Másnap este
a Kisfiú nem várta meg, hogy Rémusz bácsi hellyel kínálja, mindjárt
feltelepedett a székre.
- Kezdd el -
mondta.
Rémusz bácsi
úgy tett, mintha csodálkoznék.
- Elkezdjem?
- kérdezte. - Mit kezdjek el?
- A mesét -
felelte a Kisfiú.
- Miféle
mesét?
- Hát a
Rókáról meg a Nyúlról.
- De hiszen
azt már be is fejeztem! A Róka becsapta a Nyulat, de a Nyúl kifogott a Rókán,
és aztán hazaszaladt. Kész a mese.
A Kisfiú
elszontyolodott.
- Anya azt
mondta, hogy sok mesét tudsz.
Tudott is
Rémusz bácsi, sokat. Csak éppen tréfálkozott a Kisfiúval.
- Mondtam,
hogy a Nyúl hazament. Mit mesélhetnék még róla?
- Hazament -
ismételte a Kisfiú. - De azután mindig otthon is maradt? Sose ment el hazulról?
- No lám! -
kiáltott fel Rémusz bácsi. - Igazad van: elment hazulról, még aznap este.
- Hová ment?
- Mezeiné
asszonysághoz és a négy lányához, látogatóba.
- Ki volt
az a Mezeiné asszonyság? - tudakolta a Kisfiú.
- Egy derék
kos özvegye - felelte Rémusz bácsi. - Igen jó lelkű, kedves, vendégszerető
hölgy. Az állatok szívesen keresték föl munka után, már csak a csinos, vidám
báránykisasszony lányai kedvéért is. Hát ide ment el a Nyúl egy kis
beszélgetésre.
- És miről
beszélgettek?
- Elég
érdekes dolgokról - mondta az öreg. - Mindjárt meghallod.
Mezeiné asszonyság és lányai igen barátságosan fogadták a Nyulat, egy kis maradék sárgarépával is megkínálták. Hanem közben az asszonyság is, a lányok is, elölről, hátulról, folyton a bundáját nézegették.
Végül is a
Nyúl megsokallta a dolgot.
- Szabad
tudnom, mélyen tisztelt asszonyom - kérdezte -, miért bámulnak úgy, mintha még
sohasem láttak volna?
Mezeiné
megőrizte a komolyságát, de a lányok (amolyan neveletlenke volt még mind a
négy) úgy kuncogtak, vihogtak, úgy pukkadoztak a nevetéstől, mintha valaki
csiklandozta volna őket.
- Néhány
szurokfolt van a bundáján - felelte az asszonyság. - És ez annál feltűnőbb,
mert eddig mindig olyan csinosan megmosdva, megfésülködve jött el hozzánk.
A Nyúl
végignézett magán, és bosszúsan látta, hogy csakugyan: egy-két helyen
elmulasztotta letisztítani magáról a szurkot.
- A
bognárműhely mellett jöttem el - füllentette zavartan. - Úgy látszik, ott
ragadt rám.
- Lehetséges
- mondta Mezeiné udvariasan, mert nem akarta meghazudtolni a vendégét. -
Sohasem lehet eléggé vigyázni az ilyen mesteremberek műhelyénél.
Az egyik
báránykisasszony azonban (a négy neveletlen lány közül ez volt a
legneveletlenebb) elkottyantotta:
- Én tudom
ám, hogy mitől tetszik szurkos lenni! Oda tetszett ragadni a szurokbabához!
Mezeiné
hasztalanul nézett szigorúan a lányaira. Most már a másik három (a kevésbé neveletlen)
sem bírt magával.
- Csupa
kulimász tetszett lenni! - kacagtak.
A Nyúl
összevonta a szemöldökét.
- Hát ezt ki
mesélte? - kérdezte.
Mezeiné
asszonyság - mit tehetett mást? - őszintén megmondta:
- A Róka
járt itt, tőle hallottuk. Igazán sajnálom, hogy ez a négy haszontalan lány
kifecsegte a dolgot.
A Nyúl
legyintett.
- Ó, a Róka!
- felelte száját biggyesztve. - Ahol csak teheti rosszat beszél rólam. Nem
bírja elfelejteni, hogy valaha az én, boldogult jó apám hátaslova volt. Én is
gyakran nyargalásztam rajta legény koromban.
