Az idők
kezdetén, a világ teremtésekor még nem volt fény, de aztán Aba, az égi szellem
megteremtette a világosságot. Embereket is teremtett, sok embert, és ez a sok
ember mind csoktau indián volt, és mind csoktau nyelven beszélt. Délről jöttek.
Aba, az égi szellem sárga agyagból csinálta őket, ember lába előttük még nem
tapodta a földet.
Egy napon
összegyülekeztek, felnéztek az égre, s egyre ámuldoztak, hogy felhők járják odafönt
azt a nagy kékséget. Elhatározták, hogy közelebbről is megnézik a felhőket:
fölmennek az égbe.
Sziklákat
hordtak össze, a nagy sziklákat egymásra rakták, estére már magas tornyot
raktak a sziklákból, de az eget még nem érték el. Aztán leszállt az éjszaka,
föltámadt a szél, orkán lett belőle, olyan erős orkán, hogy ledöntötte a
sziklákból rakott magas tornyot.
Másnap ismét
fölrakták, ám éjszaka, míg aludtak, a szél megint csak ledöntötte a sziklákból
rakott magas tornyot.
Harmadnapon
megint fölrakták, s mikor leszállt az éjszaka, az építők a sziklatorony tövében
feküdtek le aludni. Föltámadt a szél, orkán lett belőle, s az orkán ismét ledöntötte
a tornyot, a sziklák rázuhantak az emberekre. De az emberek nem haltak meg,
hajnalban fölkeltek, keresni kezdték egymást a sziklák között, szólongatták, de
nem értették egymást: a sziklák közül fölkelő emberek mind más és más nyelven
beszéltek. Mégis akadtak olyanok, akik az anyanyelvet, a csoktaut beszélték
ezután is, ezek az emberek verődtek össze a csoktau törzsbe.
A többiek,
akik nem értették a csoktau indiánok szavát, verekedni kezdtek, ellenségekké
váltak, aztán szétszóródtak: voltak, akik északnak, voltak, akik keletnek,
mások meg nyugatnak mentek, különböző törzsekbe verődtek össze. Az eredeti, az
ősi nép a csoktauok népe, a csoktauok törzse volt, és az emberek csak akkor
szakadoztak különböző törzsekre, nemzetségekre, mikor megpróbálták fölépíteni
az égig érő, magas tornyot.