Volt egyszer a tenger mélységes mélyében egy halacska;
igen derék családból származott, a nevére már nem emlékszem, talán a tudósok
megmondják. Ennek a kis halnak ezernyolcszáz testvére volt, egyforma idős
valamennyi. Nem ismerték se apjukat, se anyjukat, ahogy a világra jöttek,
mindjárt maguknak kellett megkeresni a kenyerüket. Úszkáltak hát a mindennapi
betevő falat után, s ez inkább mulatságos volt, mint fáradságos. Annyi vizet
ihattak, amennyi jólesett, övék volt az egész tengeri világ, ennivaló került
itt is, ott is; ki-ki úgy élt, ahogy a kedve tartotta, ki-ki a maga útjait
járta.
A napfény átsütött a tiszta vízen, levilágolt a tenger
mélyére, a vízi birodalomba, amelyet csodálatos lények népesítettek be;
egyik-másik olyan roppant nagy volt, a szája olyan óriási kapu, hogy egyszerre
benyelhette volna mind az ezernyolcszáz testvért. De azok nem féltek, mert még
egyikük se járta meg.
A testvérek szorosan egymás mellett úsztak, mint a
heringek, gondtalan csatangoltak, örültek az életnek, amikor egyszer csak
rémítő loccsanással lezuhant közébük a tenger színéről egy hosszú-hosszú lény,
amelynek a végét se látták; csak nyúlott, nyúlott, s ha hozzáért egy kicsi
halhoz, vagy agyonnyomta, vagy olyat ütött rajta, hogy a szegény kis hal élete
végéig nyöghette. Az apró halak, de még a nagy halak is fenn a tenger
színén, lenn a tenger mélyén, riadtan iramodtak szét előle, a súlyos testű,
óriási szörnyeteg pedig egyre mélyebbre merült, egyre hosszabbra nyúlott,
sok-sok mérföld hosszúra - talán az egész tengert végigérte.
Halak, rákok, csigák, minden úszó, minden csúszó
teremtmény észrevette a roppant szörnyeteget, az ismeretlen fajtájú tengeri
angolnát, amely egyszerre csak közébük ereszkedett.
Micsoda hal, micsoda kígyó lehetett az? Ugye, mi
tudjuk? Az a sok-sok mérföld hosszú távírókábel, amit Európa meg Amerika között
vezettek át a tenger mélyén az emberek.
Nagy volt a riadalom, a lótás-futás a tenger
bennszülött lakói között, amerre a távíróhuzalt vezették. A repülőhalak olyan
magasan csapongtak a víz fölött, mint még soha, mások a tenger fenekére
menekültek, s olyan sebesen fúródtak lefelé a vízben, hogy előbb leértek, mint
a nagy, fekete kígyó. Még a tőkehalak meg a félszegúszók is megrémültek, akik
eddig békésen vadászgattak társaikra a tenger mélyén.
Néhány ijedősebb tengeri uborka úgy megrettent, hogy
kiköpte a gyomrát, de azért tovább élt, mert ilyen a természete. Sok homár és
tengeri rák előbújt kemény páncéljából, s bizony, a lábával fizetett érte.
A nagy felfordulásban, világrengésben az ezernyolcszáz
testvér is szétszóródott, s nem is találták meg egymást soha többé. Csak egy
fél tucat maradt közülük együtt, csöndesen meghúzódva vártak egy jó darabig,
aztán mikor elszállt első ijedelmük, körülnéztek.
Néztek fölfelé, néztek lefelé, s a mélyben látni
vélték a roppant szörnyeteget, ami úgy megrémítette a tenger apraját-nagyját. A
szörnyeteg ott pihent a tenger fenekén, nem látták a végét; vékony volt, az
igaz, de nem tudhatták, milyen vastaggá dagadhat, sem azt, hogy milyen ereje
van. Békén feküdt a fövenyen, de ezt teheti alattomosságból is.
- Feküdjék csak, ahol van! Ne törődjünk vele! -
mondták az óvatosabb halacskák, de a legkisebbikük kíváncsi volt rá, miféle
szerzet lehet az a kígyó. Felülről szakadt közébük, úgy gondolták, hogy odafönn
tudhatnak meg róla legtöbbet, felúsztak hát a tenger sima színére. Találkoztak
a delfinnel, a tenger vidám csavargójával, aki bukfencet is tud vetni a víz
fölött, s igen jó szeme van - no, ez biztosan tud valamit! Meg is kérdezték
nyomban, de a delfin csak magával volt elfoglalva meg a bukfencezéssel, nem
látott semmit, nem tudott semmit, hát csak hallgatott, s úgy tett, mintha
büszkeségből nem válaszolna.
