Volt egyszer egy közönséges varrótű, aki igen sokat
tartott magáról, s el akarta hitetni a világgal, hogy a hímzőtűk finom és
előkelő családjához tartozik.
- Vigyázzatok, fogjatok jól! - parancsolt az ujjakra,
akik elővették. - Nehogy véletlenül elejtsetek! Ha a padlóra esem, soha többé
meg nem találtok, olyan finom vagyok.
- Csak ne légy olyan nagy garral! - intették le az
ujjak, és alaposan megszorították a derekát.
- Látjátok? Kísérettel vonulok! - kérkedett a tű, s
büszkén húzta maga után a fonalat, amelyen nem volt csomó.
Az ujjak ügyet se vetettek a dicsekvő beszédre, a
szakácsné feslett bőrű papucsának irányították a tűt, azt kellett
összefoldoznia.
- Micsoda alantas munka! - finnyáskodott a tű. - Ezen
ugyan sose jutok keresztül! Kettétörik a derekam, meglátjátok, kettétörik!
Úgy is lett.
- Megmondtam én, megmondtam! - siránkozott a varrótű.
- Nagyon is finom vagyok.
- No, most már aztán semmire se vagy jó - mondták az
ujjak, de azért nem eresztették el. A szakácsné pecsétviaszt csöpögtetett a
tűre, aztán összetűzte vele elöl a kendőjét.
- Hát melltű lett belőlem! - emelte még magasabbra az
orrát a nagyravágyó tű. - Tudtam én, hogy még magasabb polcra kerülök, hiába, a
származásom! Bizony a vér nem válik vízzé. - És elégedetten nevetett, de csak
befelé; a varrótűkön sohasem lehet észrevenni, ha nevetnek. Olyan büszkén
pöffeszkedett a szakácsné kendőjében, mintha aranyos hintóból tekingetne körül:
- Bocsánat, ha szabad kérdeznem, kegyed aranyból van?
- kérdezte a szomszédasszonyát, egy szerény kis gombostűt. - Elragadó a
megjelenése, feje is van, igaz, hogy elég kicsi. Igyekezzék, hogy nagyobbra
nőjön, mert pecsétviaszt nem akárkire csöpögtetnek ám! - Azzal büszkén kihúzta
magát, de úgy, hogy ki is esett a kendőből, egyenest a mosogatóvízbe, amit a
szakácsné éppen akkor zúdított ki a szennycsatornába.
- Most világjáró útra kelek! - mondta a tű. - Ha ugyan
meg nem feneklek valahol. - De bizony megfeneklett.
- Nem erre a világra termettem én! - sóhajtotta a
szennycsatorna alján. - Túlságosan finom a lényem. Még szerencse, hogy tudom,
ki vagyok, s ez mindig megvigasztalja az embert! - És továbbra is büszkén
feszített, s nem vesztette el derűs kedvét.
Fölötte, a szennycsatorna vizében, mindenféle limlom
vitorlázott el: forgács, szalmaszál, újságfoszlány.
- Milyen gondtalanul úsznak! - elmélkedett a tű. - Nem
is sejtik, ki fölött vitorláznak el! Megrekedtem! S most nincs tovább! Lám, ott
úszik egy forgács; bizonyos, hogy mit sem tud a világról, csak annyit, hogy ő
forgács. Ott meg egy szalmaszál - ni, hogy pörög-forog a vízben! Ne légy úgy
eltelve magaddal, szalmaszál, mert még odavágódol a csatorna falához! Az meg
ott egy újságfoszlány! Már rég elfelejtette a világ, hogy mit írtak rá, mégis,
lám, hogy terpeszkedik! Én meg itt ülök türelmesen, és várok. Mert tudom, hogy
így is vagyok valaki!
Egy nap megcsillant valami a közelében; a tű
gyémántnak hitte, pedig csak egy kis üvegcserép volt. De fényesen tündöklött, s
ezért a nagyravágyó tű megszólításával tüntette ki, és mint melltű mutatkozott
be neki.
- Kegyed gyémánt, ugyebár? - kérdezte tőle leereszkedőn.
- Olyanféle vagyok - felelte az üvegcserép.
Így hát mind a ketten magas előkelőségeknek tartották
egymást, s ezért beszédbe is ereszkedtek. Arról folyt a szó, hogy milyen gőgös
a világ.
- Én egy asszonyságé voltam, s egy dobozban laktam -
kezdte el élete történetét a tű. - Az asszonyság szakácsné volt; a kezén öt
ujjat viselt, de mondhatom, soha életemben nem láttam felfuvalkodottabb
teremtéseket! Pedig hát nem voltak jók semmi másra, mint hogy engem kivegyenek
a dobozomból, és visszategyenek.
