A NAP, A HOLD ÉS A NAPTÁR TÖRTÉNETE



Nagyon régen történt mindaz, amiről most majd szó esik, olyan régen, hogy akkor még egyet­len élőlény sem lakta a földet. De az égbolton már akkor is élt és uralkodott a Nagy Törzs­főnök. Ám az eget akkor még nem világította meg semmi, bús sötétség uralkodott mindenütt.
A Nagy Főnöknek volt két fia meg egy lánya, nemzetséginek meg se szeri, se száma, ennek az égi nemzetségnek volt ő a törzsfőnöke. Az első fiának Korán Járó, a másodiknak Égboltot Járó volt a neve, a lányát pedig a Nap Támaszának nevezték. Mindhárman erősek voltak és okosak, de a kisebbik fiú mégsem volt olyan eszes, mint a bátyja. Ez a kisebbik egyszer búsla­kodva töprengett, de csak úgy magában: „Vajon miért sötét mindig az égbolt? És miért kellene mindörökre sötétnek maradnia?” Aztán fölállt, s így szólt a testvérbátyjához meg a húgához:
- Menjünk, gyűjtsünk fenyőtobozt!
El is mentek mind a hárman. Nagy halom fenyőtobozt szedtek. A kisebbik fiú aztán hajlós céd­ruságat tört, akkorát, hogy mint kerettel, körül tudta vele fogni az arcát. Erre a cédrus­karikára fenyőtobozokat illesztettek körös-körül. A fivérek eztán meghagyták a nővérüknek, hogy soha senkinek ne beszéljen a fenyőtobozokkal körberakott cédrusgallyról, amit fivére az arcára illesztett. Ezután Égboltot Járó odasietett, ahol fölkel a Nap, s mire odaért, fényes lánggal világoltak az arcát körülfogó fenyőtobozok.
Az égbolton lakó nemzetség nyomban meglátta a kelet felől áradó szép fényt, s mindenki örvendezett. Az Égboltot Járó befutotta az eget. Sietnie kellett, hogy az egész eget befuthassa, még mielőtt elhamvadnának a fenyőtobozok.
A Nagy Főnök nemzetsége tanácskozásra ült össze.
- Örülünk - mondották -, örülünk, hogy fiad megvilágítja az égboltot, de miért siet olyan nagyon? Azt szeretnénk, ha hosszabb időn át örvendezhetnénk fényes világának.
A Nagy Főnök elmondotta fiának, mit beszélt a népe. Az Égboltot Járó meg elgondolkozott, mitévő legyen; de hiába gondolkozott, nem tudott semmit kitalálni, hiszen a fenyőtobozok tüze gyorsan hamvad. Így hát a következő napokon is nagy sietve járta be az eget.
A nemzetség ismét tanácskozott, kérve a Nagy Főnököt, parancsoljon rá fiára, hogy lassabban járja be égi útját, fényes világának hadd örülhessenek hosszabban.
Nap Támasza, a Nagy Főnök leánya megígérte az égi nemzetségnek, valami módon szerét ejti, hogy kívánságuk teljesüljön.
Másnap, mikor az Égboltot Járó ismét elindult mindennapos útjára, Nap Támasza is útra kelt. Délnek tartott. Amikor bátyja fölkelt keleten, ő délről elébe sietett, hogy találkozzék vele. Éppen a delelőponton, az égbolt zenitjén találkozott össze fivér a nővérrel.
A Nagy Főnök népe látta, hogy a Nap néhány szempillantásnyi időre megállt a delelőn, s az egész nemzetség boldogan így kiáltozott:
- Nap Támasza megállította a fénylő napot!
A Nagy Főnök ekkor szemére vetette az idősebbik fiának, hogy az öccse okosabb, eszesebb nála, pedig ő az öregebbik, ő volt eddig az okosabbik is. A fiú elszomorodott, arcát tenyerébe hajtotta, úgy sírt sokáig.
Amikor a Nap fáradtan megtért útjáról, nyomban elaludt. Ismét sötétségbe borult minden, elaludt a Nagy Főnök egész háza népe. Korán Járó ekkor fölkelt, fél arcát bekente csillogó ásványporral, aztán magához szólította ifjú rabszolgáját, s így szólt hozzá:
- Amikor meglátsz engem a keleti égbolton, pattanj föl, s nagy fennszóval kiáltsd: „Fölkelt! Lám, fölkelt a mi örömünkre!”
Ezzel távozott.
Égboltot Járó mélyen aludt, szép arca most is sugárzott.
Korán Járó most megjelent a keleti égbolton. A rabszolga fölpattant, s ahogy gazdája meg­hagyta, ujjongani kezdett nagy fönnhangon:
- Fölkelt! Lám, fölkelt a mi örömünkre!
A Nagy Főnök háza népe haragosan rászólt, hogy maradjon csöndben, de a rabszolga tovább kiáltozott:
- Fölkelt a Hold!
És ekkor a Nagy Főnök nemzetsége keletre nézett, s valamennyien kiáltozni kezdtek:
- Fölkelt a Hold! Fölkelt a Hold!
