Hol volt,
hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörű szép leánya,
de az a leány olyan nyelves volt, hogy senki nemcsak meghaladni, hanem
megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel akármiről beszélt, mindig csak
az övé lett az utolsó szó. Búsult ezen a nagy nyelvességen a király, kivált ha
látta, hogy a többi király- és hercegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy
káromkodást ki nem eresztenek a szájukon, az ő leányától meg mást se lehet
hallani soha. Ezenkívül az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ezzel
valami becsületes embert szerencsétlenné, hisz aki elveszi, csak keserűség lesz
az élete. Utoljára gondolt egyet.
- No,
leányom - mondta a leányának -, kihirdettetem az országban, hogy aki téged le
tud nyelvelni, annak adlak feleségül.
A leány még
megörült neki, ahelyett, hogy megszontyorodott volna rajta.
- Jó lesz
biz a, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd ide, tedd oda
uram.
A király
látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette, hogy aki rá tud
arra menni - mikor az ő leányával beszél -, hogy nem a leányé, hanem az övé
legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele királyságával együtt.
Mentek aztán
szerencsét próbálni mindenféle emberek: hercegek, grófok, nagy süvegű tótok, de
egyik se tudott kettőt se szólani a kisasszonyhoz.
Meghallotta
azt három sváb fiú is, ők is elindultak, hogy megpróbálják, mire mennek. Ha
nyernek, jó lesz; ha nem nyernek, se káruk, se hasznuk benne. A legkisebb fiú
eszelős volt, a bátyjai el se akarták vinni.
- Ne is
gyere te, Jankó, úgyse lesz az a kisasszony a tied.
- Csak azért
is elmegyek, majd ott megválik, hány zsákkal telik, kié lesz a
királykisasszony!
Mentek,
aztán mendegéltek, a két bátyja már nagyon elhagyta Jankót, mert az akármit
látott úton-útfélen, mindent felszedett. Egyszer talált egy tojást; elkezd
kiabálni a bátyjai után:
- Gyertek
csak, hé! Mit találtam!
A két bátyja
azt gondolta, hogy legalábbis egy véka aranyat-ezüstöt talált, visszaszaladtak
nagy lóhalálába, hát látják a tojást. No iszen nekiestek Jankónak, úgy
elverték, mint a kétfenekű dobot, azután otthagyták. Jankó is feltápászkodott,
eltette a tojást, ment utánok. Kevés idő múlva megint talált egy rossz szeget,
megint elkezdett kiabálni:
- Hát most
mit találtam, gyertek csak!
Azok megint
visszaszaladtak, hogy isten tudja, mit talált, mit nem Jankó!
Hát látják a
rossz szeget, no ezért megint jól helybehagyták. Jankó eltette a szeget is.
Harmadszor meg talált egy rakás ganéjt, akkor is kiabált, de rá se
hederítettek. Jankó eltette azt is a sipkájába. Ment aztán a bátyjai után, de
azok már úgy elhagyták, hogy mire a palotához ért, azok már visszafelé jöttek
nagy szomorúan.
- Ne is menj
te oda be, úgyse lesz az a tied - mondták Jankónak.
- Már mért
ne lehetne az az enyim?
- Csak.
Nincs hozzávaló eszed.
- Hm!
Csaknak zsák kell, papnak ágy kell. Azért is megmutatom, hogy az enyim lesz!
- Nem éred
meg hajasan, kopaszon is bajosan.
De Jankó
csak bement. Mindjárt beszédbe eredt a kisasszonnyal:
- De piros a
kisasszony!
- Tűz ég ám
bennem!
- Itt egy
tojás, süssük meg nála.
- Lyukas ám
a serpenyő!
- Itt egy
szeg, foltozzuk be vele.
- Igen biz a
ganéjt!
- Az is van
itt egy sipkával!
No, erre a
kisasszony egy szót se tudott szólani, hozzá kellett neki menni a bolondhoz.
Másnap
megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem haltak.