Mentek hát a halacskák a fókához. Az éppen akkor
merült a víz alá, s meglehetősen udvarias volt velük, bár a kis halakat meg
szokta enni. De aznap véletlenül tele volt a bendője, s ez nagy szerencse volt.
A fóka már valamivel többet tudott, mint a delfin.
- Néhány éjszakát egy parti sziklán töltöttem, s onnan
jól megfigyelhettem a szárazföldet. Alattomos élőlények lakják, a maguk nyelvén
embereknek nevezik magukat, s az életünkre törnek. Igaz, legtöbbször
sikertelenül, én magam is megmenekültem tőlük, s az a tengeri angolna is,
akiről kérdezősködtök. Mert ez az angolna eddig az emberek fogságában volt, a
szárazföldön, isten tudja, meddig. Aztán egyszer csak hajóra tették, hogy egy
tengeren túli országba szállítsák. Láttam, mennyit küszködtek vele, míg végül is
legyőzték, de csak azért, mert a szárazföldön igen elgyöngült. Hengergették,
göngyölgették, aztán kihúzták hosszúra, de egyszer csak kicsusszant a kezükből.
Pedig az emberek nagyon erőlködtek, százan meg százan tartották lefogva. Mégis
kitépte magát a kezükből, s lemenekült a tenger mélyébe; azt hiszem, jó ideig
ott is maradt.
- Mért olyan vékony? - kíváncsiskodtak a halacskák.
- Mert kiéheztették - felelte a fóka. - No de most
majd erőre kap, hamarosan megint olyan kövér lesz, mint régen. Én úgy gondolom,
ő az a nagy tengeri kígyó, akitől úgy rettegnek az emberek, és akiről annyit
beszélnek! Én nem láttam még soha, nem is igen hittem benne, de most azt
sejtem, ő lehet az! - mondta a fóka, s már alá is bukott a vízbe.
- Milyen okos, mennyit tud! - lelkesedtek a halacskák.
- Sose voltunk még ilyen okosak. Csak hazugság ne legyen, amit mondott!
- Merüljünk le, és járjunk a végére! - javasolta a
legkisebbik. - Útközben pedig a mások véleményét is meghallgathatjuk.
- Mi bizony a legkisebb uszonyunkat se mozdítjuk, hogy
a végére járjunk! - mondták a testvérei, és lustán elúsztak másfelé.
- Hát én mozdítom! - szánta el magát a legkisebbik, s
már süllyedt is lefelé a mélybe, de jó messze a nagy tengeri kígyótól. A kis
hal bekalandozta a tengeri birodalmat.
Sose látta még ilyen nagynak a világot! Nagy falkákban
heringek úsztak el mellette, úgy fénylettek, mint megannyi kis ezüst csónak; a
nyomukban makrélák, azok még pompásabbak voltak. Százféle formájú, százféle
színű halak suhantak el mellette; áttetsző virághoz hasonló medúzák
ringattatták magukat az árral; hatalmas növények imbolyogtak a tengerfenéken,
öles fűcsomók, pálma alakú fák, amelyeknek egy-egy fényes kagyló volt minden
levele.
Végül egy hosszú, sötét pásztát pillantott meg a víz
alatt, s arra vette útját. Csak akkor látta, amikor a közelébe ért, hogy az se
nem hal, se nem a tenger óriás kígyója, hanem egy elsüllyedt hajó, amelyet
derékban kettéroppantott a tenger iszonyú ereje. A kis hal körülúszkálta a
hajóroncsot, besuhant a kabinokba; elhagyatott volt minden, egy lelket se
látott, vízinövények nőtték be a hajó deszkáit, mélységes csend volt. A kis
halat félelem fogta el, s eliramodott oda, ahol napfény szűrődött át a vízen, s
halak sokadoztak. Útközben egy roppant nagy, fiatal cethallal találkozott.
- Jaj, le ne nyelj! - rimánkodott neki már messziről a
halacska. - Fél fogadra se lennék elég, akkorka vagyok, úgyse laknál jól velem.
Nekem meg olyan szép az élet!
- Akkor meg minek járkálsz itt a mélyben, ahová ti
sohasem merészkedtek? - rivallt rá mérgesen a cet.
