Ezt a mesét még a nagyapámtól hallottam.
Az pedig, amiről szól, így történt hajdanában: Őszre
járt az idő. Vasárnap reggel volt, virágzott a pohánka, a nap fenn ragyogott a
tiszta égen, a tarlón fürgén surrant tova a langyos szellő, a magasban
énekeltek a pacsirták, a méhek vígan döngicséltek a virágok körül, az emberek a
templomba ballagtak; boldog volt minden teremtett lélek, elégedett volt a
sündisznó is.
Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott
a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte
jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelősen, egyszóval olyasformán,
ahogyan egy ilyen szép őszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat.
Hát ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol
egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa ő itt tétlenül a
kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább
jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bőven
termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így
hát nem csoda, hogy a mi barátunk is erősen a szívén viselte a termés sorsát.
Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a
kiskaput, és nekivágott a mezőnek. Nem jutott messzire, csak a mező szélén a
kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor
szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét
akarta megszemlélni.
Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt
kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött előkelő úr volt, amellett
dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem
csak úgy foghegyről, kevély gúnnyal odavetette neki:
- Hát te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a
réten?
- Sétálok - felelte tisztességgel a sün.
- Sétálsz? - kacagott a nyúl. - Ha nem csalódom,
jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra!
Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt.
Mindent békén e! tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették.
Hát nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte!
- Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal,
mint én? - vágott vissza kelletlenül.
- Azt hát! - felelte hetykén a nyúl.
- Tudod, mit? Tegyünk próbát! - ajánlotta a sün. -
Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk!
- Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? -
kevélykedett a nyúl. - De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg.
Mi a tét?
- Egy arany meg egy üveg pálinka - mondta a sün gazda.
A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a
bajusza is remegett a nagy önteltségtől, mikor kezet nyújtott a sünnek:
- Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta,
kezdjük!
- No, annyira azért nem sürgős felelte a sün. - Én még
ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, előbb hazamegyek, és jól
megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni? Hanem ha neked
is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk.
Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog
ellen.
A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így
tűnődött magában:
"Ez a nyúl nagyon megbízik abban a
pipaszárlábában, de én bizony kifogok rajta! Akármilyen előkelő úr a koma,
mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!"
Beballagott a házába, odaszólt a feleségének:
- Cihelődj, asszony, jössz velem a mezőre.
- Minek? - kérdezte az asszony.
- Fogadtam a nyúllal egy aranyba meg egy üveg
pálinkába. Versenyt futunk.
Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében.
- Uram teremtőm, megháborodtál? Hát hogy futhatnál te
versenyt a nyúllal.
- Csiba te! - mordult rá az ura. - Ez az én dolgom. Ne
ártsd magad a férfiak ügyébe. Egy-kettő, szedelőzködj, és menjünk!
Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár
nem, baktatott zsörtölődve az ura után. Ahogy így cammognak, sün gazda
hátraszól, azt mondja:
Jól figyelj rá, mit beszélek. Látod ott azt a hosszú
szántást?
- Látom hát!
- Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik
barázdában, én meg a másikban. Onnét fentről kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod,
mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér,
szembekiabálod vele, hogy: "Én már itt vagyok!"
Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A
sün megmutatta az asszonynak a helyét, ő maga meg szép nyugodtan felsétált a
tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta.
- Kezdhetjük?
Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját.
- Kezdhetjük.
A nyúl hármat számolt.
- Egy! Kettő! Há-rom!
És nekiiramodott, akár a szél.
A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt
egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet.
A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó
végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és
harsányan odakiabálja neki:
- Én már itt vagyok!
Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy
pillanatra sem hitte, hogy nem sün gazdát látja maga előtt; tudvalevő ugyanis,
hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi.
"Ez nem tiszta dolog" - gondolta a hosszú
lábú koma, és nagyot rikkantott:
- Még egyszer! Vissza!
Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét,
nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén.
Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre
fölért a szántás felső végére. Hát uramfia, nem ott várja már a sün, még csak
nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében.
- Még egyszer! - kiáltotta. - Vissza!
- Felőlem ahányszor csak akarod - dünnyögte a sün
kényelmesen.
A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün
állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár
lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy:
- Én már itt vagyok!
Hetvennegyedszer nyúl koma már nem bírta végig, a
szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg
az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel
hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstiből - s attól fogva mind
a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelődni a sünnemzetség kurta
karikalábán.