- No de
ilyent! - csapta össze a kezét az asszonyság. - Róka uram hátasló volt
fiatalkorában? Ha nem kegyelmed mondaná, el sem hinném.
- Pedig ez a
színtiszta igazság. Legközelebb, ha a Róka erre jár, akár meg is kérdezhetik
tőle.
S azzal,
megköszönve a szíves vendéglátást, fejébe nyomta a kalapját, és - lippiti-klippiti-lippiti-klippiti
- fürgén eltávozott.
Másnap a
Róka megint beállított Mezeiékhez.
- Hallom,
itt járt a Nyúl - mondta. - Mit mesélt?
- Semmi
érdekeset - válaszolta az asszonyság, mert ezt a vendégét sem akarta
megbántani.
De az egyik báránykisasszonynak
(a négy neveletlen lány közül a legneveletlenebbnek) megint eljárt a szája:
- Azt
mondta, hogy a boldogult papájának a hátaslova tetszett lenni.
- Mármint
hogy én? - kiáltotta a Róka. - Hogy én a hátaslova voltam?
- Nem neki,
hanem a boldogult papájának - javította ki szabatosan a neveletlen báránykisasszony.
- De legény
korában ő is gyakran nyargalászott a bácsin - nevetett a másik három.
- Tyű, a
hazug mindenét annak a Nyúlnak! - dühöngött a Róka.
- Majd adok
én annak a kulimászba ragadt senkiházinak!
- Csak
nyugalom! - intette Mezeiné asszonyság.
A Róka
meghajolt.
- Bocsánatot
kérek, hogy megfeledkeztem az illendőségről, de azt meg kell engedniük, hogy
idehozzam a nyulat. Azt akarom, hogy a fülük hallatára vonja vissza ezt a
rágalmat.
Futott is
mindjárt, egyenesen a Nyúl házához. Bezörgetett az ajtón.
- Ki az? -
szólt ki a Nyúl gyenge, elhaló hangon. - Ágyban fekszem, beteg vagyok.
Gondolta a
Róka: ha megmondja, miért jött, a Nyúl nem nyit ajtót. Magába fojtotta hát a
haragját, és ezt felelte:
- Mezeiné
asszonyság küldött érted, Nyúl komám. Azt üzeni, hogy vendégséget rendez,
okvetlenül vár, mert a lányok táncolni akarnak.
- Dehogyis
bírok én táncolni! - nyögött a Nyúl. - Jártányi erőm sincs.
De a Róka
csak unszolta, hogy ne kényeskedjék, keljen fel, majd meglátja, hogy jobban
lesz a friss levegőn.
- Úgysem
jutok el odáig! - sóhajtozott a Nyúl. - Reszket a lábam, állni sem tudok,
nemhogy gyalogolni.
- Ha olyan
gyenge vagy, elviszlek a karomban.
- Félek,
hogy elejtesz, összetöröm magam.
- Hát akkor
elviszlek a szájamban.
- Attól meg
különösen félek. Hátha meg találsz harapni!
A Róka
mindenáron azt akarta, hogy a Nyúl menjen el vele Mezeiné asszonysághoz, és
ezért folytatta a rábeszélést:
- Ha sem a
karomban nem bízol, sem a fogaimban: ülj a hátamra. Úgy aztán le sem ejthetlek,
meg sem haraphatlak. Szép kényelmesen elkocogunk a vendégségbe.
- A hátadra
üljek? - fontolgatta a Nyúl. - Attól tartok, hogy kemény a gerinced, megnyomja
a fájós, gyenge testemet. Csak nyeregben ülhetek, másképp sehogy.
A Rókának
még sosem volt nyereg a hátán, mert azt csak a lovak, szamarak, öszvérek hordják,
de azért ráállt a dologra. Örült, hogy a Nyúl legalább ezen az áron hajlandó
kimozdulni a házából.
- Nem bánom
- felelte. - Tégy nyerget a hátamra. Hanem most már ideje, hogy felkelj, mert
elkésünk.
- Kengyel
nélkül lefordulhatok a nyeregből - aggodalmaskodott a Nyúl. - Ha nem köthetek
kengyelt a nyeregre, fel sem ülök.