A halacska, a legkisebbik, elmondott neki mindent,
amit tudott a végtelenbe nyúló angolnáról vagy mi a csodáról, amely a tenger
színéről merült le hozzájuk, s megijesztette a tenger legbátrabb lakóit is.
- Lám, lám! - mondta a cet, s olyan tömeg vizet
szívott fel, hogy amikor kifújta, mintha szökőkút támadt volna a tenger színén.
- Lám, lám! Most már tudom, mi csiklandozta meg a hátamat, amikor megfordultam.
Azt hittem, valami hajóárboc, amit fogpiszkálónak szoktam használni. De az nem
errefelé volt ám! Jóval kijjebb hever valahol. Utánanézek, most úgysincs egyéb
dolgom, ráérek!
Azzal előreúszott, a halacska meg utána, de nem
közvetlenül utána, mert a roppant cet nyomában sebesen rohanó ár támadt a
tenger vizében. Útjukban egy cápával meg egy öreg kardhallal is találkoztak, ők
is hallották már hírét a sok-sok mérföld hosszú, vékony tengeri kígyónak, de
látni még nem látták, s nagyon kíváncsiak voltak rá.
Egy macskacápa is hozzájuk csatlakozott.
- Veletek tartok! - mondta. - S ha az a nagy tengeri
kígyó egy horgonykötélnél nem vastagabb, egyszerűen kettéharapom! - Azzal
kitátotta a száját, és megmutatta hat sor fogát. - Még egy hajóhorgonyon is
nyomot hagy a fogam, hogyne tudnék akkor elbánni egy angolnával!
- Én már látom! - kiáltotta izgatottan a nagy cethal.
Azt hitte, neki élesebb a szeme, mint a többinek. - Nézzétek, hogy suhan, hogy
fordul, tekergőzik! De csak egy angolna közeledett feléjük, egy sok rőf hosszú,
igazi angolna. - Hiszen ezt már máskor is láttam errefelé! - mondta a kardhal.
- Nem zavar ez sok vizet! Egyetlenegy nagy hal se ijed meg tőle.
Felvilágosították, hogy nem ezt keresik, hanem az új
angolnát, vagy ahogy mások nevezik, a nagy tengeri kígyót. Aztán hívták az
igazi angolnát, tartson velük felfedező útjukon.
- Ha hosszabb, mint én - fenyegetőzött az angolna -,
akkor nem állok jót magamért!
- Velünk is meggyűlik a baja! - mondták harciasan a
többiek. - Elegen vagyunk, nem félünk! - Azzal továbbsuhantak.
Egyszer csak egy csodálatos szörnyeteg állta útjukat,
nagyobb, mint valamennyien együttvéve. Olyan volt, mint egy tengerbe merült
sziget.
Csak nagy sokára látták meg, hogy egy öreg cethal.
Fejét benőtték a vízinövények, hátán annyi kagyló, csiga, osztriga tapadt meg,
hogy fekete bőre csupa folt volt tőlük.
- Gyere velünk, öregapó! - hívták. - Új hal tolakodott
közénk, nem tűrhetjük meg a birodalmunkban!
- Én bizony nem mozdulok innen, örülök, hogy fekhetem!
- mondta a vénséges vén cethal. - Hagyjatok békén, ne zavarjátok a nyugalmamat!
Jaj, jaj, nagyon beteg vagyok! Csak akkor könnyebbülök meg egy kicsit, ha
fölvánszorgok a víz színére, s a hátamat kiemelem a vízből. Odagyűlnek hozzám a
kedves vízimadarak, és letisztogatják a hátamat; igen jólesik, hacsak belém nem
vágják a csőrüket, mert néha bizony jól belehasítanak a hájamba! Ó, jaj, de
beteg vagyok!
- Ez csak képzelődés - intette le a fiatal cet. - Én
bizony mindig jól érzem magam. Egy hal sose lehet beteg.
- Bocsánat, hogy ellentmondok! - nyögte a vén cethal.
- Az angolna bőrbajos, a csukának himlője van, s valamennyien gyomorbajosok
vagyunk.
- Képtelenség! - mondta a cápa, s rá se hederített
többet az öreg cetre. A többieknek is más gondjuk volt.
Végre odaértek arra a helyre, ahol a kábel vonult.
