- De ma igazán
a Nyúlról mesélj! - ezzel nyitott be a következő alkalommal Rémusz bácsihoz
a Kisfiú.
- Más
állatról ne is legyen szó a mesében? - kérdezte Rémusz bácsi.
- De igen -
felelte a Kisfiú. - Azért más állatról is legyen benne szó.
- Például
melyikről?
A Kisfiú
elgondolkozott.
- Például az
Elefántról - mondta aztán.
Rémusz bácsi
is elgondolkozott.
- Nem
lehetne inkább a Vadmacskáról? - kérdezte.
- De lehetne
- válaszolta a Kisfiú. - És a Krokodilról.
- Hm... -
vakarta az állát az öreg. - A Krokodil helyett szívesebben mesélnék sok-sok
pulykáról. Mit szólnál hozzá?
- Sok-sok
pulykáról? - latolgatta a Kisfiú. - Mennyi az a sok-sok? Tíz?
- Hová
gondolsz! - kiáltotta Rémusz bácsi. - Megvan az száz is, ha nem több! No,
kezdhetem?
De a
Kisfiúnak még volt valami tudakolni valója:
- És a
pulykák nem bántják a Nyulat?
- Azok? -
nevetett az öreg. - Inkább megsegítik, ha bajba jut.
- Hát akkor
mesélj a Nyúlról, a Vadmacskáról és a sok-sok pulykáról - egyezett bele a
Kisfiú, és lábát lógázva, elhelyezkedett a magas, szalmafonatú széken.
A Nyúl egyszer az erdő szélén sétált nagy peckesen. Szép, nyugalmas, csendes délután volt. A Nyúl nem hallott semmiféle neszt, és nem is gondolt semmiféle veszedelemre. Nem is igen nézegetett se jobbra, se balra.
De a
legkevésbé felfelé tekingetett - és ez volt a hiba. Mert egy fa ágán ott lapult
a Vadmacska, és zsákmányra lesett.
Egyszerre
csak azt érzi a Nyúl, hogy valami súlyos test esik a nyakába. Miközben hasmánt
elterült a földön, nem győzte átkozni magát, amiért nem tekintett se jobbra, se
balra, de legkevésbé felfelé. Mert tudta rögtön, hogy ki ugrott a nyakába a
fáról.
- Te vagy
az, Vadmacska úr? - kérdezte nyöszörögve, mivel úgy ránehezedett az a súlyos
test, hogy a fejét sem bírta fordítani.
- Én hát! -
felelte a Vadmacska. - Ki más tudott volna egy magas faágról ilyen pontosan a
nyakadba ugrani?
- Nagyszerű
ugrás volt, elismerem - mondta a Nyúl. - Hanem most már ereszd el a nyakamat!
- Még mit
nem! - nevetett a Vadmacska. - Nem azért fogtalak meg, hogy mindjárt el is
eresszelek!
- Hát minek
fogtál meg, ha szabad érdeklődnöm? - kérdezte a Nyúl.
Csak azért
beszélt, kérdezősködött annyit, hogy időt nyerjen, és közben kieszelje, hogyan
menekülhet meg a Vadmacska karmai közül.
A Vadmacska
még nagyobbat nevetett.
- Hogy
minek? Hát hogy megegyelek!
- Itt
helyben akarsz megenni? - tudakolta a Nyúl.
- Itt
helyben - felelte a Vadmacska. - Minek cipekedjem feleslegesen?
- Hát a
családodra nem gondolsz? - mondta szemrehányóan a Nyúl. - Pedig a kedves
feleséged és a gyerekeid is bizonyára szívesen ennének egyszer egy jó, ízes
falatot!
- Sovány
falat vagy te egy egész éhes családnak!
- Tudom én
azt! - válaszolta a Nyúl. - Hanem három-négy hízott pulyka talán már megtöltené
a gyomrukat.
- Az bizony
igaz! De hát a pulykák igen óvatosak: jobbra néznek, balra néznek, kiváltképpen
pedig felfelé néznek. Ha közibük ugrom, menten szétrebben az egész falka.
- Látszik,
hogy csak afféle erdőn élő, műveletlen vadállat vagy - mondta a Nyúl. - Egyebet
sem tudsz, mint egy faágon meglapulni, és a nyakába ugrani annak, aki
véletlenül arra téved. Fogalmad sincs az igazi vadászcsalafintaságról!
A Vadmacska
azt gondolta, hogy talán eltanulhat a Nyúltól valami ügyes fortélyt. Meg aztán,
az igazat megvallva, a pulykahúst jobban is szerette a nyúlhúsnál, de igen
ritkán jutott hozzá. Ezért megkérdezte:
- Tudsz
talán valami okos tanácsot?
- Nem is
egyet. Nincs a világon könnyebb dolog a pulykafogásnál, csak érteni kell hozzá.
- Taníts meg
rá! - kérte a Vadmacska.