- Azt sem
bánom - mondta a Róka türelmetlenül. - Köss rá kengyelt, ha anélkül nem mersz
nyeregbe szállni.
- Igen ám,
csakhogy mibe fogóddzam? Kantár nélkül nem érezném biztonságban magam.
- Mindegy
nekem: kantárral vagy kantár nélkül, csak már gyere!
A Nyúl erre
ajtót nyitott. Volt egy fészer az udvarban, onnan előhozott egy nyerget, egy
pár kengyelt, egy kantárt, és miközben hatalmasokat nyögött, hogy így fáj a
háta, úgy hasogat a lába, amúgy nyilallik az oldala: annak rendje-módja szerint
megnyergelte, felszerszámozta a Rókát.
- De azt
kikötöm, hogy csak a kertajtóig cipellek - jelentette ki a Róka. - Onnan gyalog
sétálsz be Mezeiék házába.
No, jó,
ebben megegyeztek. A Nyúl szépen megfésülködött, kipödörte a bajuszát, azután
nyeregbe ugrott, és lábát a kengyelbe dugva, megmarkolta a kantárt.
- Mehetünk!
- kiáltotta.
A Róka
sebesen ügetett Mezeiék háza felé. A Nyúl keményen ült a nyeregben; nem szédült
le, nem is csúszkált semerre, mivelhogy semmi baja sem volt: a betegséget csak
tettette, hogy lóvá tehesse (de most az egyszer igazán) a Rókát. Még arra is
maradt ideje, hogy útközben titokban sarkantyút kössön a két lábára.
Mezeiné
asszonyság kertkapujában megállt a Róka.
- Szállj le,
menj be szépen gyalog, ahogy megbeszéltük.
A Nyúl
válasz helyett belevágta sarkantyúját a Róka vékonyába. A Róka olyant nyihant,
hogy akármelyik hátaslónak is becsületére vált volna.
- Gyi te,
Róka! - rikkantotta a Nyúl, és megrántotta a kantárt. - Előre a tornáchoz!
A Róka
felágaskodott, de azután kénytelen-kelletlen berugtatott a kertbe.
- Hóha,
Róka! - kiáltotta a Nyúl, jó hangosan, hogy Mezeiné asszonyság és lányai is meghallják.
Leugrott a
nyeregből, gyorsan a korláthoz kötötte a kantárt, azután nagy sarkantyúpengetve
belépett a házba.
Mezeiné
hellyel kínálta. A Nyúl köszönte szépen, letelepedett, szivarra gyújtott, és
vastag, kék füstöt eregetve így szólt:
- Ugyebár,
hölgyeim, a minap említettem, hogy a Róka hajdanában a családom hátaslova volt?
Most újra megnyergeltem, hogy kipróbáljam, bírja-e még a vágtatást. Nem mondom,
sokat veszített az erejéből, de rövidebb utakra még ma is megteszi.
A Nyúl kedélyesen
nevetgélt. Vele nevetett Mezeiné asszonyság is, vele nevettek a lányok,
mégpedig igen hangosan és jóízűen.
A Róka volt
az egyetlen, aki nem nevetett. Csak ült, csak ült, a korláthoz pányvázva, tehetetlenül.
Amit tehetett, annyi volt, hogy a fogát vicsorgatta, és közben azon törte a
fejét, hogyan álljon bosszút a Nyúlon azért a csúfságért, amelyet elkövetett
rajta.
Rémusz bácsi elhallgatott.
- És aztán
mi történt? - kérdezte a Kisfiú.
- Majd
megtudod holnap - felelte az öreg.
A Kisfiú
szerette volna még aznap megtudni a végét. De Rémusz bácsi megismételte:
- Majd
holnap. Késő van.
A Kisfiú ránézett Rémusz bácsira. „Talán már álmos -
gondolta magában -, aludni akar.”
- Már álmos
lehetsz - mondta az öreg. - Menj aludni.
A Kisfiú nem
volt álmos, de azért hazament. És lám, otthon öröm várta: Apa épp akkor
érkezett meg a gyümölcsösből, és egy szép, nagy, érett őszibarackot hozott a
Kisfiúnak - az elsőt abban az esztendőben.