Láttatok-e valaha időtől megfeketedett, öreg-öreg
almáriumot, faragott cirádákkal, levélfüzérekkel díszített ódon szekrényt? Hát
ilyen almárium állt egy szobában; régi jószág volt, még dédanya hagyta örökül.
Farózsák meg tulipánok és a legcikornyásabb faragványok ékeskedtek rajta;
közülük szarvasok dugták ki agancsos fejüket. Odafönn pedig, az almárium ormán,
egy faragott alak állt, nevetséges formájú ember, aki maga is nevetett, vagy
inkább vigyorgott, mert vidám fintorát nemigen lehet nevetésnek mondani. Patás
kecskelába volt, hosszú, hegyes szakálla, még szarvat is viselt a homlokán. A
szobabéli gyerekek elnevezték Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki
Őrmesterkapitánynak, mert ezt a nevet mulatságosan nehéz volt kimondani, és
ezzel a ranggal ugyan kevés katona dicsekedhet! De kifaragni se lehetett ám
könnyű a kecskelábút! Valaki mégis kifaragta, s most ott állt az öreg szekrény
ormán. Állt, és nem vette le a szemét a tükör előtti asztalkáról, mert ott meg
egy gyönyörűséges szép kis porcelán pásztorlány állt: aranyos cipőjű,
aranykalapos, pásztorbotot tartó kis teremtés; szoknyája széle egy piros
rózsával takarosan föltűzve - mondom, gyönyörű szép volt. Szorosan mellette egy
kis kéményseprő állt, fekete, mint a korom, s ugyancsak porcelánból. Éppen
olyan tiszta és takaros volt, mint akárki más; hogy kéményseprőnek született,
az puszta véletlen volt, hiszen a porcelánformázó munkás ugyanannyi fáradsággal
porcelán királyfit is formálhatott volna belőle.
Milyen délcegen állt az asztalon, kicsi létrájával a
vállán! Fehér-piros volt az arca, mint egy szép hajadoné, s ez hiba is volt,
mert a kéményseprőknek, tudjuk, mindig korommaszatos az arcuk. Ott állt,
mondom, a pásztorlány mellett, mivel oda állították, s ha már egymás mellé rendelték
őket, el is jegyezkedtek, mert mindenképpen illettek egymáshoz. Fiatalok voltak
mind a ketten, törékenyek, s egyfajta porcelánból formálták őket.
Egy harmadik porcelán figura is állt azon az asztalon,
háromszor akkora, mint ők. Ez egy öreg kínai volt, aki bólogatni is tudott; azt
mondta, hogy ő a kis pásztorlány nagyapja, de ezt semmivel sem tudta
bizonyítani. Mégis azt hajtogatta, hogy a kis pásztorlány engedelmességgel
tartozik neki, s ezért beleegyezően igent bólintott a Bakkecskelábú Fő- és
Altábornoki Őrmesterkapitánynak, amikor az megkérte tőle a pásztorlány kezét.
- Olyan férjed lesz - mondta a vén kínai a
pásztorlánynak -, hogy különbet nem is kívánhatsz magadnak! Szinte azt hiszem
róla, hogy mahagónifából faragták. Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki
Őrmesterkapitánynévá tehet téged, és ezüsttel van tele az almáriumfa. Nem is
szólva arról a sok mindentől, amit a titkos fiókokban rejteget.
- De én nem akarok abban a sötét almáriumban lakni! -
kiáltotta a kis pásztorlány. - Azt hallottam, hogy abban már tizenegy porcelán
feleséget őriz!
- Hát te leszel a tizenkettedik! - mondta a vén kínai.
- Ma éjjel, amikor megreccsen az öreg almárium, kezdődik a lakodalom; ez olyan
igaz, mint hogy kínai vagyok.
Azzal bólintott egy utolsót, és elaludt.
De a kis pásztorlány nem nyugodott bele a sorsába.
Sírt, és szívszakadva nézte a kéményseprőt, választott jegyesét.
- Nem tehetünk mást - mondta végül -, nekivágunk a
messzi világnak, mert itt nincs tovább maradásunk.
- Amit te akarsz, azt akarom én is! - felelte a kis kéményseprő.
- Vágjunk neki, de mindjárt! Azt hiszem, a mesterségemmel el tudlak majd
tartani becsülettel.