Végignyúlik az egész tengeren, Európától Amerikáig; zátonyokon és iszapmezőkön,
sziklaerdőkön meg tengeri növények sűrűjén, piros korallerdőkön vezet át az
útja, át a víz változó sodrain, tengermélyi örvényeken, ezerfelé halak seregén,
amelyek olyanok, mint az ősszel útra kelő madárcsapat. Olyan moraj, csobogás,
zúgás van odalenn a mélyben, hogy elképzelni se tudjuk. Ebből a zúgásból marad
egy kicsi a nagy-nagy tengeri csigákban: meghallod, ha a füledhez tartod.
Mondom, odaértek.
- Ott lapul! - mondta a legnagyobbik hal, s azt mondta
a legkisebbik is. Persze, a távírókábelből csak egy darabkát láttak,
elejét-végét nem is láthatták volna.
Szivacsok, polipok, medúzák emelkedtek föl a mélyből,
fölébe lebbentek, ráhajoltak, s ezért hol eltűnt, hol megint látni lehetett.
Tengeri sünök, csigák, apró rákok sokadoztak körülötte, óriási pókok, amelyek egész
sereg apró csúszómászót cipeltek a hátukon, kíváncsian ácsorogtak mellette;
sötétkék tengeri uborkák - vagy hogy is hívják azt a furcsa állatot, amelynek
egész teste egyetlen gyomor - körültapogatták az új tengeri állatot, amely
hívatlan közébök süllyedt. Gadócok, tőkehalak forogtak erre-arra, hogy minden
irányba figyelhessenek. A fenékjáró küllő, amely az iszapba fúrja magát, s
onnan les ki kocsányos szemével, mozdulatlan várta, ugyan mi lesz ebből a nagy
sürgésforgásból.
A távírókábel mozdulatlan feküdt a tenger fenekén. De
élet lüktetett, és gondolatok cikáztak benne: emberi gondolatok futottak rajta
keresztül.
- Alattomos állat! - mondta a cethal. - Ha nem
vigyázok, még megüti a hasamat, pedig az a gyönge oldalam.
- Tapogassuk meg, miféle - indítványozta a polip. - Én
már megérintettem hosszú karjaimmal, vékony ujjaimmal, de most erősen
megmarkolom!
S már nyújtotta is leghosszabb és leghajlékonyabb
karját a távírókábel felé. - Pikkelye nincs - állapította meg -, de bőre sincs.
Azt hiszem, nem hoz eleven fiakat a világra.
Az angolna egész hosszában melléje feküdt, és jól
kinyújtózott.
- Hosszabb nálam! - szögezte le mérgesen. - De hát az
nem elég. Se gyomra, se bőre - mit képzel ez?
A cet, a fiatal, erős cet, olyan mélyre ereszkedett,
mint még soha.
- Miféle vagy? - szólította meg a kábelt. - Halféle?
Növényféle? Vagy emberi szerzet? Mert akkor bizony nem tudsz megélni idelenn!
De a kábel nem válaszolt - nem is szokott soha.
Gondolatok cikáznak át rajta, emberi gondolatok, amelyek mérföldeket tesznek meg
egyetlen pillanat alatt, s a föld két sarkát kötik össze.
- Felelj, vagy ízekre tépünk! - fenyegette meg a
hirtelen természetű cápa, s a többiek is bátorságra kaptak: - Felelj, vagy
ízekre tépünk!
De a kábel még ettől se ijedt meg. Másfelé kalandoztak
a gondolatai, mert hogy voltak gondolatai, az bizonyos.
"Harapjatok ízekre! - gondolta békésen. -
Legföljebb majd felhúznak és megjavítanak, megtörtént ez már a rokonaimmal is,
kisebb vizekben."
Nem felelt, mert egyéb dolga volt: üzenetek
jöttek-mentek a testén keresztül, s ezekért ő volt felelős.
Odafönt alkonyodott, ahogy az emberek mondják;
tűzvörös volt a napkorong, vörösre izzította a felhőket is, megragyogtatta
szélüket.
- Éppen jó ez a vörös világítás - mondták a polipok. -
Most majd szemügyre vehetjük ezt a szörnyeteget!
- Rohanjunk rá! Előre! - kiáltotta a macskacápa, s
kimutatta mind a hat sor fogát.
- Előre! Előre! - adta tovább a jelszót a kardhal, a
cet meg az angolna, s nekiiramodtak. A macskacápa rohant, az élen, s éppen bele
akart harapni a távírókábelbe, amikor a kardhal nagy izgalmában az ő hátsó felébe
döfte a kardját. Elrontott vele mindent: a macskacápának nem volt ereje
harapni.
