Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy
muzsikaszerető öreg király. Építtetett az olyan palotát, hogy még a fala is
alabástromból volt. Vagyis olyan szép volt az a palota, hogy aki elment
mellette, meg nem állhatta, vagy csak nehezen, hogy meg ne nézze, minél
közelebbről, s meg ne tapogassa.
A király meg nagyon, de nagyon féltette a palotáját.
Éjjel-nappal egy katonával őriztette, hogy a palota szép fehér falát valaki be
ne találja piszkolni.
Áll, álldogál a katona a ház előtt egy téli éjszaka
is. Gyönyörű holdas éjszaka volt, de nagyon-nagyon hideg volt. Elgondolta hát
ugyancsak magában a szegény katona, hogy de jó is ezeknek a nagy uraknak! Míg a
szegény ember kívül fagyoskodik, ők a meleg házban jó dunnába csavargódznak,
eszükbe se fér a kinti rossz világ. De hát mit csinálhat az olyan szegény
ember, mint ő is? Ha neki az ura, a király azt mondja, ide álljon a hidegbe,
hát ide áll.
Néha összedörgölte a kezét, mert fázott a szegény
katona, meg-meghuhukolta a körmeit, de csak annyit ért bizony az, mintha meg
sem tette volna. A holdvilág sütött szépen, a hó meg csikorgott-nyikorgott a
katona lába alatt. Elgondolta most a katona megint, hogyha a király volna itt
az őr, ő maga meg a király, akkor bizony ő aludna a jó helyen, s helyette a király
sopánkodna az időre. De hát az sem volna igazság, mert akkor meg őt átkoznák.
Nem jó sor ez, akárhogy, akármint!... Avval járkált tovább. A hold meg ahogy
rásütött a házra, csak úgy ragyogtatta az alabástromfalakat.
Gondolt egyet a katona azután is. Egy nagyot mégpedig.
Tudja meg azért egyszer már mindenki, hogy mi a
szegény ember baja! Elővett egy darab szenet, s írta nagy betűkkel a ház falára
ezt, hogy:
Akinek pénze van, az mindent megtehet,
Akinek pénze nincs, semmire se mehet!
Akinek pénze nincs, semmire se mehet!
Mert úgy belefeledkezett ebbe a gondolatba, hogy nem
jutott az eszébe hisz ő épp arra van odarendelve, hogy a fal tisztaságát
őrizze. S lám most meg ő piszkolta be!
Reggel mentek most is már korán a vizitálók, hogy
lássák, nem történt-e valami. Meglátták a falon az írást. Mindjárt elővették
persze a katonát: ki tette? Ő, szegény - mit tehetett? Vállalta, hogy ő írta be
a falat. Miért? Mert igazán azt hiszi, hogy a pénz minden.
Viszik a király elé. Mondja neki a király:
- Egyszóval neked csak a pénz hiányzik?
Feleli bátran most már a katona:
- Az, fölséges uram!
- Akkor meghalsz! - mondja erre a király.
De a királylánynak nagyon megtetszett az egyenes
válasz, meg maga a katona is. Kegyelmet könyörgött neki.
- Jó - mondta a király. - Én nem bántom. De majd
magától a pénztől kap leckét a szemtelenségéért!
Volt a királynak a palota mellett egy nagy kertje, oda
sarkallt a város szélére. A király büntetésből annak a kertnek a végébe
falaztatta be a katonát, egy kamrába, a kőkerítés alá. És amiért arra
panaszkodott hogy neki semmi pénze nincsen, adott neki oda temérdek pénzt,
aranyat meg ezüstöt. Hogy hát most mulassa magát, most már megvan mindene!
A királylány most még jobban elszomorodott. Mit
tegyen?
Volt a városban egy aranymíves. A lány attól kért
tanácsot. Az aranymíves szegény volt. Éjszaka elment oda, ahol a katona volt
befalazva. Lyukat fúrt a kőkerítés falán, s beszólt a katonának, hogy adjon
neki a pénzből, az aranyból meg az ezüstből, ő majd visz érte neki mindennap
ételt. A katona beleegyezett. De a lány csak tovább tanakodott, hogyan engesztelhetné
meg az apját. Végre rájött.