-
Megtanítalak, ha elereszted a nyakamat.
A Vadmacska
eleresztette. Akár el is szaladhatott volna a Nyúl, de nem szaladt: ha alkalma
volt egy kis tréfára, sohasem mulasztotta el.
- Többet
ésszel, mint erővel - oktatta a Vadmacskát. - Az igazi tanult vadász furfanggal
él.
- Mondd már,
mit csináljak! - sürgette a Vadmacska.
- Feküdj le
a földre, és tettesd magad holtnak. Akármilyen perzselően süt is a nap: meg ne
mozdulj! Akárhogyan fúj is a szél: meg ne mozdulj! Akármennyire ellepnek is a
hangyák, szúnyogok: meg ne mozdulj!
- Hát ez meg
mire jó? - tudakolta a Vadmacska.
- Miközben
így fekszel, mozdulatlanul - folytatta a Nyúl -, én idecsalom a pulykákat, az
egész falkát. A pulykák kíváncsi madarak: odagyülekeznek majd köréd, hogy
megnézzenek, megszagoljanak, megbökdössenek. Amikor már elegen lesznek, te
hirtelen felugrasz, és nyakon csípsz közülük kettőt-hármat.
- Inkább
hármat-négyet - felelte a Vadmacska, akinek igen megtetszett a dolog.
- Vagy még
inkább négyet-ötöt - tódította a Nyúl. - Sőt, az is meglehet, hogy ötöt-hatot.
Ez már csak a te ügyességeden múlik.
- Abban
nincs hiba! - mondta magabiztosan a Vadmacska. - Csak egy a fontos: hogy a
pulykák mind idejöjjenek.
- Erről
gondoskodom! - ígérte a Nyúl. - A te dolgod csak annyi, hogy holtnak tettesd
magad.
A Vadmacska
elterült a földön, még a lélegzetét is visszafojtotta, amennyire bírta. A Nyúl
pedig elszaladt arra a tisztásra, ahol a pulykák legeltek. Ott is találta
valamennyit.
- Mind a százat? - kérdezte a Kisfiú.
-
Száztizenhárman voltak, ha éppen pontosan akarod tudni - felelte Rémusz bácsi.
- Az öreg Putyputy apó volt a főnökük.
- Furcsa
neve volt - nevetett a Kisfiú.
- Ó, még
sokkal furcsább nevűek is voltak közöttük! Például ott volt Trululu bácsi meg
Lublub asszonyság, hogy csak ezeket említsem.
A Nyúl a tisztáson találta a vadpulykákat, mind a száztizenhármat.
- Adj’isten,
jó napot! - köszönt, ahogy illik.
- Hát te mi
járatban vagy errefelé? - tudakolta Putyputy apó, a főnök.
- Meg akarom
kérdezni, részt vesztek-e egy jó kis tréfában a Vadmacska rovására.
- A
Vadmacska rovására? - mosolyodott el a főnök. - Szívesen!
A Nyúl
elmagyarázta a dolgot: a Vadmacska itt meg itt, a földön hever, mozdulatlanul.
Holtnak tetteti magát, és azt várja, hogy a kíváncsi vadpulykák köréje
gyülekezzenek, megnézzék, megszagolják, megbökdössék. Az a szándéka, hogy
amikor már elegen vannak, hirtelen felugrik, és nyakon csíp kettőt-hármat,
hármat-négyet, négyet-ötöt vagy éppenséggel ötöt-hatot.
- Értem már!
- kuncogott Putyputy apó. - Odamegyünk, és jól megugráltatjuk azt a komisz
állatot.
A Nyúl
elvezette a pulykákat oda, ahol a Vadmacska feküdt. Forrón perzselte a nap, de
nem mozdult. Szél borzolta a bundáját: nem mozdult. Hangyák, szúnyogok lepték
el a testét: nem mozdult.
A pulykák,
óvatos távolságban, köréje gyülekeztek.
- Nicsak! -
adta a meglepettet Putyputy apó. - Miféle állat fekszik itt?
- Akármi
legyek, ha nem a Vadmacska! - kiáltotta Lublub asszonyság.
- Akárhogy
nézem is: meghalt! - jelentette ki nagy hangosan Trululu bácsi. - Nincs ebben
már egy szemernyi élet sem.
- Nincs
bizony! - mondta egy pulyka. - Hiszen látni való: forrón perzseli a nap, mégsem
mozdul!
- Szél
borzolja a bundáját, de nem mozdul! - tette hozzá egy másik pulyka.
- Hangyák,
szúnyogok lepik el a testét, és még erre sem mozdul! - állapította meg egy
harmadik.
A Vadmacska
szájában összegyűlt a nyál az étvágytól. Hiszen lám, úgy történik minden,
ahogyan a Nyúl megjövendölte: a kíváncsi pulykák mind köréje gyűlnek, hogy
megnézzék, megszagolják, megbökdössék. Még egy perc, és nem marad más
tennivalója, mint hogy felugrik, és nyakon csíp közülük kettőt-hármat,
hármat-négyet, négyet-ötöt vagy éppen ötöt-hatot!