A nagy kiáltozásra összegyülekezett minden lelkes állat, ámulva nézték a keleti eget, s a Nagy Főnök nemzetségével együtt tanácskozást tartottak. Elhatározták, hogy ezentúl minden reggel fölkel a fénylő Nap, sugarainak fényében növekszenek, gyarapszanak a fák, a füvek és a lelkes állatok, esténként pedig fölkel az ezüstös fényű Hold.
Az állatok tanácsában ott voltak a kutyák is, s mert minden állatnál bölcsebbek voltak, a tanácsban ők beszéltek elsőként. A bölcs kutyák így szólottak:
- Negyven napon át minden este fölkel majd a Hold!
Aztán félrehúzódtak a bölcs kutyák, maguk között titokban is tanácskoztak, a lábujjaikat számlálták, s aztán az állatok tanácsa elé álltak, s azt mondották:
- Negyven lábujjunk van, negyven nap lesz tehát minden hónapban!
A sündisznó tüskés farkával ekkor rácsapott a bölcs kutyák főnökének a hüvelykujjára, és beszélni kezdett így:
- Ugyan ki tudná elviselni a hosszú hónapok fáradalmait? Mert nagyon hosszú lenne az a hónap, ami negyven napot számlál! A hónapok harmincnaposak lesznek!
Örült ennek a beszédnek valamennyi állat, s így szóltak:
- A sündisznónak adunk igazat!
És így is történt. Azóta harminc nap van egy hónapban, s tizenkét hónapból áll minden év.
Az állatok tanácsa ezután elhatározta, hogy elűzik maguk közül a kutyákat. A kutyák azóta gyű­lölik a sündisznót meg az erdők valamennyi állatát. A legjobban mégis a sündisznót gyű­lölik, a sündisznó tüskés farka ütötte meg olyan keményen a kutya nagylába-ujját, hogy azóta is gacsosan áll. A kutyának hat ujja van egy lábán, kétszer hat az tizenkettő - tizenkét hónap van egy évben.
És ezután valamennyi lelkes állat örvendezett a fényes Napnak, a világosságnak. Örvendeztek, hogy a sötétség után fényesség virradt égre és földre.
Az állatok tanácsa ezután elnevezte a hónapokat, így október közepétől november közepéig tart a Hulló Levelek Hava, november közepétől december közepéig a Tilalom Hava, december közepétől január közepéig az Átmenet Hava, január közepétől február közepéig az Ugrándozó Lazacok Hava, február közepétől március közepéig az Olahen-evés Hava, március közepétől április közepéig az Érett Olahen Hava, április közepétől május közepéig az Áradó Vizek Hava, május közepétől június közepéig a Tojás Hava, június közepétől július közepéig a Lazac Hava, július közepétől augusztus közepéig a Halászat Hava, augusztus közepétől szep­tember közepéig a Gyűjtés Hava, szeptember közepétől október közepéig a Tengeri Csillag Hava.
Az évet pedig nemcsak tizenkét hónapra, hanem négy évszakra is osztották.
Égboltot Járó mélyen aludt, míg az állatok tanácsa tartott. Álmában szikrák pattantak ki a szájából, e szikrákból lettek a csillagok, fénylő arcának sugarai pedig visszfényként ragyogtak a Hold ábrázatán.
Amikor a Nap jókedvében van, önmagát ékesíti: vörös-sárga festéket kér a testvérhúgától, azzal keni be fényes orcáját. A Nap színéről mindig előre tudhatjuk, milyen időt várhatunk másnapra: amikor az ég alja vörös, másnap szép idő lesz, de ha reggel vörösen kel föl a Nap, reggeltől estig viharos időre számíthatunk. Legalábbis így mondják az öregek.
Az égbolti nemzetség Nagy Főnökének a lánya egy napon elindult nyugat felé. Levetette ruháit, összesodorta őket, s mint korbáccsal, verte velük a nyugati nagy vizeket. Nedves ruháit aztán ismét magára öltötte s hazament. Az édesapja megkérdezte:
- Merre jártál, édes lányom?
- Nyugaton voltam, megnéztem a nyugati nagy vizeket - mondta a lány. Aztán a tűzhöz állt nedves ruháiban melegedni. Ruháiból vízcsöppek hullottak a tűzre. Az egyik vízcsöppből béka lett, kiugrott a Nagy Főnök háza elibe, s a Nagy Főnök nemzetsége ujjongva köszöntötte az első békát.
Amikor a béka megjelent, az emberek fölfrissültek. Azt mondták, hogy a Nagy Főnök lányá­nak nedves ruhái árasztják a kellemes hűvösséget. Igen, még ma is nyugat felől várjuk a hűvösen permetező ködöt.
És a Nagy Főnök a három égi gyermek atyja örvendezett, hogy ilyen okos a két fia és a leánya. A nagyobbik fiának, a Korán Járó Holdnak meghagyta, ügyeljen arra, hogy minden korok emberei tudják, hány napból áll egy hónap, hány hónapból az év; Égboltot Járónak pedig meg­parancsolta, azon legyen, hogy a földön bőségesen teremjen gyümölcs meg virág, minden, ami szép és jó, a legkisebb gyermekét, a leányát pedig megáldotta, s meghagyta neki, gondja legyen arra, hogy ezután is friss permet üdítse föl azokat, akik megfáradtak, s frissülésre vágynak.
Ez a vége a történetnek, mely a Napról, a Holdról, égi és földi titkokról meg a kalendáriumról szól.