnak.
Ment,
mendegélt a legény, még fütyörészett is, pedig ugyancsak húzta a vállát a
jókora zsák. De azt gondolta magában, mit számít ez a kis fáradság, amikor
ekkora gazdagság vár rá. Még meg is simogatta a nehéz zsákot.
- Ugye,
zsákocska, nem hagyjuk mi cserben egymást?
Az országút
nagyon hosszú, nem lehet látni se elejét, se végét. A nap egyre feljebb
kapaszkodott, nem volt az égen egy árva felhő, meleg volt, verejtékezett a zsák
alatt a legény. De nem hagyta magát. Ment csak keményen. „Egy kis felhő nem
ártana ugyan - gondolta magában -, de ha nincs, nincs. Meg kell találnom a
dombot.”
Három nap,
három éjszaka ment egyfolytában. A zsák már nagyon nyomta a vállát, s lába is
fájt kegyetlenül.
- Na, most
már igazán itt lehetne az a dombocska - mondta bosszúsan a negyedik nap
reggelén, de bizony dombocskának még csak nyoma sem látszott semerre.
Lefeküdt hát
a legény, feje alá tette a zsákot, s nemsokára el is aludt. Azt álmodta, fényes
hintóval állított be az apjához meg az anyjához, s olyan kéményt rakatott a
házra, meg úgy befoltoztatta a lyukat, hogy a nap megállt csodálkozni az égen.
El is mosolyodott álmában. Kisvártatva aztán felkelt, vette a zsákot, és
továbbindult. Most már nem lehet messze a dombocska - gondolta. De bizony a
dombocska nem látszott semerre. Újra eltelt három nap. Megint nagyon elfáradt,
s már az járt az eszében, talán nem is mondott igazat az apja, amikor meglátott
egy dombocskát.
- Na végre!
- örült a legény, és meggyorsította lépteit, s mintha még a zsák is könnyebb
lett volna a vállán.
Mikor
közelebb ért, látja ám, hogy a dombocskának sárga homok a földje, a tetején meg
egyetlen fenyő áll, s a fenyő csúcsán egy zöld begyű madár énekel.
- Ejha! -
csodálkozott a legény. - Mintha az apám azt mondta volna, hogy három fenyőt
találok meg fekete földet. De hiszen itt a domb. Apám biztosan tévedett.
Aztán arra
is gondolt, hogy tovább kellene vinni a zsákot.
- De hiszen
más domb nincs is itt semerre - mondta; fogta hát a zsákot, letette, kioldozta,
és elkezdte vetni a szép piros szemű magot. Szórta, szórta, még dudorászott is,
bár azért a három fenyő, a fekete föld meg a piros begyű madarak nem hagyták
nyugodni. Egyszer csak látja ám, hogy a zöld begyű madár elhallgatott a fenyőn,
és ijedten verdes a szárnyával.
- Mi bajod,
kis madár? - kérdezte a legény.
- Nem a te
földed, nem a te földed! - csivitelte a madár.
Hej, ennek a
fele sem tréfa! Gyorsan bekötötte a legény a zsák száját, vállra kapta, aztán
neki az országútnak. Sokkal könnyebb lett a zsák, hiszen a fele mag hiányzott -
de azért a legény mégis nehezebbnek érezte. Fel sem mert nézni nagy bánatában,
csak az utat bámulta egyre, lehajtott fejjel. Három hétig ment éjjel-nappal
szakadatlan. A fél zsák búza már nagyon húzta a vállát, a lába is kisebesedett.
„Most már igazán megszenvedtem érte, hol van hát a domb - morgott magában. -
Elég lesz a fél zsák búza is, hiszen még így is ötszáz zsákkal terem. Cifra
hintót ugyan nem vehetek, s otthon is csak a kéményt tudom megcsináltatni, a
tetőt nem, de ez is több a semminél.”
Már-már
elhatározta, hogy pihen egyet, mikor a látóhatár szélén meglátott egy dombot.
- Na végre!
- kiáltott boldogan, és futásnak eredt.
A dombnál
megint elcsodálkozott. Mert ennek a dombnak barna volt a földje, a tetején két
fenyőfa állt, s mind a két fenyő csúcsán egy-egy kék begyű madár énekelt.
„Mintha apám
három fenyőt mondott volna meg fekete földet és piros begyű madarakat” -
gondolta a legény, de aztán legyintett.
„Ugyan,
honnan tudhatta volna ő! Meg aztán más domb nincs is a közelben. Ez lesz az
bizonyára.”
Fogta a
zsákot, kioldozta a száját, és vetni kezdte a búzát. Vetett, vetett, de valami
nem tetszett neki. Fölnéz egyszer a fára, hát látja ám, hogy a két madár úgy
verdes a szárnyával, mintha a szívüket szaggatnák.
- Mi
bajotok, madárkák? - kérdezte ijedten a legény.
- Nem a te
földed, nem a te földed! - csivitelték a madarak.
Fogta erre
gyorsan a legény a zsákot, s szaladt az országútra. Hát alig megy néhány
lépést, egyszerre csak lát ám egy dombot: Fekete a földje, három fenyő áll a
legtetején, s mindegyik fenyő csúcsán egy piros begyű madár énekel.
Volt öröm,
mikor meglátták a legényt. Csapkodtak a szárnyukkal örömükben, integettek
boldogan.
- Megjött a
mi fiunk, megjött a mi fiunk!
A legény meg
csak állt, szólni sem tudott.
- Vessél
már, vessél már! - énekeltek a madarak. - Rád vártunk.
Letette a
legény a zsákot, belenyúlt, de bizony egy fia magot sem talált.
- Miért nem
vetsz? Miért nem vetsz? - kérdezték a madarak.
Erre aztán
ledobta a legény a zsákot, s elfutott, fájt a szíve, majd meghasadt. A három
piros begyű kis madár meg holtan hullott le az ágról, a fekete földű dombocska
egyszeriben kősziklává változott.
Látod,
látod, molnár fia, miért szórtad el a búzádat!