Igen ám, de
a pulykák - ámbár ott nyüzsögtek körülötte mind a száztizenhárman - csak nem
akartak közelebb lépni hozzá.
- Vajon
meghalt-e igazán? - kérdezte egy pulyka.
- Persze
hogy meghalt, hiszen nem is lélegzik - felelte a másik.
- Mintha a
bajusza mozogna - jegyezte meg a harmadik.
- Csak a
szél mozgatja - válaszolta a negyedik.
- Mondom,
hogy nincs benne élet - mondta Putyputy apó. - Nem kell tartanunk tőle.
A Vadmacska
egy résnyire kinyitotta a szempilláját, hogy megnézze: jönnek-e már a pulykák.
De azok csak
egy helyben totyogtak, egyik lábukról a másikra állva; még amelyik a legközelebb
merészkedett, az is távolabb volt egy ugrásnyinál. És locsogtak, fecsegtek,
puttyogtak, trulláztak, mégpedig jó hangosan, hogy a Vadmacska minden szavukat
megértse:
- Be csúnya
állat volt ez a Vadmacska!
- Nem is
láttam csúnyábbat!
- Nézd csak
azt a hegyes fülét!
- Azt a
sörte bajuszát!
- A széles
pofáját!
- Egy
szerencse, hogy elpusztult!
- Hogy nem
les zsákmányra többé az ágakon!
- Nem ugrik
a nyakába annak, aki véletlenül arra téved!
De ezt már
nem bírta tovább a Vadmacska. Felpattant a földről, hogy nyakon csípjen, ha nem
is hat, ha nem is öt, ha nem is négy, ha nem is három, ha nem is két, de
legalább egyetlen madarat.
Hanem a
pulykák résen voltak. Amelyikhez odakapott, az hirtelen felröppent a levegőbe,
majd néhány lépésnyire megint leereszkedett a földre. A Vadmacska ide ugrott,
oda szökkent, a sok-sok pulyka pedig - pontosan száztizenhárom - hol felszállt
a magasba, hol lehussant a Vadmacska elé. Hiába kapkodott utánuk karmos
mancsaival a Vadmacska, legfeljebb egy-két tollát sikerült kitépnie némelyiknek.
A végén úgy
elfáradt a Vadmacska, hogy a lábán sem bírt megállni. Dehogyis vágyott már
pulykahúsra! Csak egyre vágyott: arra, hogy békén elnyúlhasson a földön, és jól
kiszuszoghassa magát.
Le is feküdt
nyomban, még a szemét is behunyta. A pulykák - szám szerint száztizenhárman -
nagy viháncolva, puttyogva, trullázva táncolták körül, de a Vadmacska nem
mozdult. Forrón perzselte a nap: nem mozdult. Szél borzolta a bundáját: nem
mozdult. Hangyák, szúnyogok lepték el a testét: nem mozdult.
Egy idő
múlva a pulykák is elunták a mulatságot. Összeszedték az elhullajtott tollakat,
aztán otthagyták a kimerültségtől félholt Vadmacskát, és visszamentek a
tisztásra, ahonnan a Nyúl elhívta őket.
Hogy mire
kellett nekik az elhullajtott pulykatoll?
Putyputy apó
megbízta Lublub asszonyságot, aki nagyon értett az efféle ügyeskedéshez, hogy
készítsen belőle legyezőt, és küldje el a Nyúlnak. A Nyúl szépen megköszönte az
ajándékot, mivel azonban a legyező mégis inkább női kézbe való: még aznap
továbbadta Mezeinének.
- És örült neki? - kérdezte a Kisfiú.
- Mezeiné?
Ki sem mondhatom, mennyire örült. Azt mondta, hogy sok legyezője volt életében,
de ez szebb valamennyinél.
- Ha én
kapnék egy legyezőt a pulykáktól, én Anyának adnám - mondta a Kisfiú.
- Biztosan ő
is nagyon örülne neki - felelte Rémusz bácsi. - Egyelőre azonban menj haza.
Mert annak is nagyon örül, ha nem késel el a vacsoráról.
A Kisfiú
elindult hazafelé. A kertben, a diófa egyik ágán, ott ült Rémusz bácsi cirmos
cicája.
- Ide
figyelj! - szólt fel neki a Kisfiú. - Feküdj le a földre, és tettesd magad
holtnak. Én pedig hívom a pulykákat, hogy megnézzenek, megszagoljanak,
megbökdössenek. Jó?
A cirmos nem
felelt. Ásított egy nagyot.
- Úgy
látszik, nincs étvágyad pulykahúsra - mondta a Kisfiú. Nem is erőltette tovább
a dolgot, hanem hazaszaladt. Épp idejében érkezett a vacsorához.