- És előkelő származásúak voltak azok az ujjak? -
érdeklődött az üvegcserép.
- Előkelő származásúak? - nevetett gúnyosan a
nagyravágyó tű. - Azok ugyan nem, de persze annál gőgösebbek. Öten voltak
testvérek, született Ujjak valamennyien. Egymás mellett sorakoztak, bár
különböző nagyságúak voltak. A legszélső, a hüvelykujj, tömzsi, köpcös alak
volt, eléggé kiállt a sorból, egyetlen ízület volt a hátán, s ezért csak egy
helyen tudott meggörbülni. Mégis azzal kérkedett, hogy ha az embernek levágják
a hüvelykujját, még katonának se sorozzák be. A fazéknyaló ujj - mutatóujjnak
is mondják - minden édes meg savanyú lébe belemászott, ő mutatott fel a napra,
a holdra, s őt nyomta meg a szakácsné, ha levelet írt. A középső ujj
következett utána, ez volt a legnagyobb, és eléggé lenézte a társait. A
negyedik ujj aranykarikát hordott a derekán, ezért gyűrűsujjnak címeztette
magát; a kisujj pedig nem csinált az égvilágon semmit, de ez meg arra volt
büszke. Mást se tett az öt ujj csak kérkedett, dicsekedett, és én nem bírtam tovább
hallgatni. Ezért menekültem ide, a csatornába. S most itt gubbasztok
elfelejtve.
Ebben a pillanatban újabb tömeg víz zúdult a
szennycsatornába, színig megtöltötte, és magával sodorta az üvegcserepet.
- No, ez már elindult a világjáró útra! - sóhajtott föl
irigyen a tű. - Én meg itt rostokolhatok tovább. Hiába, nagyon is finom vagyok
én erre a világra! De éppen erre vagyok büszke, s ez nemes büszkeség! - Azzal
tovább feszített a csatorna alján, és elmélkedett. - Sokszor már azt hiszem,
hogy a napsugarak családjából származom - gondolta -, olyan finom és fényes
vagyok, mint ők. Most jut eszembe, hogy a napsugarak keresnek is néha a víz
alatt. Ó, teremtőm, olyan finom vagyok, hogy még a tulajdon édesanyám se lel
meg a vízben! Csak ne szegtem volna a nyakam, akkor szemem is volna és
sírhatnék, bár talán akkor sem sírnék, mert az nem előkelő.
Egy napon utcagyerekek sereglettek a csatornához,
belenyúlkáltak a vízbe, s limlomokat halásztak ki belőle: rozsdás szögeket,
öreg pénzdarabokat meg egyebet. Piszkos munka volt, de hát ebben lelték
mulatságukat.
- Jaj! - kiáltott föl az egyik, mert a tű megszúrta az
ujját. Kihalászta, szemügyre vette. - Ez aztán csúf legény!
- Nem legény vagyok, hanem kisasszony - igazította ki
a nagyravágyó tű, de ezt a fiú nem hallotta.
A tűről, amíg a csatornában hevert, lemállott a
pecsétviasz, és testét feketére ette a rozsda. De feketében mindenki karcsúbbat
mutat, s így a nagyravágyó tű azt hitte, hogy most még törékenyebb, még
finomabb, mint valaha.
- Itt úszik egy tojáshéj! - kiáltották az
utcagyerekek, s a tűt beleszúrták a tojáshéjba. - Fehér hajón fekete ruhában! -
ábrándozott el a tű. - Illik a ruhámhoz ez a hajó. Így legalább észrevesznek.
Csak nehogy tengeribetegséget kapjak, mert akkor eltörök.
Szerencsére nem kapott tengeribetegséget, és nem
törött el.
- A tengeribetegségtől megvédi az embert az
acélgyomor, meg az a tudat, hogy sokkal különb a többinél! Most már nem fog
rajtam a betegség. Minél finomabb az ember, annál többet kibír.
- Reccs! - mondta a tojáshéj, mert egy fuvaroskocsi
kereke ment át rajta. - Ja-aj! Micsoda súly! - kiáltott fel méltatlankodva a
nagyravágyó varrótű. - Mégis tengeribetegséget kaptam volna? Összetörök! Jaj,
összetörök!
De mégse törött össze, pedig egy fuvaroskocsi ment
keresztül a derekán. Ott feküdt a sárban, feküdjék is, időtlen időkig!