Az aranymívessel egy szálig mind elhordatta a kincset.
A befalazott katona így nem halt éhen, sőt egészen tűrhető sora volt. Az
aranymíves meg otthon - mert nagyon ügyes ember volt - a sok aranyból s
ezüstből egy kecskét csinált. Mégpedig olyant, hogy belül üres volt, egy ember
bele tudott ülni. Ráadásul a kecske olyan szépen tudott muzsikálni, hogy ha azt
valaki meghallotta, minden baját elfelejtette, és csak azt a muzsikát
hallgatta. Mikor a mester készen volt vele, kibontotta a katona kamrájának a
falát ott a kert végén, s odaadta neki, hogy ha megunja magát, muzsikáljon
vele. De főleg akkor muzsikáltasson vele, ha kamrája fölött a király lépteit
hallja.
Muzsikálgatott is a zenélő kecskével a katona,
mulatott hébe-hóba, ha megunta magát. S még inkább akkor, ha a kertben, ahova
csak a királynak volt bejárása, lépteket hallott.
Egyszer a király, ahogy sétálgatott a kertjében, épp
arra talált járkálni, amerre a katona be volt falazva. Hallott valamit: mintha
valami szép muzsikaszó jönne valahonnan. Mi lehet az; s honnan? Nézegetett a
király erre is, arra is, de csak nem tudta kitapasztalni, honnan jön a szép
zene.
Másnap a lányával meg a miniszterével ment ki a
kertbe. A katonának ott lent a föld alatt, a kamrában épp jókedve lehetett,
mert ugyancsak megzendítette a kecskét.
- No, most már ki kell tudnom, honnan jön és mi ez! -
mondta a király. Nézte a helyet, de az régen kiment az eszéből, hogy volt
valaha egy katonája, akit éppen ide falaztatott be, azért, amiért a palotát
befirkálta. Mégis kőmíveslegényeket hívatott, felásatta a földet, ahonnan a
múzsikaszót hallotta.
Ástak a legények, ástak, egyszer csak ráakadtak a
gödörre, aztán a föld alatti kamrára, ahova a katonát valaha betették.
De a kamrában most nem volt egyéb egy ezüstkecskénél.
Abból dőlt még akkor is a nóta, amikor kiemelték, de úgy, mint az eső az
esőzsákból.
Fogta a király a zenélő kecskét, bevitte a szobájába.
Nézegették elölről is, hátulról is, de csak nem tudták, miképp s hol szólhat
benne az a gyönyörűséges muzsika. Nagy keresés, toprongás után vette észre a
király, hogy a kecske hasán egy helyen kulcslyuk van. Próbálták nyitogatni, de
nem volt hozzá kulcsuk. Elhívatták a város aranymíveseit, de azok se tudtak
vele boldogulni. Utoljára ahhoz az aranymíveshez küldtek, aki a kecskét
csinálta. Az aztán kinyitotta, amikor ráparancsoltak.
De a király csak akkor nézett nagyot, amikor a
kinyitott kecskéből egy katona lépett elő.
- Ki vagy? - kiáltott rá a király.
A katona rögtön vigyázzba vágta magát.
- Felséges uram, én vagyok az, akit ezelőtt régen
felséged befalaztatott, mert a palota falára azt írtam, hogy a pénz minden. Nem
volt igazam.
A király kezet fogott vele.
- Hát mi ér annál is többet? - kérdezte a király.
A katona megnézte a király mellett az aranymívest, aki
neki enni hordott, s azt felelte:
- Másodszor az, ha az embert megsegítik!
- És először? - kérdezte a király csodálkozva a furcsa
válaszon.
A katona szeme most a királykisasszonyon állapodott
meg. Ezt felelte:
- Először, ha az embert szívvel megszeretik.
A királykisasszony nagyot pirult, de a király annál
nagyobbat nevetett a katona talpraesettségén. Most értette csak meg, mi
történt. Gondolt ő is erre egy okosat.
Azt gondolta, hogy azon nyomban a katonának adja
feleségül a lányát. Rögtön meg is tartották a lakodalmat. Muzsikusokat nem
kellett hívni, az ezüstkecske muzsikált, három nap, három éjjel, de még azután
is egy délelőtt.