De nagy felfordulás lett odalenn! Egymásnak rontott a
sok nagy hal, kis hal, tengeri uborka, csiga, rák, s marta, cibálta, püfölte
egymást veszettül. A kábel meg békésen nyúlott a tenger fövenyén, s végezte a
kötelességét, amit helyesen tett.
Odafönn koromsötét éjszaka terült mindenre, de a
tenger mélyét élőtények milliói világították be.
Parányi rákok fénylettek a sötétben, gombostűfejnél is
alig nagyobbak. Bizony különös ez, de igaz.
A csepp rákok fényénél tengeri lények ezrei bámulták a
kábelt.
- Ki lehet, mi lehet?
Ez bizony nagy kérdés volt.
Akkor úszott közébök egy öreg tengeri rozmár. Nőstény
volt, farkával és rövid karjaival evezett, fejét hínár fonta körül, kagylók
lepték be, amire az öreg rozmár nagyon büszke volt.
- Látom, tudományra szomjaztok valamennyien, tudni
szeretnétek, miféle lény ez. Az egész tengeri birodalomban én vagyok az
egyetlen, aki ezt megmondhatom nektek, de ennek fejében szabad legelőt kérek a
tenger fenekén magamnak és egész családomnak. Hal vagyok csakúgy, mint ti, de
még több valamivel: csúszómászó is. Én vagyok a legokosabb élőlény a nagy
tengeri birodalomban, mert tudomásom van mindarról, ami idelenn történik, meg
arról is, ami odafönn megesik. Én mondom nektek: ez a lény, amin nem tudok
eligazodni, fölülről szállt le közétek, s ami onnan alászáll, az vagy halott,
vagy azzá lesz, hát nem árt senkinek. Hagyjátok békén, feküdjön, ahol van.
Emberek keze munkája!
- Én úgy nézem, több annál! - szólt közbe a mi
halacskánk.
- Fogd be a szádat! - rivallt rá a tengeri rozmár.
- Senkiházi! - támadtak neki a többiek, s mondtak rá
még csúnyábbakat is. A rozmár aztán megmagyarázta a tenger népének, hogy a
szörnyeteg, amely szót sem ejt soha, csakis emberi kéz műve lehet. Befejezésül
rövid elmefuttatást tartott az emberi nép alattomos természetéről.
- Tőrbe csalni bennünket, ez az életük célja - mondta.
- Hálókat vonnak, csalétket tűznek horogra, azzal csábítgatnak bennünket. Ez is
valami horogzsinegféle, az ostoba emberi nép azt hiszi, hogy beleharapunk! De
mi nem vagyunk ostobák! Hozzá se érjetek, mert sárrá meg iszappá omlik szét.
Rozoga tákolmány minden, ami felülről jön, nem jó semmire!
- Nem jó semmire! - visszhangozták a többiek. Egy
véleményen voltak a rozmárral, hogy egyáltalán legyen véleményük.
Csak a mi halacskánk gondolt mást: "Én úgy
sejtem, hogy ez a végtelen hosszú, vékony kígyó a legcsodálatosabb hal az egész
tengeri birodalomban!"
- Bizony, a legcsodálatosabb! - feleljük neki mi,
emberek, mert ez az igazság. Dalok és mondák már régóta beszélnek a nagy
tengeri kígyóról.
Az emberi okosság szülötte, az emberi ész vitte le a
tenger mélyére, a keleti parttól a nyugati partig; olyan sebesen szállnak rajta
a hírek, üzenetek, mint amilyen sebesen a nap fénye ér le a földünkre.
Nőttön-nő az ereje, s a hossza átöleli az egész földkerekséget, háborgó
tengerek meg üvegsima vizek alatt, ahova úgy néz a hajósnép, mintha a tiszta
égbe nézne, s a mélyben színesen villódzó haltestek tűzijátékában gyönyörködik.
A tenger mélységes mélyén nyugszik a kígyó, az áldott
csodakígyó, amely tulajdon farkába harap: körülfogja a világot. Fejjel rohannak
neki a halak, a rákok, mert máig sem értik, miféle lény lehet az, amely
felülről szállt közébük. Mi tudjuk: az emberiség gondolatokkal teli, százféle
nyelven beszélő, mégis néma hírkígyója, a kor legnagyobb tengeri csodája - a
nagy tengeri kígyó.