- Csak előbb az asztalról jussunk le szerencsésen! -
sóhajtotta a pásztorlány. - Addig nincs nyugtom, amíg kinn nem leszünk a messzi
világban.
A kéményseprő vigasztalta, nyugtatgatta, megmutatta
neki, hogyan rakosgassa a lábát az asztalláb faragott cirádáira, aranyozott
leveleire, még a létráját is alája tartotta, és lesegítette rajta.
Végre-valahára leértek a földre. Fölnéztek az öreg almáriumra, s látták ám,
hogy nagy a nyugtalanság odafönn: a faragott szarvasok a nyakukat nyújtogatják
utánuk, agancsukat emelik, és kíváncsian bámulják őket. A Bakkecskelábú Fő- és
Altábornoki Őrmesterkapitány pedig ugrott egyet mérgében, és lekiáltotta a vén
kínainak:
- Megszöknek! Megszöknek!
A jegyesek nagyon megijedtek, és besurrantak az
ablakmélyedésben álló szekrénykébe.
Három-négy hiányos kártyacsomó volt a kis szekrényben
meg egy ügyesen összetákolt kicsiny bábszínház - éppen előadás folyt benne, s a
hölgyek, a káró, a treff, a kőr és a pikk dámák ott ültek az első sorokban, és
tulipánjaikkal kényesen legyezgették magukat; a filkók ott álltak mögöttük, és
azzal dicsekedtek, hogy alul is meg fölül is van fejük, mint minden becsületes
játékkártyának. A komédia, amit játszottak, egy szerelmespárról szólt, akiket
elszakítottak egymástól, s a kis pásztorlány megkönnyezte, mert tulajdon
sorsára ismert benne.
- Nem, nem bírom tovább! - zokogott fel. - Menjünk ki
a szekrényből! - De amikor újra lent voltak a padlón, és fölnéztek az asztalra,
látták, hogy a vén kínai fölébredt, és izgatottan döntögeti előre-hátra a
testét. Tehette, mert alul nehezék volt benne.
- Mindjárt üldözőbe vesz bennünket! - kiáltott fel
ijedten a kis pásztorlány, és kétségbeesésében törékeny porcelán térdére
roskadt.
- Mondanék én valamit! - állt elő a kis kéményseprő. -
Bújjunk abba a nagy virágvázába ott a sarokban; rózsa meg levendula között
pihenhetünk, a vén kínainak meg, ha utánunk talál jönni, sót szórunk a szemébe.
- Ott se lennénk biztonságban - sóhajtott a kis
pásztorlány. - És aztán úgy hallottam, hogy a virágváza meg a kínai jegyesek
voltak valamikor, s az efféle szerelem sohasem múlik el egészen. Nem, nem
tehetünk mást: neki kell vágnunk a messzi világnak.
- Hát csakugyan volna hozzá bátorságod? - kérdezte
meghatottan a kis kéményseprő. - Tudod-e, milyen irdatlan nagy a világ? S ha
nekivágunk, soha többé nem jöhetünk ide vissza?
- Tudom, s még így se félek! - felelte a pásztorlány.
A kéményseprő mélyen a szemébe nézett, aztán így
szólt:
- Nem választhatunk más utat, mint az én utamat: a
kéményen kell kimennünk a messzi világba. De van-e igazán bátorságod, hogy
bebújj velem a kályhába, hideg vasgyomrába, kormos csövébe? Mert csak így
tudunk eljutni a kürtőbe, de ott már ne félj, ott én ismerem a járást!
Fölmászunk a magasba, föl, egészen a kéménybe, s azon át kijutunk a
nagyvilágba.
Azzal odavezette szíve választottját a kályhaajtó elé.
- Istenem, milyen koromsötét van odabenn! - mondta a
pásztorlány, de azért nagy bátran belépett a kályhaajtón, és megindult fölfelé
a kürtőben, ahol rájuk borult a fekete éjszaka.
- Mindjárt fönn leszünk a kémény tetején! - mondta a
kéményseprő. - Már látom az eget. Nézd, éppen fölöttünk ragyog az ég
legfényesebb csillaga!
Csakugyan, éppen rájuk ragyogott a legtündöklőbb
csillag, mintha utat akart volna mutatni nekik. Tovább másztak-kapaszkodtak
fölfelé a nyaktörő úton, igen-nagyon magasra. A kéményseprő emelte, támogatta,
óvta jegyesét, mutatta neki, hová lépjen finom kis porcelán lábával, s így
értek föl nagy sokára a kémény tetejére. Ott leültek megpihenni, mert a
keserves út bizony nagyon elfárasztotta őket.
Magasan a fejük fölött tenger sok csillagát
szikráztatta az ég; alattuk a mélyben a város háztetői - most látták először a
messzi világot; olyan véghetetlen nagy volt! A szegény kis pásztorlány sohasem
hitte, hogy ilyen nagy és félelmetes a világ. Kicsi fejét jegyese vállára
hajtotta, és olyan keservesen zokogott, hogy övéről lepattogzott az
aranyfesték.
- Rettenetesen nagy a világ - sírdogált. - Mi lesz velünk,
hiszen elveszünk benne! Bár ott állhatnék régi helyemen, a kis asztalon a tükör
előtt! Én már csak akkor leszek boldog, ha oda visszamehetek! Elindultam veled
a messzi világba, de ha igazán szeretsz, vigyél vissza, kérlek, vigyél vissza!
A kéményseprő megpróbált a lelkére beszélni, a vén
kínaira emlékeztette, meg a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki
Őrmesterkapitányra, de hiába beszélt. A kis pásztorlány olyan szívettépően
zokogott, és olyan könyörögve csókolgatta szíve választottját, hogy az nem tehetett
mást, belenyugodott akaratába, még ha esztelenségnek tartotta is azt.
Nagy kínnal-keservvel visszamásztak a kéménybe,
leereszkedtek a kürtőn; bizony, megtépázta őket az út! Megálltak a kályha hideg
gyomrában, s kihallgatóztak a kályhaajtón: ugyan mi történt a szobában, míg ők
úton voltak? A szobában csönd volt, kilestek az ajtón: hát ott feküdt a vén
kínai összetörve a padlón. Amikor üldözőbe vette őket, lebukott az asztalról, s
most élettelen hevert háromfelé törten: hátának egy jókora darabja levált, feje
meg a sarokba gurult. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány ott
állt a régi helyén, és elgondolkodva bámult maga elé, mintha mi sem történt
volna.
- Ó, istenem! - kiáltott fel a pásztorlány. - Vége
szegény nagyapónak, s ez a mi lelkünkön szárad! Ó, istenem, ezt nem élem túl! -
zokogott, és tördelte törékeny kis kezét.
- Ne búsulj, még össze lehet ragasztani - vigasztalta
a kéményseprő. - Nagyon szépen összeragasztják, majd meglátod! Csak ne sirasd
olyan nagyon, mert ha visszaragasztják a hátát, a fejét meg odasrófolják a
törzséhez, még éppen elég bajunk lesz vele!
- Úgy gondolod? - kérdezte a kis pásztorlány. És
fölkapaszkodtak régi helyükre, az asztalra, s körülnéztek:
- Nagy utat megjártunk, mégis ott vagyunk, ahonnan
elindultunk - sóhajtott föl a kis kéményseprő. - Kár volt a sok fáradságért!
- Jaj, csak összeragasztanák szegény nagyapót! -
suttogta bűnbánóan a pásztorlány. - Nagyon sokba kerül az?
A vén kínait hamarosan összeragasztották: helyére
tették a háta levált darabját, a fejét egy jókora sróffal odaerősítették a
nyakához.
Olyan volt megint, mint valamikor új korában, de
bólogatni, azt nem tudott többet.
- Kegyed nagyon magasan hordja az orrát, amióta
darabokra törött - mondta meg neki a véleményét a Bakkecskelábú Fő- és
Altábornoki Őrmesterkapitány -, mintha bizony az olyan nagy dicsőség volna!
Hozzám adja hát az unokáját, vagy nem adja?
A kéményseprő meg a pásztorlány esdekelve nézett a
kínaira, attól rettegtek, hogy bólintani talál; de a vén kínai nem mozdította a
fejét, mert sróf volt a nyakában, ezt pedig restellte volna elárulni egy
idegennek.
A porcelán jegyespár hát egymás mellett maradhatott;
áldották a vén kínai srófját, és hűségesen szerették egymást, míg csak össze
nem törtek.